Kereső toggle

„Megszoktam, hogy kilógok a sorból” - Interjú Leslie Mandokival

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem a hazámnak fordítottam hátat annak idején, hanem a kommunista diktatúrának. Nem vagyok kalandor, csak egy hétköznapi, egyszerű, családszerető, pesti fiú – ezt mondja magáról Leslie Mandoki muzsikus, producer, aki világhírű zenésztársaival ad koncertet augusztus 8-án a Budapest Parkban.

– Mindig zenész szeretett volna lenni?

– Édesapám nagyszerű muzsikus volt. Mikor apám látta, hogy nem leszek sem festő, sem költő, elküldött kilencévesen vízilabdázni, hogy legalább jó kondim legyen a színpadon, ha már úgy döntöttem, hogy folytatom a családi hagyományt, és zenész leszek. Sokáig harcolt apám a rákkal, és amikor a halálos ágyánál ültem,

16 éves voltam. Sajnálta, hogy az unokáit nem fogja látni, de úgy köszöntünk el egymástól, hogy megígértette velem, a gyerekeim nem fognak cenzúrázott újságot olvasni. De apa, ott a vasfüggöny – mondtam kétkedőn a kérést hallva. – Az nem neked van – felelte. Találd meg az utadat, éld az álmaidat, és ne álmodd az életedet. Akkor vált világossá számomra, hogy csak szabadságban lehet az álmokat megvalósítani.

– Miért hagyta el Magyarországot?

– Én soha nem disszidáltam volna, ha kaphattam volna útlevelet. Csak az volt a vágyam – mint fiatal zenésznek –, hogy a világ nagy stúdióiban ott legyek, és megméressem magam nemzetközi elismertségnek örvendő muzsikusokkal. Apám halála után eltelt hat év, amikor Csupó Gáborral és Szűcs Lacival egy alagúton át elhagytam a kommunista diktatúrát, nem a hazámat. Benne volt az egész vállalkozásban az a rizikó, hogy a határőrök le is lőhetnek, de szerencsére nem ez lett a történet vége. Megérkeztünk egy német menekülttáborba, egy szót nem beszéltem se németül, se angolul. Akkor múltam huszonkét éves, és csak előre vezetett az út.

– Innen mi volt az első lépés?

– Amikor politikai menedékjogért várakoztam, kérdezte tőlem a hatóság képviselője, hogy mi a tervem. Erre azt válaszoltam, hogy zenész vagyok, és az Al Di Meolával, Jack Bruce-szal és hasonló nagy nevű muzsikusokkal szeretnék majd zenélni. Persze néztek rám nagy kerek szemekkel. A nulláról indultam, mert a menekülttáborban senkinek sincs semmije, így mint zenésznek, nekem sem volt hangszerem. Az első hat hónap arról szólt, hogy különböző helyeken: klubokban, színházakban muzsikáltam a társaimmal, hogy legyen pénzünk venni egy Hammond-orgonát és saját dobszerelést. Innen Münchenbe vezetett az utunk. Akkor az a város olyan zenei központ volt, mely vetekedett New Yorkkal, Londonnal és Los Angelesszel. Aki csak számított, az ott működő stúdiókban készítette el a lemezét.

– Hogy lehetett kapcsolatok nélkül bekerülni ezekbe a zenei műhelyekbe? 

– Let the music make the talkin. Szabad fordításban: játssz, majd az magáért beszél! Akkor ez volt az alapelv, és mivel megtetszett ahogy zenéltem, ez elég volt arra, hogy a lehetőségek ajtaja megnyíljon előttem is.

– A Dschinghis Khan popegyüttes hozta meg a világsikert az Ön számára.   Hogyan került be a zenekarba?

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: