Kereső toggle

Halász Judit: Már az egész családnak énekelek

Beszélgetés a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azt mondja, sem a színpadon, sem azon kívül nem szereti a megosztó témákat, és mindig igyekezett úgy kifejezni a véleményét, hogy tiszteletben tartsa  másokét. Meglehet, ezért is töretlen immár 45 éve a népszerűsége mind a gyermekek, mind a felnőttek körében – Halász Judittal beszélgettünk.

Említette, hogy a találkozásunk előtt Londonba utazik. Megkérdezhetem, hogy milyen céllal ment ki?

– Két koncertet tartottam, egyet Londonban és egyet Leicesterben. Nem először voltam Angliában ilyen céllal, és azt látom, hogy egyre több a kint élő magyar. Amikor először jártam ott, sok évvel ezelőtt, akkor 400 magyar gyűlt össze a koncertemen, amitől mindenki hanyatt esett, hogy hű, ennyi magyar még sosem jött ott össze. Nemrég, az utolsó előtti előadásomon 900-an voltak jelen, úgy, hogy a fele közönség nem fért be – ennyire megszaporodtak az ott élő magyarok.

A gyerekek is értik Önt?

– Hogyne, mindenki énekel is magyarul. Amikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy énekelnek-e velem, az egyik kisgyerek elsőként kiáltott fel, hogy „okay”. Ezen mindenki nagyot nevetett, mert jól tükrözte az általuk megélt kétnyelvűséget.

A kinti magyarságnak ma kevés kapcsolódási pontja van az anyaországgal, ezért nagyon értékelhetik azt, amikor Ön kijut hozzájuk.

– Meg kell jegyeznem, hogy az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatása nélkül nem tudnánk külföldön turnézni. Rendkívül hálás közönség a kint élőké, nagyon őrzik a magyarságukat, és különösen szívesen jönnek el olyan dalokat hallgatni, amik nekik kedvesek, vagy amik emlékeztetik őket valamire itthon. Én olyan dalokat énekelek, amiknek az alapja a magyar költészet: ezeket a verseket a szülők szívesen tanítják meg a gyerekeiknek, beleértve az új dalokat is, köztük kortárs magyar költők megzenésített verseit is.

Koncertnaptárja sűrű, pedig egy súlyos betegségen és egy baleseten is túl van már – hogyan bírja erővel?

– Egyelőre jól, és amíg szükség van rám, amíg örömöt szerez, amit csinálok, miért is hagynám abba? Ez misszió is egyben: a magyar költészet a világ egyik legszebb lírája, a mienk az egyik legválasztékosabb nyelv, és sajnos csak mi magyarok értjük, tehát nagy kár lenne, ha hagynánk, hogy a külföldön élők ezt elveszítsék. Talán amikor hallja valaki a dalt, nem is tudja, hogy azt Weöres Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes írta, de ha megnézi a szerzőket a lemezborítókon, utána lehet, hogy egy-egy kötetet is ki fog nyitni.

Csukás István mesélte, hogy a pártállami időkben a magyar írótársadalom színe-java számára a gyermekirodalom jelentett menedéket, ami komoly rangra emelte a műfajt.

– A magas mérce abból is adódik, amit Weöres Sándor és Kányádi Sándor is hangoztatott, hogy igazából nincs olyan, hogy gyermekvers. Csak versek léteznek – vannak köztük olyanok, amelyeket a gyerekek is értenek, és ahogy felnőnek, egyre többet értenek meg belőlük, mert idővel a versek kinyílnak, és nem csak azt adják, amit gyermekkorban. Ez nem csak a versekre igaz: Janikovszky Éva könyvei vagy a Micimackó is ilyen, de a Kis herceghez is fel kell nőni.

Fontosnak érzi a költészet népszerűsítését, a lemezein jól megférnek egymással Csoóri és Bródy, a népi és urbánus szerzők sora – ez is a misszió része?

– Igen, néha én is elcsodálkozom, amikor régi lemezeket nézegetek, hogy ki mindenki szerepel ugyanazon a korongon, akik ma talán szóba sem állnak egymással (nevet). Nagyon sajnálom, ha ez tényleg így van, nagyon.

A gyerekeket aligha érdeklik a költők nézetkülönbségei, de az Ön közönségét ma már három generáció alkotja – nem nehéz mindenkinek megfelelni?

– Valóban komoly munka úgy megszerkeszteni egy előadást, hogy az mindenkihez szóljon, ugyanígy a különböző korok költőinek verseit sem könnyű egy-egy gondolatra felfűzni. Bródy Jancsi kezdettől fogva nagyon sokat segített ebben is – neki nagyon komoly irodalmi és zenei tájékozottsága van, és mindig meg tudta ítélni, hogy melyik versből lehet jó dalt csinálni. Amikor az ezredfordulón beteg lettem, három év kimaradt, s ezalatt számos felnőttel találkoztam, akik lelkesen beszéltek a dalaimról, amin felnőttek. Akkor határoztam el, hogy olyan dalokat is fogok énekelni, amik hozzájuk is szólnak, így azóta családoknak énekelek. Szerintem jó, ha a gyerekek és a szülők együtt hallgatják a dalokat, mert így könnyebben megértik a verset és egymást is.

A könyvében azt írja, hogy a gyerekműsoraiban nem színészek a partnerei, hanem a közönség, és kettejük játékán múlik a siker. Mennyire tud ura maradni a helyzetnek?

– Már elég jól, de elárulom, hogy volt néhány dalom, amelyek miatt váratlan helyzetek álltak elő, ezért aztán lekerültek a műsorról. Ilyen volt a legutóbbi lemezem címadó dala is, ami – három unokám javaslatára – a Kezdődhet a mulatság lett. Ez a dal a családalapításról szól, amivel kapcsolatban kaptam egy-két váratlan kérdést. Az apás lemezem előadásánál pedig, amelynek szövegeit Szabó T. Anna írta, előfordult, hogy arra a kérdésemre, „Nektek milyen apukátok van?”, az egyik kisgyerek azt válaszolta: „Verekedős – hol engemet ver meg, hol anyukámat”.

Ön, aki sokat foglalkozott gyermekpszichológiával is, ezeket a helyzeteket hogyan kezeli?

– Ezek azok a helyzetek, amik nem férnek bele egy koncert kereteibe, hiszen a koncert alapvetően a játékról szól, arról, hogy egy kicsit elfelejtsük a rossz dolgokat.

Könyvének a címe Nem születtem varázslónak is erre utal?

– Ez egy dalnak a szövege, de persze erre is vonatkoztatható: sajnos én nem tudom mindazokat a problémákat megoldani, amik a gyerekek életében felmerülnek. A maximum, amit adhatok, hogy meghallgatom őket – a gyerekek sok mindent elmondanak a koncertek alatt vagy után, és rengeteg levelet is írnak. Ez is arra utal, hogy sok szülőnek nincs ideje a gyermekeire, így aztán sok gyerek feladja, és egy idő után nem is akar otthon elmondani semmit.

A szülők viszont azt mondják, hogy a kütyük miatt nem lehet a gyerekekkel beszélgetni.

– Én úgy gondolom, hogy a gyerekek alapvetően nem változtak meg, de a körülöttük levő világ annál inkább. Egy pici gyerek még vágyik a szülei társaságára, úgyhogy ezt az időszakot érdemes lenne kihasználni.

De ha a szülő is folyton kütyüt nyomkod, akkor nincs miről beszélni.

– Igen, a kütyüfüggés tönkreteszi a kapcsolatokat, de őszintén szólva nem tudom, hogy mi a megoldás erre.

Az Ön koncertjein senki nem veszi elő az okostelefonját?

– Nem, legalábbis nem láttam még.

Akkor ez is egy megoldás, nem? Vekerdy Tamás egyenesen azt mondta, hogy a pedagógusok szórakoztatóipari alkalmazottak.

– Ezzel egyetértek: maximálisan hiszek a jó iskola, de leginkább a jó tanár életre szóló hatásában. Nekem végig kivételesen jó magyar- és énektanáraim voltak, akik képesek voltak tartósan felkelteni az érdeklődésünket.

A gyerekekkel való jó viszonya, gondolom, leginkább azon múlik, hogy Önhöz hogyan viszonyultak annak idején. Ki volt ebből a szempontból etalon az Ön életében?

– Anyámmal nagyon jó viszonyom volt, verset mondani is ő tanított először, holott semmilyen végzettsége nem volt hozzá, de rendkívül jó gondolatai voltak. Tulajdonképpen azért lettem színész, mert az első nyilvános versmondásommal óriási sikert arattam. József Attila Mama című versét kellett hatévesen elszavalnom az iskolában, ami cseppet sem gyerekeknek szóló vers, de anyám olyan ügyesen el tudta magyarázni nekem, pici gyereknek, hogy miről szól, ahogyan később soha senki sem. Innentől fogva a versmondó szerep végigkísérte az iskolai pályafutásomat.

Énekesi pályája a ’70-es évek óta töretlen – miben látja ennek elsődleges okát?

– Maga a műfaj is egyedinek számított, hiszen magyar verseket adtunk elő modern zenei stílusban, nagyon jó zenészekkel: Bródy mellett Tolcsvay Laci, Móricz Misi, Szörényi Szabolcs csinálták velem végig ezt a „száz évet”. Eredetileg a férjem (Rózsa János filmrendező – a szerk.) biztatott az éneklésre, a francia új hullám kedvelt színészeinek hatására, merthogy én nagyon szerettem énekelgetni, csak úgy, a magam örömére. Különböző film és televíziós produkciókban való találkozások során ismertem meg Bródyt, aki végül megírta nekem a Csiribirit, majd a Micimackó című dalt, amelyeknek akkora televíziós sikere lett, hogy a Hungaroton igazgatója ráállt arra, hogy 1973-ban kiadjunk egy lemezt. Én nem gondoltam ennél többre, de az első lemezem pillanatok alatt aranylemez lett – ami akkoriban legalább százezer példányt jelentett, nem kétezret, mint manapság. Így lett ebből egy máig tartó sorozat.

Elmondása szerint nem szereti a megosztó témákat – a gyerekműfaj mennyire hálás ebből a szempontból?

– Kétségtelenül az, de bizonyos dolgok elől én sem szeretném magamat és a közönségemet elzárni. Hiszen végső soron át akarjuk adni a gyerekeknek és felnőtteknek mindazt, amit fontosnak tartunk az életben, az emberi gondolkodásban, viselkedésben, kapcsolatokban. Ezekről úgy kellene beszélni, énekelni, hogy az kicsit se legyen megosztó, nem megbántva, hanem megérintve azokat, akiknek más a véleményük. Ennek mindig meg kell keresni a megfelelő módját, elvégre a színház is arra való, hogy hasson az emberekre.  

Könyvében Gobbi Hildát idézi, aki szerint a színész bármit mond a színpadon, azzal akarva-akaratlanul politizál… Úgy tűnik, a Vígszínház és az Ön életében is a Várkonyi-éra, a ‘60-as és ‘70-es évek volt a legmeghatározóbb időszak, és kevésbé a rendszerváltás jelentette a vízválasztót.

– A rendszerváltás meghatározó, óriási élmény volt! Olyan dolgok történtek, amelyekről soha nem gondoltuk, hogy a mi életünkben megtörténhetnek! Sajnos Várkonyi akkor már nem élt. Az viszont tény, hogy az ő vezetése idején valóban nagyon jó dolgom volt, nem beszélve arról, hogy legendás színészek sorával dolgozhattam együtt.

Tényleg igaz, hogy önbizalomhiánya volt?

– Igen, amikor először visszanéztem magam az Esős vasárnap próbafelvételén, még főiskolás koromban, egészen kétségbeestem. Hiszen olyan gyönyörű lányokkal jártam a főiskolára, mint Tordai Teri, Béres Ili, Polónyi Gyöngyi.

A lovassportban elért eredményei sem növelték az önbizalmát?

– Ott volt önbizalmam, mert ott egyértelműen lehetett mérni a teljesítményt. Szerencsére az Esős vasárnap első forgatási napján Szász Péter, a film egyik dramaturgja az első snitt után azt mondta nekem: Halászkám, te egy zseni vagy! Ezért máig hálás vagyok, mert ettől én szárnyakat kaptam.

Népszerűsége máig töretlen, elég csak a közelmúltra, Az ünnep vagy a mostani Audiencia című előadásokra utalni, mindkettő éveken át futó, teltházas darab.

– Igen, az Audiencia is kifejezetten jó darab, rengeteget lehet tanulni belőle – politikusoknak is szívesen ajánlanám. Nem politizál, csak igen szórakoztatóan elmondja, hogy mi az uralkodás lényege, miként kell viselkedni, hogyan kell a hatalommal bánni. II. Erzsébet királynőt játszom benne, akinek tulajdonképpen nincsen hatalma, de ő képviseli Nagy-Britanniát, és tömegek példaképe. Sokat lehet tőle tanulni a politikáról: abból, ahogyan a legkülönbözőbb felfogású miniszterelnökökkel szót ért, és különösen azzal kerül jó kapcsolatba, akinek a nézetei meglehetősen távol állnak az övéitől.

Névjegy

Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, énekesnő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A gyermekek szavazata alapján elsőként kapta meg Magyarországon a Mosolyrend lovagja címet. 1965 óta a Vígszínház tagja, számtalan színdarab, tévéjáték és film szereplője. Legnagyobb sikerét énekesnőként aratta, magyar költők verseinek könnyűzenei feldolgozásaival műfajt teremtett. Eddig 24 lemeze jelent meg, a legelső („Kép a tükörben”) 1973-ban, a legutóbbi („Kezdődhet a mulatság”) 2014-ben. Férje Rózsa János filmrendező, egy fiúk és három unokájuk van.

Olvasson tovább: