Kereső toggle

40 év munka után jöjjön 40 év nyugdíj!

Interjú Monspart Sarolta tájfutó világbajnokkal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Monspart Sarolta tájfutó világbajnok, tizennégyszeres magyar bajnok. Európában ő volt az első nő, aki három órán belül futotta le a maratoni távot. Az egész országot megrendítette a hír, amikor aktív sportpályafutását kullancs okozta betegség (enkefalitisz) törte derékba. De nem adta fel: ma is aktív nagymama, aki gyaloglóklubokat szervez nyugdíjasoknak.

A Monspart név nem túl gyakori. Mit tud a családja történetéről?

– Az eredeti „Monsparte” név valahonnan Strasbourgból származik. Egy építészmérnökről tudunk, mint a család első nevezetes őse, aki Kelet-Magyarországon, Hejcén élt a francia forradalom után. Van három öcsém, és a legidősebb mint családfakutató felkereste a helyet, kiderítette, hogy ennek az építészmérnök üknagyapánknak volt három fia, a három fiúból van egy, akinek született néhány leszármazottja, de nem túl nagy a családi szaporulat.

Milyen gyerekkora volt, és hol nevelkedett?

– Hetvenhárom évesen is ott lakom, ahol születtem, a Városmajor oldalán, a szülői házban. Nagyon szegények voltunk. Anyámnak négy éhes szájat kellett etetnie, ezért szénhidrátban gazdag ételt adott nekem és három öcsémnek, hogy sokáig kitartson a jóllakottságérzés. Rengeteg tésztát, tarhonyát, krumplit, „zsírosdeszkát” kaptam, ennek következtében dundi, kis gombóc gyerek voltam. Épp ezért hiába próbálkoztam a sporttal, nem ment. Az iskolában kézilabdázni szerettem volna, betettek a kapuba, ami jó ötletnek tűnt, hiszen a védeni való terület felét elfoglaltam, de a maradék résen mindig bement a gól. Megpróbálkoztam a vívással is, de három hét múltán azt is abbahagytam a túlsúlyom miatt. Nem csüggedtem: 16 évesen jelentkeztem a József Attila fiúgimnázium földrajzszakkörébe, ahol érdeklődőket toboroztak a tájfutásra. Több mint húsz lány jelentkezett az iskolánkból, a Szilágyi Erzsébet lánygimnáziumból, de amikor az első bevetésen fel kellett futni a Gellért-hegy tetejére, már látszott, hogy a következő edzésen az érdeklődés is enyhülni fog. Így maradtunk hárman.

Nem volt akadály a súlyfelesleg?

– Dehogynem. Főleg felfelé volt nehéz futni – lefelé már vitt a súly. Az aktivitásomban az is szerepet játszott, hogy egy kicsit otthonról is menekültem. Remek szüleim voltak, de akkor tinédzserként sokalltam a rám szabott házimunkát, hiszen én voltam az egyedüli lány. Padlót vikszeltünk, takarítottunk, sokat mostunk anyukámmal – a távolmaradásaimat pedig a különórákkal igazoltam.

Hogy lett a kis gombócból tájfutó világbajnok, tizennégyszeres magyar bajnok?

– Azon a bizonyos földrajzszakkörön Finnországról mutattak képeket, ami nekem nagyon megtetszett. A skandinávoknál a harmadik legnépszerűbb sportág a tájfutás, és nem mellesleg az iskolákban kötelező. Ők voltak az egyik legjobbak a világon, bár nekem volt lehetőségem néhányszor borsot törni az orruk alá. 1976-ban megnyertem a Svédországban rendezett ötnapos tájfutó versenyt, az O-Ringent – én lettem az első nem skandináv bajnok.

Ebben a sportban a jó állóképesség mellett fontos a térkép helyes olvasása, a gyors döntési képesség. Meg kell tanulni minden helyzetre, helyszínre felkészülni, ami természetesen lehetetlen kihívás. A versenyzők maguk alakítják ki a start és a cél közötti útvonalat. Persze ellenőrző pontok vannak, de a helyes útiterv hozza a győzelmet, és ahány alkat, ahány karakter, annyi megoldás létezik. A legnehezebb a skandináv terepen való tájékozódás, mert ott szinte nincs síkrajz, alig van út vagy ház. Versenyeztem úgy, hogy nyolc vagy tíz kilométeren keresztül egy ösvényt sem kereszteztem. Haladtam a semmiben mocsarakon, köveken át, és nem volt könnyű a biztos célba érkezés. Ezek után megtanultam, hogy mindenen, mint a madár légvonalban megyek át.

A versenyzés mellett két diplomát is megszerzett. Hogyan jött az ötlet, hogy az edzői munka mellett matematika-fizika szakos tanár is legyen?

– A pályaválasztás krízisidőszakában még bohóc akartam lenni – komikus, de a felvételi versmondásból is állt, és abban nem voltam jó. Viszont minden tanárnak egy kicsi színészi képességre is szüksége van, hogy el tudja adni a maga tudományát a nebulók számára. Tanítottam egy darabig Soroksáron, és tavaly egy osztálytalálkozó során elmondták a már felnőtt diákjaim, hogy azért szerették az óráimat, mert szórakoztatóak voltak. A módszerem egyszerű volt. A jókat előre ültettem és külön feladatokkal treníroztam őket, míg azoknak, akik nem voltak érzékenyek a matematikára, elegendő volt alapszinten teljesíteniük. Ez kicsit több munkát, külön felkészülést jelentett, de a sikerélmény mindenért kárpótolt.

Tavaly mezőgazdasági szakközépiskolásoknak szerveztek egészségnapot, és engem is meghívtak, hogy beszéljek a tapasztalataimról. Az előadás közben felállt a hátsó sorból egy fiú, és ezt vágta az arcomba: – Hát, maga meg hány éves? – Hetvenkettő – vágtam rá, és azonnal „levettem”, hogy a hangadóval van dolgom. Mivel nem hozott zavarba a spontán és kicsit szemtelen kérdés, megfordult a kocka, és bevettem pozitív példának a hirtelen kapott ismerőst. Innentől már a tenyeremből ettek a fiatalok, és mindent el tudtam mondani nekik az egészséges életmódról, mert ma inkább ez a tudományom.

A hetvenes évek végén egy kullancsfertőzés miatt fel kellett adnia az élsportot. Hogyan élte meg azokat a napokat és az utána következő éveket?

– 1978-ban az enkefalitiszről nem sokat tudott az akkori orvostudomány. Mi, tájfutók valamennyire ismertük, hiszen mindennapos rutinnal szedtük ki magunkból a kullancsokat. Pár óra alatt megfertőződhettünk, ezért minden edzés után azonnal átnéztük magunkat a zuhanyzóban. 1978 nyarán a Vértesben voltam edzőtáborban, napi három-négy edzést is végigcsináltam. Esténként a szokásos kontrollal végignéztem magam – ez azonban már késő lehetett. Akkor már tizennyolc éve voltam tájfutó, volt egy alapvédettségem, de ez a kullancs enkefalitisz kifogott rajtam. Negyvenegy fokos lázzal kerültem orvoshoz.

Tudták, hogy mit kell tenni?

– Dehogy tudták. Erős, edzett sportolóként nekem sem jutott eszembe, hogy egy kullancs okozta fertőzéstől lettem rosszul. Operációra került sor, elaltattak, hogy perforálják a vakbelemet – csak az volt a gond, hogy másnap nem ébredtem fel – a következő napok arról szóltak, hogy életben maradok vagy sem. Somogyvári doktor úr, a keret orvosa állapította meg az enkefalitisz fertőzést. Amikor úgy látták, hogy nincs már esélyem, szóltak édesanyámnak, hogy ha vallásos, hívjon papot; és az éppen külföldön tartózkodó férjemnek, Feledy Péternek (újságíró, rádió- és tévériporter) is jelezték, hogy ha utoljára látni akar, akkor jöjjön haza. Szombat reggel volt, mikor dr. Csanda Endre idegsebész professzor elkezdett pofozgatni, és én egyszeriben felébredtem. A mai napig nincs magyarázat arra, hogy miért tértem magamhoz. Szerintem az áttörést a több száz vagy ezer ima hozta el. Még ma is belefutok olyan kedves emberbe, aki, amikor rám ismer, elmondja, hogy mennyit imádkozott akkor értem. Szerintem a Jóisten húzta a strigulákat, és amikor elegendőnek találta az imák mennyiségét, úgy döntött, nem visz még el. Ezért ébredhettem fel.

Milyen volt szembesülni a kialakult helyzettel?

– Nem fogtam fel, hogy az élsport befejeződött számomra. Elment a fülem mellett, amit az orvosok mondtak. Úgy terveztem, hogy szeptemberben már rajthoz állok a tájfutó világbajnokságon, de volt meghívásom a novemberi New York-i és a decemberi tokiói maratonra is. Ezeket az álmokat azonban hamarosan fel kellett adnom, mert a gyulladás a gerincvelőben tönkre tette a jobb láb mozgatóidegeit, lebénultam. A professzorok azt mondták, nagy valószínűséggel kerekesszékbe kényszerülök. Viszont, mivel az agyi idegrendszer nem fertőződött, megállapították, hogy bolondabb nem lettem – és erről papírom is van.

Hogy tudott új célokat maga elé tűzni?

– Nem volt könnyű. Az addigi terveimben az szerepelt, hogy hetvenéves szenior tájfutó világbajnok vagy maratonos leszek – családra, gyerekekre egyáltalán nem gondoltam. Ehhez képest ott volt a járókeret – végül felépültem, sőt, lassan elkezdtem futni is, de akkor már tudtam, nincs visszaút az élsportba. Mégis elégedett voltam, örültem az újrakezdésnek. Majdnem tíz évig, mint szövetségi kapitány tevékenykedtem a tájfutóknál, voltam alelnök a nemzetközi tájfutó szervezetben is. Aztán edzésterveket készítettem olyan kezdeményezésekhez, melyek a futást akarták népszerűsíteni a városi ember számára. A Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet munkájában azért vettem részt, hogyha már nekem nem úgy alakult a sportolás, ahogy terveztem, segítsek másoknak, hogy aktív, egészséges életet éljenek.

Említette, hogy a családtervezés kimaradt az elképzeléséből, de aztán mégis megadatott. Miért vágott bele?

– A felépülésem során a Szent László Kórház orvosa, Bíró doktor úr azt mondta, a család és a gyerek segíthet helyre lendíteni a lelki és testi egyensúlyomat. ’81-ben megszületett Feledy Botond, így megtapasztalhattam, mit jelent a gyerekvállalás, és mennyire hiábavaló lett volna e nélkül a sok élettelen érem- és trófearengeteg.

Az utóbbi időben is szembe kellett néznie egy egészségügyi kihívással. Hogyan viseli?

Több mint egy éve különös, nem természetes dolgot véltem felfedezni magamon, és az orvosok hosszas vizsgálatok után megállapították, hogy rosszindulatú petefészek-daganatról van szó. Elkezdődtek a beavatkozások, operáció, kemoterápia, ami nagyon megviselt. Most fizikálisan gyenge vagyok, ezt nehéz nekem elfogadnom, és nem is akarok ebbe belenyugodni. Néha morcoskodom a Jóistennel, kérem, ne tegyen próbára újra az enkefalitisz okozta sántaságom után. Szeretnék még élni, és nem ágyhoz kötve.

Az nem lehet, hogy a Jóisten inkább az optimizmust, az életerőt adja?

– Lehet, hogy igaza van, de amikor a betegséggel szembesül az ember, és látja, hogy a magyar egészségügy gyakran nem a gyógyulás reményét erősíti, akkor nagyon nehéz talpon maradni, hinni a felépülésben. Mindennek ellenére szervezem az országos gyaloglóklub-hálózatot a nyugdíjasok számára. Három kerületben én is tartok ilyen edzéseket, és nagyon szeretem, mert ami kedvességet visszakapok a résztvevőktől, az nagyobb fizetség mindennél. Nem mindegy, hogy nyolcvan-, kilencvenévesen hogyan tudunk mozogni, közlekedni. Szeretném, ha 40 éves munkaviszony után minél többen tudnánk legalább negyven évig élvezni a nyugdíjunkat. Ehhez szükséges a rendszeres testedzés, például a napi gyaloglás. Ez egy olcsó sportolási lehetőség, közösségteremtő program, ahol bármiről lehet beszélni, kivéve a politikát. Persze fontos a táplálkozás is. Azt szoktam mondani, időskorban fokozatosan szoktassuk magunkat ahhoz, hogy hatvan után az étkezésnél nincs nagy tányér, csak kicsi. Hetventől hetvenötig teáscsésze méretű ételt ehetünk, esetleg kicsit megpúpozva. Hetvenöt és nyolcvan között pedig marad a mokkás csészealj. Egyszer egy kilencvenéves hölgy azt kérdezte a rövid példázat után, hogy akkor ő mennyit ehet, mire azt válaszoltam: bármennyit.

A mindennapos testnevelésórákkal a következő generáció számára is széles körben elérhetővé vált a sportolás, a mozgás. Hogy látja a mai fiatalok lehetőségeit?

– Iskolai és szabadidősporttal kezdeni a fiatalok egészségfejlesztését remek ötlet. A lényeg, hogy ne a szülő akarjon belőle élsportolót farigcsálni. Vidéken járva nagyon ügyes gyerekeket lehet felfedezni, de kevésbé jó körülmények között. Miért nem mennek az edzők tehetséges utánpótlást keresni, majd nevelik ki őket? A csapatsportokban miért vásárolnak inkább külföldieket? Talán nem túlzás azt mondani, hogy a jó edző fontosabb, mint a szuper tanár. Hiszen az iskolában kötelező elfogadni az adott pedagógust, de a szabadidővel a családok, a szülők, a gyerekek rendelkeznek. Edzésre nem kötelező járni, az már a különóra kategóriája, és ott a gyerek a foglalkozásokon szorgalomból, saját maga örömére van jelen. Ezért az edzőknek nagy felelősségük van a következő generáció jellemformálásában is, nem csak a sporteredmények elérésében.

Olvasson tovább: