Kereső toggle

„Megszoktam, hogy kilógok a sorból” - Interjú Leslie Mandokival

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem a hazámnak fordítottam hátat annak idején, hanem a kommunista diktatúrának. Nem vagyok kalandor, csak egy hétköznapi, egyszerű, családszerető, pesti fiú – ezt mondja magáról Leslie Mandoki muzsikus, producer, aki világhírű zenésztársaival ad koncertet augusztus 8-án a Budapest Parkban.

– Mindig zenész szeretett volna lenni?

– Édesapám nagyszerű muzsikus volt. Mikor apám látta, hogy nem leszek sem festő, sem költő, elküldött kilencévesen vízilabdázni, hogy legalább jó kondim legyen a színpadon, ha már úgy döntöttem, hogy folytatom a családi hagyományt, és zenész leszek. Sokáig harcolt apám a rákkal, és amikor a halálos ágyánál ültem,

16 éves voltam. Sajnálta, hogy az unokáit nem fogja látni, de úgy köszöntünk el egymástól, hogy megígértette velem, a gyerekeim nem fognak cenzúrázott újságot olvasni. De apa, ott a vasfüggöny – mondtam kétkedőn a kérést hallva. – Az nem neked van – felelte. Találd meg az utadat, éld az álmaidat, és ne álmodd az életedet. Akkor vált világossá számomra, hogy csak szabadságban lehet az álmokat megvalósítani.

– Miért hagyta el Magyarországot?

– Én soha nem disszidáltam volna, ha kaphattam volna útlevelet. Csak az volt a vágyam – mint fiatal zenésznek –, hogy a világ nagy stúdióiban ott legyek, és megméressem magam nemzetközi elismertségnek örvendő muzsikusokkal. Apám halála után eltelt hat év, amikor Csupó Gáborral és Szűcs Lacival egy alagúton át elhagytam a kommunista diktatúrát, nem a hazámat. Benne volt az egész vállalkozásban az a rizikó, hogy a határőrök le is lőhetnek, de szerencsére nem ez lett a történet vége. Megérkeztünk egy német menekülttáborba, egy szót nem beszéltem se németül, se angolul. Akkor múltam huszonkét éves, és csak előre vezetett az út.

– Innen mi volt az első lépés?

– Amikor politikai menedékjogért várakoztam, kérdezte tőlem a hatóság képviselője, hogy mi a tervem. Erre azt válaszoltam, hogy zenész vagyok, és az Al Di Meolával, Jack Bruce-szal és hasonló nagy nevű muzsikusokkal szeretnék majd zenélni. Persze néztek rám nagy kerek szemekkel. A nulláról indultam, mert a menekülttáborban senkinek sincs semmije, így mint zenésznek, nekem sem volt hangszerem. Az első hat hónap arról szólt, hogy különböző helyeken: klubokban, színházakban muzsikáltam a társaimmal, hogy legyen pénzünk venni egy Hammond-orgonát és saját dobszerelést. Innen Münchenbe vezetett az utunk. Akkor az a város olyan zenei központ volt, mely vetekedett New Yorkkal, Londonnal és Los Angelesszel. Aki csak számított, az ott működő stúdiókban készítette el a lemezét.

– Hogy lehetett kapcsolatok nélkül bekerülni ezekbe a zenei műhelyekbe? 

– Let the music make the talkin. Szabad fordításban: játssz, majd az magáért beszél! Akkor ez volt az alapelv, és mivel megtetszett ahogy zenéltem, ez elég volt arra, hogy a lehetőségek ajtaja megnyíljon előttem is.

– A Dschinghis Khan popegyüttes hozta meg a világsikert az Ön számára.   Hogyan került be a zenekarba?

– Az élet nagy félreértése hozta el számomra a Dschinghis Khan időszakot. Éppen megkaptam volna az első nagy lemezszerződésemet, amin rockdalokat szerettem volna játszani, amikor a kiadó tulajdonosa kérte, hogy egy nótát énekeljek fel. Én szabadkoztam, hogy nem vagyok énekes, nem akarok németül énekelni, csak esetleg angolul, de behúzott a csőbe, és felajánlotta a stúdióját három hétre, ha teljesítem a kérését.

– Aztán ’79-ben Jeruzsálemben ott volt az eurovíziós dalversenyen Németország színeiben a Dschinghis Khan zenekarral. Tervei között szerepelt ez a megmérettetés?

– Akkor az Eurovíziós Dalfesztivált még Grand Prix-nek hívták, ezért első blikkre azt hittem, hogy autóversenyre neveztek be. A második félreértés az volt, hogy azt gondoltam: ez egy nemzetközi karrier kezdete is lehet. De be kellett látnom, ez naivitás volt a részemről. Előtte a legmenőbb jazzklubokban és stúdiókban már volt egy elismertségem, de azok a zenészek, akiket ott megismertem, az Eurovízió után nem akartak szóba állni velem. A szemükben kvázi áruló lettem, aki elment popnótát énekelni, bohóckodni. Két dalból is világsláger lett a Dschinghis Khan zenekarral, de közben magamban vívódtam, mert apámnak tett ígéretem arra vonatkozott, hogy az álmaimat megvalósítom, és az álmaimban én jazz-rock muzsikus voltam, aki a példaképeivel muzsikál egy színpadon. Így aztán hamarosan kiváltam a Dschinghis Khan zenekarból, a kiadó tulajdonosa beváltotta ígéretét, és elkészítettem első szólólemezemet Back to Myself címmel. 

– Hogy látja az Eurovíziós Dalfesztivált, merre halad az európai zene?

– Ha őszinte akarok lenni, akkor engem az egész nem érdekel.  Nem a zenéről szól, és nincs relevanciája a zenei művészetben sem.  Az ABBA óta nem született ott semmi érdekes. Ezért – mint zenei rendező vagy komponista – később sem tartottam fontosnak indulni egy eurovíziós versenyen sem. Nagy a csillogás, de ez engem soha nem érdekelt. Muzsikáltam londoni stúdiókban, zenei producer voltam Los Angelesben, így ismerkedtem meg a Toto srácokkal, majd a Disney világába is belecsöppentem, és filmzenéket is komponálhattam. Ott csak az volt a lényeg, hogy világszínvonalú zenei anyag készüljön a mesefilmekhez, az anyagi fedezet nem volt probléma. Így dolgozhattam Phil Collinsszal a Tarzan filmben, és Elton Johnnal is volt közös munkánk. Mindig is vándoroltam különböző zenei stúdiók között, és nagyon élvezem a mai napig a kihívásokat. Ez érdekesebb számomra, mint a külsőségek.

– Az afroamerikai zenészekkel, mint Chaka Khan és Lionel Richie, milyen volt muzsikálni?

– Volt, hogy egyedül én voltam fehér a sok fekete muzsikus között. Egy szombat hajnali kimerítő stúdiózást követően, vasárnap reggel nyolckor kilöktek az ágyból, és a gyors kávézás után mennem kellett velük énekelni a templomba. Ilyen istentiszteleten még sosem voltam azelőtt. Azt már megszoktam, hogy kilógok a sorból, de döbbenet volt számomra látni, hogy ott vagyok a gospelkórusban, és világsztárok állnak mellettem. Ami még ennél is felfoghatatlanabb volt, hogy egyszerű, hétköznapi emberek ugyanolyan fantasztikusan énekeltek, mint az általam ismert énekes, muzsikus sztárok.  New Yorkban, Harlemben is voltam a gyerekeimmel istentiszteleten, hogy lássák, a közös éneklésben mekkora spirituális erő van. Megfogott, hogy a Bibliából olvasott idézetek is egyszerű, emberi módon voltak felolvasva és elmagyarázva. Ebből a tapasztalatból kiindulva 24 CD-n megzenésítettem a Biblia történeteit. Így akartam az egyetemes értékekről is muzsikálni. Nagy sikere volt ennek a vállalkozásomnak is Németországban.

– Ön mivel magyarázza, hogy óriási hírnévvel rendelkező világsztárok élete egyszer csak összecsuklik, és tragikus módon, idő előtt meghalnak?

– Szerintem a család hiánya az elsődleges ok. A nagy kihívások, a rengeteg utazás, az átmeneti helyszínekből adódó életstílus. Ebben az őrületben nagyon nehéz egy stabil hátországot fenntartani és egyensúlyt teremteni a színpad és a hétköznapi élet között. Sajnos a zenészek nagyon érzékenyek, és túlságosan mélyen élnek meg egy rossz napot, és túl magasra képesek szárnyalni egy siker után. Ezt nehéz elviselni mások számára. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a gyerekeim mindig velem tudtak lenni. Amikor a feleségem tanult az orvosi egyetemen, én vittem magammal őket mindenhová. Mózeskosárban cipeltem büszkén a legkisebb gyerekemet a kínai turnén, vagy volt arra is példa, hogy a keverőpult alatt rohangáltak a kicsik. Egy alkalommal pelenkát kellett cserélnem – amit előtte sosem csináltam –, de Lionel Richie ott volt és segített megoldani a váratlan kihívást. 31 éve vagyok házas, három gyerekem van. A család fegyelmezett életet igényel, és a rock and roll mellett a házi feladatra és a gyerekeimmel kialakított intenzív kapcsolatra is örömmel szakítok időt. Ezért tartottam fontosnak támogatni az idén megrendezett Családok Budapesti Világtalálkozójára készült Uptofaith 2017 produkciót.

– A slágergyártásról mi a véleménye?

– A slágergyártás iparának soha nem akartam a kiszolgálója lenni. Én mindig pisztráng voltam, a magam útját kerestem, és őszinte akartam maradni a közönségem számára. Ennek ellenére 72 aranylemez díszeleg a stúdiónk falain. Alázattal és tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akik megvásárolják a lemezeimet, eljönnek a koncertjeimre. Akusztikai környezetszennyezésre nem voltam és már nem is leszek kapható. Nem szégyellem, hogy Európában a legnagyobb stúdióval rendelkezem, miért is tenném? De nem úszom az árral. Sőt, továbbmegyek. Mindig is ignoráltam a kialakult többségi szokásokat.  Megmaradtam közép-európai pesti srácnak, aki zsidó-keresztény értékeken nőtt fel, és hiszek a diktatúrával, cenzúrával szembeni ellenállásban. Ez az értékrendszer stabil. Ha a művész érzi, hogy szereti a közönség – és ezzel tisztelettel bánik –, akkor kit érdekel, hogy mit akar a zeneipar?  Én még sose írtam nótát azért, hogy slágerlista-vezető legyen, hogy pénzt keressek vele. Arra törekedtem mindig, hogy őszinte, jó zene kapcsolódjon a nevemhez. A fiatal művészeket is, ha a látóhatáromhoz kerülnek, ezért támogatom örömmel. Például ifj. Balogh Ferenc Hidden Kingdom/ Küldetés című lemezét.

– Befutott muzsikus, producer még otthon is hallgat fiatal, kezdő zenészektől lemezeket?

– Persze. Több elbújós helyem van otthon és a stúdióban is, ahol, ha végre békén hagynak a feladatok, akkor szeretem a kezdő tehetségek anyagait meghallgatni.

– Augusztus 8-án a Budapest Parkban fog muzsikálni világsztár barátaival és magyar sztárvendégeivel. Mire számíthat a közönség?

– Először is nem lesz nagy látvány, nem lesz lézer, nem lesz füst és még tűzijáték sem lesz, csak zene. Hétkor pontosan elkezdjük, és a világ legjobb zenészei lesznek a színpadon. Itt lesz Randy Brecker trombitás, aki tizenhárom Grammy-díjat kapott már.

A gitárosok közötti top százas lista vezetője, Mike Stern is megígérte, hogy eljön, aki kilenc éve vezeti ezt a rangsort.  A Toto énekese, Bobby Kimball is elfogadta a meghívásom, és a lányom is, Julia Mandoki is fog énekelni. Meghívtam két nagy magyar példaképemet: Bródy Jánost és Charlie-t. Bródyra azért nézek fel, mert annak ellenére, hogy be volt tiltva a kommunista diktatúra idején egy BBC-nek adott interjú után, mégis vállalta az itthoni ellenállást. Charlie régi jó barátom, és én nagy tisztelője vagyok, mert tizenöt éves koromban sok mindent tőle tanultam a zenéről. Nekem mindig fontos volt, hogy megosszam a magyar művészekkel és a közönséggel azt, amit külföldön elértem. Szóval egy szó, mint száz, augusztus 8-án a Budapest Parkban 19 órától muzsikálunk én és a barátaim.

Olvasson tovább: