Kereső toggle

Magyarország inspirál

Interjú Balázs János zongoraművésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Olyan időszakot élünk, amikor itthon is lehet érvényesülni, kulturális pezsgés van Magyarországon” – mondja Balázs János 29 éves zongoraművész, aki márciusban vette át a miniszterelnöktől a Magyarország Érdemes Művésze díjat, s ezzel olyan kiválóságokkal került egy sorba, mint Kocsis, Ránki vagy Perényi.

Számos díj után milyen érzés most érdemes művésznek lenni?

– Minden egyes díj, amit kaptam, rendkívül megtisztelő, főleg úgy, hogy még 30 éves sem vagyok. A Magyarország Érdemes Művésze díj ráadásul olyan kiválóságokkal helyez egy sorba, akik a zenei pályájuk mellett komoly társadalmi missziót is végeztek a kultúra terén. A díj tehát művészi elismerés, de egyben annak a munkának a méltatása is, amit a magyar zenei kultúra értékőrzése és a fiatal művészek támogatása érdekében végzek.

Koncertezik, tanít, oktat a Snétberger Zenei Tehetség Központban is, a Virtuózok negyedik szériájában ismét zsűrizni fog, a Cziffra György Fesztivál és a Cziffra Központ művészeti vezetője. Hogyan tud mindemellett egyre komolyabb művészi teljesítményt produkálni?

– Nyilván kicsit nehezebb helyzetben vagyok, mint azok, akik az életművük elismeréseként kapják ezeket a díjakat, hiszen egy fiataltól általában még sokat várnak. Szerintem az, hogy nagyon hiszek abban, amit csinálok, mindig átlendít a nehezén. Persze hozzájárul ehhez az életkoromból fakadó lendület is, és főként az, hogy a környezetem, így a feleségem és a munkatársaim is elkötelezetten támogatnak a munkámban.

Úgy tudom, máig napi 5-6 órát gyakorol. Mikor jut ideje magánéletre?

– Óriási kiváltságként élem meg azt, hogy a feleségem állandóan mellettem van. Ő gazdasági szakember, aki a menedzserem, illetve a Cziffra-fesztivál igazgatója is egyben – ilyenformán jól kiegészítjük egymást.

Honnan ered a Cziffra-életmű iránti elkötelezettsége?

– A nagyapám ismert csellista volt, aki a ‘40-es, ‘50-es években bárokban játszott, amikor Cziffra György is ott kényszerült játszani, és nagyon jó kapcsolatba kerültek egymással. Aztán ’56-ban Cziffra disszidált és világhírű lett. Amikor hazajött, mindig meglátogatta nagypapámat, és lemezeket hozott neki. Az édesapám pedig, aki dzsessz-zongorista lett, otthon mindig ezeket a lemezeket hallgatta. Én ezeken a klasszikus zenei lemezeken nőttem fel, ezeket a dallamokat keresgéltem a zongorán, és emiatt döntöttem el ötévesen, hogy zongoraművész leszek. Cziffrának köszönhetem azt a missziót is, ami tinédzserkoromtól fogva éltet, amikor rádöbbentem, hogy mennyire nincs a helyén kezelve az ő életműve.

Ezt hogy érti?

– 1994-ben hunyt el a mester, és 2016-ot írtunk, amikor létrejött a Cziffra György Fesztivál. A két időpont között semmilyen különösebb megemlékezés nem valósult meg. Legfeljebb én adtam emlékkoncerteket a tiszteletére, kis termekben, kis közönséggel indulva, de egyre nagyobb érdeklődéssel kísérve, mígnem a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében pár éve nagyszabású Cziffra-emlékkoncertre került sor. Ennek sikere inspirálta a Cziffra-fesztivált, amit 2016 óta évente megrendezünk, s amihez kezdettől sok támogatást kaptunk a MOM Kulturális Központtól és az NKA-tól. (Nemzeti Kulturális Alap – a szerk.)

Idén már elővételben elfogytak a jegyek a fesztiválra. Mi a népszerűség titka?

– Ez részben azon is múlt, hogy az én művészi vezetői szerepem a fesztiválban egy teljesen önzetlen érzelmi elkötelezettségen alapul. Másrészt vitathatatlan szerepe van a sikerben azoknak a híres hazai és külföldi művészeknek, akik egyből elvállalták a fellépést. Ez egy olyan rendezvény, ahol nincsenek műfaji korlátok, csak értékes zenék és előadók.

Ez a műfaji átjárhatóság az üzenete a Cziffra emlékműnek is?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a népszerűség elválaszthatatlan az értékelvűségtől: ma különösen kevesen képesek a szakmának és a közönségnek is egyformán megfelelni – Cziffra György ilyen volt. Közismert, hogy klasszikus zenész létére milyen improvizációs képességgel rendelkezett, és milyen átiratokat tudott megvalósítani, akár könnyű, akár klasszikus zenei témákra. Kiemelkedő szerepe volt a tehetséggondozásban is, versenyekkel, ösztöndíjakkal segítette a fiatal művészeket. Mi arra törekszünk, hogy Cziffrát a szellemi örökségének megfelelően világszerte Puskással, Kodállyal, Bartókkal együtt emlegessék.

Néha Cziffrának egy hajdani koncertjét adja elő. Ilyenkor őt akarja megidézni, őt utánozza?

– Amikor ugyanazokat a darabokat játszom, mint ő, az emlékének tisztelgek – természetesen fellelhető az a fajta tüzesség, az a fajta improvizatív zongorázás, ami őt jellemezte, de nincs két egyforma koncert. Én a darabokon keresztül mindig a saját aktuális gondolataimat, érzéseimet fejezem ki.

Nem merült fel soha, hogy külföldön éljen, mint a mestere?

– Óriási különbség, hogy neki el kellett hagynia a hazáját, hogy nemzetközi karriert fusson be. Én már sokkal jobb helyzetben vagyok. Nagyon sok lehetőségem lett volna kint élni, amerikai egyetemekre is hívtak tanulni, később tanítani. De nem szeretném itt hagyni Magyarországot, nekem ez olyan nyugalmat, biztonságot, olyan pluszt jelent a művészetemben, ami megfizethetetlen. Itt van a családom, itt vannak az emlékeim. Az, hogy végigsétálok a Lánchídon, fölmegyek a Citadellához, vagy elmegyek a régi zeneiskolám előtt – ez számít, és ez fellelhető a zongorázásomban is. Nagyon sokat utazom egyébként, az előttem álló évben is bejárom a világot Európától Kanadáig, Dél-Amerikától Japánig, de nem szeretnék külföldön élni.

Ezek szerint Magyarország inspirálja Önt?

– Én azt tapasztalom, hogy itt most olyan pezsgő kulturális élet van, olyan fény vetül a művészekre, hogy jó itt élni, jó itt művésznek lenni. Lássuk be: megújult a Zeneakadémia, az Operaház, és szinte nincs olyan nap, hogy egy világsztár ne lépne fel nálunk, zavarba ejtően gazdag a programkínálat. Lassan minden lehetőség elérhető itt, tényleg nincs értelme elhagyni az országot. Azok a művészek, akik eddig kivándoroltak, többnyire kényszerből mentek el, de most már elérkeztünk oda – igaz, kicsit lassan –, hogy egy fiatal művésznek, akinek komoly ambíciói vannak, nem kell feltétlenül külföldön gyökeret vernie.

Több százan diplomáznak évente a Zeneakadémián – egy kis ország elbír ennyi zseniális művészt?

– Nem feltétlenül. De nagyobb piacon sem könnyű mindenkinek érvényesülni, mivel ez a tehetségen kívül számtalan egyéb tényezőn is múlik.

Mennyire hálás feladat ma zenei pályára ösztönözni nehéz sorsú fiatalokat?

– Ne feledjük el, hogy a zenének eleve van egy jótékony jellemformáló hatása. A Snétberger Zenei Tehetség Központban zömmel olyan fiatalokat tanítunk, akiknek a zene egyfajta ugródeszka ahhoz, hogy ők egyáltalán iskolába járjanak, leérettségizzenek, elinduljon egy pozitív irányba az életük. Körülbelül 10-20 százalék az, aki zenei pályára fog lépni. A zene sokrétűen fejleszti a személyiséget: Kodály óta tudjuk, hogy boldogabb ember lesz az, aki zeneismerettel indul neki az életnek.

Min múlik a tehetség érvényesülése?

– Mindenek előtt a jó tanárokon.

Lehet általános meghatározást adni arra, hogy ki a jó tanár?

– Az, aki átadja a tudását, és egy idő után feleslegessé tudja tenni magát a tanítvány életében. Az nagy probléma, amikor a tanár saját képére akarja formálni a növendékét, és nem hagyja a személyiségét kibontakozni. Én máig jó kapcsolatot ápolok a hajdani tanáraimmal. Dráfi Kálmánhoz a mai napig eljárok, és el-eljátszom neki az aktuális darabokat, mert érdekel a véleménye.

Ön mennyire jó tanár?

– Büszkeséggel tölt el, hogy a Snétberger központból az elmúlt évek során 7 tanítványomat felvették a Zeneakadémiára. Az ózdi cigánytelepről eljutni oda, ez egy fantasztikus eredmény, s azóta le is diplomáztak. A központ tanárai mind jeles művészek, akik missziónak tekintik ezt a feladatot, ami sokszor azt jelenti, hogy reményt és példát adunk.

A MOM-ban is tart zenei ismeretterjesztő koncerteket, kicsit más társadalmi rétegnek.

– Igen, itt 4 év alatt 14 ezer gyereket értem el, plusz a szüleiket. A szülők megnyerése talán a legfontosabb eredmény, hiszen a jövő zeneértő közönségének kinevelése a célunk, miután a mai koncertközönség jobbára 50-70 évesekből áll.  

Önt óriási ovációval szokta ünnepelni a közönség – min múlik a szimpátia elnyerése?

– Az őszinteségen. A felvett dolgokat a közönség érzi – mind a zenében, mind az emberi megnyilvánulásokban. Én ezt a jelenséget egy hármas megnyilvánulásként érzékelem. Cziffra Györgynek volt egy fantasztikus mondata erre, hogy úgy kell kimenni a színpadra, mint Paolai Szent Ferenc: el kell hinnünk, hogy tudunk a hullámokon járni – ha úgy lépünk ki a színpadra, hogy lehet, hogy elsüllyedünk, akkor biztosan elsüllyedünk. Amikor leülök a zongorához, valahonnét fentről kapok egy ihletet, s ha ez a hatás a színpadról átáramlik a közönség felé, akkor a hallgatóság a zenén keresztül tolmácsolt érzelmekkel azonosulni tud, és létrejön egy közösség. Ehhez a zongorista részéről nagyfokú alázatra és kitárulkozásra van szükség.

Mit tesz ehhez hozzá a magyar közönség?

– A hazai közönség rendkívül jó fülű, itt nagyon magas a mérce. Ha valaki jó, azt észreveszi és ünnepli, és főleg érzelmi indíttatásból dönt. Amerikában vagy Olaszországban rendkívül szeretik a virtuóz játékmódot, rögtön felállnak és bravóznak, míg a magyar közönség ennél is többre értékeli egy lírai darabnak az őszinte előadását.

Beszélgetésünk közben is járnak az ujjai, ez egyfajta szakmai ártalom?

– Nem, ez nem egy tudatos dolog: a fejemben is, az ujjaimban is állandóan megy a zene. Engem nem zavar, sőt. Nagyon sokszor útközben vagy tárgyaláson jutnak eszembe különböző zenei megoldások. Ez rendkívül jó, mert a zongora mellett nagyon „zongoraszerű” lesz a gondolkodásmód. Viszont zongora nélkül, belső hallás alapján teljesen más tud kialakulni. A zongora valamilyen szinten korlátozott, de ha belső hallással próbálunk valamit felidézni, az korlátlan mozgásteret ad.

Ön az első komolyzenész a családjában. A roma fiatalok beáramlása a klasszikus műfajba egy pozitív trend?

– A nagy cigányzenész dinasztiákból ma már nagyon sokan klasszikus zenei pályán tevékenykednek, és ez jó. Azért is, mert ez a fajta tradíció a klasszikus zenei tudással ötvözve páratlan szimbiózist tud létrehozni. Másrészt sok fiatal cigány zenészt ismerek, aki megélhetési okok miatt végezte el a Zeneakadémiát, de szíve szerint  a tradicionális kávéházi zenét játszaná. A jövőre megnyíló Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ egyik fő feladatának tekintem a hungarikumnak számító cigány zene kultúrájának a felélesztését és megőrzését is.

Közreműködött: Jankovics Tímea

NÉVJEGY

Balázs János zongoraművész 1988-ban született Budapesten, 2014-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zenetudományi Egyetemen. A Cziffra György Fesztivál, valamint a leendő Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ művészeti vezetője. Főbb díjak: Liszt Ferenc díj, Junior Príma díj, Liszt Ferenc Társaság–Örökös Tag, Magyarország Érdemes Művésze.

Olvasson tovább: