Kereső toggle

Gyógyítani nemcsak szikével, de muzsikával is lehet

Beszélgetés Wolf Péter zeneszerzővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Amikor a ’60-as években meghallottuk a Beatlest, nemcsak utánozni szerettük volna, hanem az új stíluson belül egyedit és saját hangzást akartunk kreálni. Ma csak leutánozzuk az angolszász tutit” – mondja Wolf Péter zeneszerző, karmester, aki idén megkapta az Artisjus-életműdíjat.

Miként fogadta az Artisjus életműdíját?

– Kicsit meglepett, mivel nem tudom és nem is akarom befolyásolni, hogy a szakmai környezetem észreveszi-e, méltányolja-e a zenei munkáimat. Csak két-három kollégát szoktam meghívni egy-egy koncertemre, őket nagyra értékelem, és fontos a véleményük. Az Artisjus egyfajta rendszer szerint feltérképezi, hogy ki milyen munkát végez, hol tart a szakmában egy-egy magyar muzsikus vagy előadó, és bizonyos időközönként díjak kiosztásával zeneszerzők, előadók számára adnak pozitív visszajelzést. Azt hiszem, most elég öreg lettem ahhoz, hogy egy életműdíjjal engem is megkínáljanak. 

Mindig is a zene érdekelte, vagy volt más is, ami vonzotta az érdeklődését?

– A szüleim zenészek voltak. Apám zongorázott, édesanyám énekelt. Konkrétan a zongora környezetében cseperedtem fel, már négykézlábas koromban órákat játszadoztam alatta, majd fokozatosan felfedeztem, végül ottragadtam a fekete-fehér billentyűknél. A szüleimnek ez tetszett, és sosem hessegettek el onnan, megjegyzem, nem is lehetett volna. A gimnáziumi években felvillant annak a lehetősége, hogy az orvosi hivatással megpróbálkoznék, de hamarosan rájöttem, gyógyítani nemcsak szikével, muzsikával is lehet.

A karmester mások által megírt zenei darabot dirigál, míg egy zeneszerző saját művel állhat a nagyközönség elé. Az ön számára melyik a testhezállóbb?

– Mindkettőt szeretem, nem tudom eldönteni melyik jobb vagy könnyebb. A zeneiskolába örömmel jártam, mert kiélhettem magam, rögtön sikereim voltak, és azonnal kaptam a bíztatásokat is. Az első próbálkozásom mint zeneszerző egy vizsga alkalmával hangzott el, előadási darabként saját kompozícióval álltam elő. Hála Istennek jószándékú tanáremberek ültek a vizsgabizottságban, és ahelyett, hogy kinevettek volna, még bíztatást is kaptam a bemutatóm után.

Csak felkérésre komponál egy zeneszerző, vagy az alkotás öröme viszi előre?

– Volt egy pikírt, kicsit nagyképű mondat, amit hosszú ideig vallottam: „az amatőrnek ihletre, a profinak előlegre van szüksége”. Ma már kibújtam ennek a viccnek az árnyékából, de bevallom, hosszú ideig felkérésre komponáltam. Megrendeltek filmzenéket vagy dalokat egy-egy előadónak a Magyar Rádióba – ezeknek a lehetőségeknek a legjobb színvonalon akartam megfelelni. A Magyar Rádió annak idején a zenei művek megszületésének gyújtó tüze, mecénása volt, és amikor megszűnt ez a szerepe, sok zeneszerző munka, felkérés nélkül maradt. A rendszerváltás idején nemcsak a világ, de a rádiózás, a tévécsatornák, a filmkészítés, a lemezgyártás és a zenei szervezetek is átalakultak, aminek következtében megváltozott az ügymenet. Onnantól kezdve nem felkéréseket kaptam, hanem ha volt egy zenei anyagom, akkor házalni kellett vele, és sok esetben azzal szembesítettek a kiadónál, hogy a megvalósításhoz szükséges finanszírozásról is gondoskodjak. Fiatal pályatársaim lehetőségeit ezért némi aggodalommal nézem, mert ha annak idején elkészültem egy művel, és bevittem a Bródy Sándor utcába, akkor nem azt kérdezték, hogy mennyi pénzt hoztam a felvételhez, hanem azt, hogy milyen zenekarra írtam a darabot, és ha a világ legnagyobb zenekarával akartam megszólaltatni a kompozíciót, akkor egy kis túlzással, de kettő is rendelkezésemre állhatott volna.

Amikor először bementem dolgozni a Magyar Rádióba, a Bolba Lajos által alapított Harmónia Vokálhoz, tizenöt éves voltam. Emellett lehetőségem volt édesapám helyett beugrani rádiós felvételek elkészítésére is, hiszen nem ritkán késő éjszakáig muzsikált, és maga helyett engem küldött felkérései teljesítésére. Jó apropót adott ez a gyakorlat, hogy a neves és általam is nagyra becsült művészek elismerését megszerezzem. Megtanulhattam a szakma minden lépését, és ez később, mikor már mint zenei producer bábáskodtam egy hanganyag megszületésénél, nagy segítségemre volt. Akkor már tudtam, hogy a hibát is úgy kell elmondani, hogy az érzékeny zenész lelke ne sértődjön meg. Az összes magyar énekest Máté Pétertől Cserháti Zsuzsáig és az összes színészt Ruttkai Évától Latinovits Zoltánig megénekeltettem, még Fényes Szabolcs dalszövegíró is beadta a derekát egyszer, és rögzítettük az Ugye, hogy nem felejtesz el című dalát, a szerző előadásában. 

Vannak most is ilyen zenei műhelyek?

– Nem tudok róla. Ha lenne, boldogan csatlakoznék. A napokban egy orvos barátom nyugdíjba ment, és kérdeztem tőle, hogy azt a rengeteg tapasztalatot, műtéti technikát, felfedezést, ami ott van a fejében és a kezében, hol fogja kamatoztatni, átadni a következő generációnak. A válasz lehangoló volt, azt mondta: ez senkit nem érdekel. A fiatalok azt gondolják, kitalálnak mindent, hiszen a technikai vívmányok őket szolgálják. Ehhez hasonló mentalitást látok a zene területén is. Ma már egyetemi szakon lehet hallgatni és diplomát szerezni könnyűzene, jazz kategóriában is. Ez nagyszerű, de csak a saját útjukat akarják járni, és csak a pillanatnyi segítségért nyúlnak. A hosszú távú gondolkodás, tervezés hiányzik. 

De a ’60-as évek generációja is lázadó volt, saját csapásirány szerint akart haladni, és nem érdekelte az előző generáció véleménye.

– Ez így volt, de amikor mi, magyar zenészek meghallottuk a Beatlest, nemcsak utánozni szerettük volna, hanem az új stíluson belül egyedit és saját hangzást akartunk kreálni. Ma csak leutánozzuk az angolszász tutit. Mi tagadás, a magyar zeneszerzők profi munkát végeznek a kicsi magyar piacon. Ahogy külföldön, úgy itthon is a média zöme erős kereskedelmi lábakon áll, ami behatárolja, korlátozza az alkotásokat is. Felmérik a szakemberek – most maradjunk a zenénél, de minden másnál is így van – a fogyasztók ízlését, szokásait, és csak és kizárólag olyan muzsikát kínálnak, ami a kiértékelt adatok alapján a hallgatók többségét megfogja. A dalok körzővel, vonalzóval készülnek, azonos tempóban, mert a kimutatás azt is igazolja, hogy a szív ritmusának kétszeres ütemére rezonál a többség. 

Ez egyszerű manipulálás?

– Nem véletlenül mondják, hogy a média a negyedik hatalmi ág. Él is ezzel a befolyásával a fogyasztói társadalmakban, változásnak még a szele sem érződik. Viszont hogy jót is mondjak, fiatal pályatársaim néha megtisztelnek azzal, hogy megmutatják szerzeményeiket, azokat a műveket, amelyek kilógnak a fentiekben említett kategóriából, és gyönyörűséges muzsikákat hallok, bár tudom, semmi esélye, hogy a médián keresztül a nagyközönség is élvezhesse. Ezért vagy a fiókban marad, vagy elhangzik háromszáz ember előtt, nagy tapsot kap és ennyi. Ha valaki zeneszerzőnek vallja magát, akkor már az elején el kell döntse, hogy mit, milyen módon komponál, és fel kell vállalja akár a mellőzöttséget is. Egyrészről ki lehet szolgálni a piacot, jó egzisztenciára szert tenni, de másrészről hozzá lehet állni úgy is a dolgokhoz, hogy én szeretnék adni valamit, nem tudom, hogy van-e rá vevő, de addig fogok keresgélni, kutatni, amíg megtalálom a muzsikámra rezonáló közönséget. Lehet, hogy hosszabb és rögösebb ez az út, de mindvégig őszinte és hiteles az alkotó maga és a közönség számára egyaránt. Én ebben az utóbbi cipőben járok, de mielőtt ezt valaki elirigyelné tőlem, tudnia kell, hogy rengeteg munka van mögötte. 

A mai Mozartok, Beethovenek óriás mozifilmek mögé vagy mellé komponálnak klasszikus zenei darabokat. Magyarországon mi a helyzet?

– Ez nem Amerika, és itt nincs olyan nagy pénz a produkciók mögött. A könnyűzene a művészet mellett erősen ipari jellegű, ami hozza magával, hogy tehetségek sikkadnak el. Viszont a filmzeneszerző mint kortárs művész eljuthat a nagyközönséghez. Amikor azt mondom, kortárs zeneszerző, akkor emészthető zenére gondolok, nem a kísérleti muzsikára. Ilyen kortárs zeneszerző számomra John Williams (A Star Wars filmzene komponálója), Nino Rota (a Keresztapa filmzene alkotója), Michel Legrand francia muzsikus. Kocsis Zoltán kérdezte egyszer, hogy hol vannak a mai Mozartok. Itt vannak, és a filmeken keresztül szereti meg a publikum a kortárs zeneszerzők muzsikáját – válaszoltam.

A VUK rajzfilm zenéje a mai napig minden generáció számára fülbemászó és elmaradhatatlan része a mesének. Hogyan emlékszik vissza az alkotói csapatra, és a mese elkészülésének folyamatára?

– Nagyon örülök, hogy benne lehettem a stábban, bár ebben volt némi szerencsém is. Dargay Attila rajzfilmrendező szakítani akart azzal a rossz hagyománnyal, hogy a tehetséges magyar rajzfilmesek alkotásait zene nélkül vette meg a külföldi forgalmazó. Az eltávolított zenesávok helyére francia vagy amerikai filmzenét komponált a helyi zeneszerző. Dargay alapötlete az volt, hogy a világhírű Hacki Tamás füttyvirtuóz legyen a VUK mesefilm hangja, és Vivaldi Négy évszak művét adja elő. Akkor már évek óta együtt dolgoztam Hacki művészúrral, én voltam a zenei vezetője, és nekem kellett volna egységbe hozni az ismert Vivaldi-darabot a rajzfilm kockáival, történetével. A feltételes módot azért használom, mert nekem ez az ötlet nem tetszett, és ezt ki is nyilvánítottam. Titkon nagyon vágytam arra, látva a mese figuráit, hogy a filmzenét én komponálhassam meg. Persze megállt a levegő, amikor azt találtam mondani, hogy ha ez a feltétele az együttműködésnek, vagyis hogy Vivaldi muzsikája legyen a mesefilm zenéje, akkor nem fogok együtt dolgozni a csapattal. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot. 

Megállt a levegő?

– Persze. Beállt a feszültség, ezért gyorsan leültem a Pannónia Filmstúdió egyik zongorájához, eljátszottam az ötletemet, és a dolog nagyon gyorsan eldőlt, megkaptam életem egyik legnagyobb lehetőségét. Ez a produktum túl fog élni, és ennél nagyobb elismerést egy zeneszerző sem kívánhat magának. Abban a filmben minden összejött. Jó volt a könyv, ragyogóan voltak összeválogatva a színészi hangok, a Dargay Attila által rajzolt figurák édesek, kedvesek voltak. Szét is robbantották azt a társaságot, mert a magyar ember, ha lát egy sikeres dolgot, akkor az irigysége addig űzi, amig tönkre nem teszi azt. Mikor az indonéz nagykövet négy év után hazatérni készült, megkérdezték tőle, hogy mi a magyarokról az egyik legfontosabb benyomása. A válasz egyszerű volt: irigyek.     

Ön szerint hogyan lehetne szakítani ezzel a rossz hagyománnyal?

– Talán a neveltetéssel, oktatással? Mindenki individuum akar lenni, és kihagyjuk azt az élményt, amikor rácsodálkozhatnánk, hogy mennyire jó a csapatmunka, a közös cél elérésének boldogsága. Nem lehet, hogy minden dal csak saját magunkról szóljon. Itthon, ha valakinek sikerül tüzet rakni és ott megsüti a pecsenyéjét, nem hívja oda a másikat, hogy megossza vele azt a tüzet, hanem gyorsan eloltja, nehogy más is megmelegedjen, vagy akár még a pecsenyéjét is elkészíthesse.

Hatvanhárom éve minden év májusában megrendezik az Euróvíziós Dalfesztivált. Kétszer mint versenyző volt ott, majd Wolf Kati énekesnő édesapjaként szurkolóként is átélte a nemzetközi seregszemle izgalmait. Előnyére vagy hátrányára változott ez a dalverseny?

– Néha szeretném megállítani a folyamatokat. A kezdeti családias, szolid és a sokszínű dalok előadásáról szóló televíziós műsor helyett mára gigarendezvénnyé nőtte ki magát az Eurovíziós dalverseny. Elegáns, finom illatú, gazdag, nagyon megcsinált produkció lett. Ezzel párhuzamosan megjelent a kaptafa által kimért slágergyártás, amikor egy a tempó, a dalok hossza limitált, és nincs üzenete az előadóknak. Iparosították a produkciókat, menedzsmentek rohangálnak és „műmájerek” tolják a szekerüket, hogy minél nagyobb bevételhez jussanak. Utólag a lányom produkciójának kivitelezésével sem vagyok teljesen elégedett, ma már másképp csinálnánk néhány dolgot, de ami még szembetűnőbb volt akkor és most is, hogy a pontozáskor a baráti vagy a hasonló nyelvcsaládhoz köthető nemzetek egymásra szavaznak. A magyar nyelv egyediségéből adódik, hogy itt a finneken kívül nem sok támogatóra találhatunk, és manapság Magyarországot nem sokan szeretik, ami a végeredményen egyenes arányban lecsapódik. Pedig a helyszínen Kata lányommal együtt énekelte a magyar dalt a harmincötezres közönség.

Az Artisjus-életműdíj mögött fontos a stabil és biztos hátország?

– Abszolút, e nélkül nincs igazi siker. A feleségemmel ötvenegy éve élünk boldog házasságban. A Zeneakadémián ismerkedtünk meg, ő karvezető–énektanár és az én legszigorúbb kritikusom is egyben, de kitől mástól várhatnám el vagy venném szívesebben, hogy szeretettel, őszintén tudjon véleményt mondani az általam megírt muzsikákról. Az ideális szigorhoz, jó kritikához elsősorban az kell, hogy szeresd azt, akit kritikával illetsz, másodsorban pedig túl kell lépned az attól való félelmen, hogy ha őszinte leszel, lehet, hogy hátat fordítanak neked. Mindenki a külső körben jó fiú akar lenni, és csak dicsérni akar. Szerintem az igazi szeretetből néha kemény kritika is fakad.

Ötvenegy év alatt gondolom néhányszor előfordult ilyen konfliktushelyzet…

– Csak akkor, ha zenét írok, máskor nem. Most vagyok túl egy huszonnégy zongoradarabból álló cikluson, ezt több mint egy évig írtam. Képzelheti, hányszor adódott ilyen helyzet. Amikor megmutatom neki egy új darabomat, akkor vele szemben ülök, hogy lássam az arcát – és aztán jobb, ha nem mond semmit. Kellően szeret engem ahhoz, hogy a legfinomabb jelzésekkel tudomásomra hozza, hogy akkor éppen nem remekművet alkottam.  

Wolf Péter zeneszerzőnek van ars poeticája?

– A viszonosság elvét vallom. Amit az ember ad, nagy vonalakban azt kapja vissza. Ha igyekszel jót adni, jót fogsz kapni. Mindenkinek a tőle telhető legjobbal és legtisztességesebb mentalitással kellene viszonyulnia embertársaihoz. Mindegy, hogy pénztáros vagy zeneszerző valaki, a mosoly mosolyt csalogat elő, a vicsorgás pedig vicsorgást hoz létre a másik arcán, pedig ugyanannyi energiába kerül mindkét arckifejezés. Mégis mennyire jó mosolyogni. Megfigyelhető, hogy a tömegközlekedési eszközökön mindenki bambán, bezárkózva nyomogatja a mobilját, még a fülébe is fülhallgatót tuszkol, hogy véletlenül se kerüljön senkivel semmilyen kontaktusba. Mégis, ha kitartóan mosolygunk, lehet, hogy először bolondnak néz az utazóközönség, de hatni fog a pozitív példa, és ismét elkezdünk beszélgetni, barátkozni, kíváncsiak lenni egymásra. Szerintem ez egy jobb világ.

 

Vuktól Isaac Sternig

Wolf Péter nevéhez fűződik a Vuk rajzfilm zenéje, ő írta a Most kéne abbahagyni című, Kovács Kati által sikerre vitt slágert. Évekig koncertezett Hacki Tamás füttyvirtuózzal és Isaac Stern hegedűművész Kreisler című albumának zenei producere is volt. Emellett elért számos sikert a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, és kétszer is részt vett az Eurovíziós Dalfesztiválon.

 

Olvasson tovább: