Kereső toggle

Beszélgetés a 100 éves Bakó Ferenccel

Egy századot látott megtörténni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Naponta 6000 lépest gyalogol, mandolinon játszik, és aktív az online közösségi oldalakon. A századik születésnapját nemrégiben ünneplő Bakó Ferenc nyugdíjba vonulásakor megfogadta: addig nem hal meg, amíg a befizetett nyugdíjjárulékát az állam vissza nem fizeti neki. Már bőven nyerésben van.

Feri bácsi, mi a legkorábbi emléke gyerekkorából?

– Olyan kétéves lehettem, éppen a kertben játszottam egy rokonunknál Kecskeméten – akkoriban ők neveltek – és valaki elkezdett kiabálni, hogy Ferike, feküdj a földre. Éktelen fegyverropogást hallottunk, egy lovaskocsi vágtatott végig az úton, a hátulján volt egy géppuska, és azzal szórták meg az utca két oldalát. A kommunisták így vonultak be a városba, meg akarták félemlíteni a lakosságot.

Miért rokonok nevelték?

– Hadiárva voltam mind a négy testvéremmel együtt. Később egy papi neveldébe kerültem a Szolnok megyei Homok településen, majd 19 éves koromban beálltam katonának: a soproni katonazenekarba kerültem mint hegedűs és vadászkürtös. A zenekarral ott voltunk, amikor bevonultunk a Felvidékre, Erdélybe, majd pedig a Délvidékre.

A háború kitörését hogyan élték meg? Amikor a németek lerohanták Lengyelországot, lehetett tudni, hogy ebből olyan konfliktus lesz, mint a Nagy Háború?

– Aki józanul gondolkozott, az tudta, vagy legalábbis sejtette. Németországnak nagyon nagy ambíciói voltak. Sajnos Hitler minket is belerántott, kihasználta a trianoni sérelmeinket.

Ön mikor került ki a frontra?

– Időközben elvégeztem egy szakirányú tanfolyamot is, így 1943-ban pénzügyesként egy olyan zászlóaljhoz kerültem, amelyet a szétvert doni csapatok pótlására küldtek az orosz frontra. Nyolc hónap múltán, 1944 nyarán hazaengedtek szabadságra, akkor már a németek bevonultak Budapestre. A parancsnokunk ki is jelentette, hogy mától kezdve nem az oroszok, hanem a németek az ellenségeink. A körúton százméterenként SS-ek igazoltattak mindenkit, és kegyetlenül szedték össze a zsidókat. A mi családunk is érintett volt, az egyik nővérem és a bátyám is zsidó párt választott magának. Bár 1736-ig vissza tudtuk vezetni a keresztény családfánkat, ez semmilyen problémát nem okozott nekünk.

A bátyám augusztusra tervezte az esküvőjét, de kértem, hogy hozzák előrébb, mert nekem augusztusban vissza kell mennem a frontra. A 9. kerületben a Rezső-téri templomban volt az egyházi esküvő, emlékszem, a sógornőm nagymamájának én segítettem eltakarni a sárga csillagot a ruháján: mondtam neki, hogy emelje feljebb a ridiküljét, majd belekaroltam, hogy tudja tartani. Mielőtt elkezdődhetett volna a szertartás, megszólaltak a légvédelmi szirénák, úgyhogy a pap nem akarta megtartani az esküvőt. Odamentem hozzá – katonai egyenruhában voltam –, és megkértem, hogy mégis tartsa meg, mert holnapután vissza kell indulnom az alakulatomhoz. Ráállt, úgyhogy a légiriadó közepette a bátyámék megházasodtak. Néhány nap múlva már a fronton voltam, Jamnánál.

Katonazenészként, illetve pénzügyesként kapott harci kiképzést?

– Semmit. Ennek ellenére, amikor visszatértem, beállítottak egy rohamszakasz parancsnokának: arra készültünk, hogy megállítsuk az előrenyomuló oroszokat. Odajött hozzám az első szakasz parancsnoka, egy tolna megyei tanító, és megkért, hogy cseréljük el a szakaszainkat. Nekik a következő napon már indulniuk kellett volna az első bevetésre, miközben mi tartalékban voltunk. Mivel ő családos ember volt, nekem pedig senkim nem volt, csak a testvéreim, beleegyeztem. De milyen a sors: annak ellenére, hogy több kilométerre volt a fronttól, olyan aknavető találatot kapott, hogy semmi nem maradt belőle.

Én viszont megúsztam, bár nem sokon múlt. Három napja feszültünk egymásnak az oroszokkal, amikor kaptam egy találatot: szilánkok fúródtak a testembe. Arra eszméltem, hogy nem tudok mozogni és a zubbonyom meg a nadrágom teli van vérrel. Szerencsére a visszavonuló katonáink között volt egy ismerősöm, ő és a társai elvittek a segélyhelyre, ahol először megitattak velem fél liter pálinkát, majd ellátták a sebeimet, és feltettek egy lovasszekérre. Át kellett kelnünk a Bug folyón, de az oroszok tűz alatt tartották a hidat, ami alá is volt aknázva, úgyhogy járművel nem lehetett rámenni. Ott összefutottunk zsidó munkaszolgálatosokkal. Ketten odajöttek hozzám és kérdezték, hova való vagyok. Amikor kiderült, hogy mindhárman a 8. kerületből vagyunk, felajánlották, hogy majd ők átvisznek a hídon. Felkapták a hordágyat és elindultak. Amikor süvítettek a lövedékek, ledobtak a földre, és ők is hasra vágták magukat, majd indultunk tovább – végül sikeresen átértünk a túlsó oldalra, ahol mentőbe tettek és elvittek egy kórházba.

Hónapokig tartott a rehabilitációm. Ezalatt Sopronban megismerkedtem a későbbi feleségemmel. December 31-én volt az esküvőnk, de még akkor is csak mankóval tudtam járni.

Akkor az ön számára véget is ért a háború?

– A seregbe még visszakerültem, de Farkasvárnál, az osztrák határnál elértek bennünket az oroszok, és megadtuk magunkat. Nekem egy fényes fejű, mongol katona jutott: megmotozott, elvette a Mont Blanc arany golyóstollamat, meg a fésűmet. Kérdeztem, hogy az meg minek kell neki, hiszen kopasz. Azt felelte, hogy „pamjatka”, vagyis emlékbe kell, aztán intett, hogy „pasli doma”, mehetek haza. Úgy száz métert tehettem meg, amikor kiabálva hívott vissza, mert a pisztolyomat elfelejtette elvenni.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: