Kereső toggle

Interjú Bochkor Gáborral

„A média egyre kevésbé piaci alapon működik”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A legnagyobb feladat mindig az, amikor a legnagyobb tömeget akarod elérni” – mondja Bochkor Gábor rádiós műsorvezető, szerkesztő, akivel többek között a berlini falról, kereskedelmi rádiózásról, szakmabelivel való párkapcsolatról, médiahatóságról, Friderikuszról és Tilláról is beszélgettünk.

– Születésedtől kezdve rádiós szerettél volna lenni?

– Nem igazán. Gimiskoromban például leginkább rockzenész akartam lenni: hosszú hajam volt, még egy basszusgitárt is beszereztem. De elég sok zenészbarátom volt, és láttam, hogy ez bizonytalan pálya. Meg aztán a szüleim elég komoly szakmákban dolgoztak – édesapám külpolitikai újságíró volt, édesanyám külkeres –, akik a fiuknak nyilván valami komolyabb jövőt képzeltek el. Így aztán érettségi után a Humboldt Egyetem germanisztika szakát választottam, de igazából ez is csak időhúzás volt.

– Mi adta meg a kezdő lökést a média felé?

– Az egyetem utolsó két évében adódott egy lehetőség. Apukám egyik munkatársa látott bennem adottságot a rádiózáshoz, majd meg is csörrent a telefon 1986 tavaszán, és behívtak a Magyar Rádióba próbafelvételre az akkor induló német nyelvű Danubius Rádióba. Így lettem a nyári szünetekben német nyelvű műsorvezető, ami jó gyakorlás volt – nagyon élveztem, és pénzt is kerestem. Tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy mi akarok lenni.

– Apád révén nem vonzott a pálya?

– Nem izgatott különösebben. Igaz, rengeteg újságíróval találkoztam, és apám is sokat tanított akaratlanul is arról, hogy mi a hír, mit kell észrevenni a világból, hogyan kell azt megfogalmazni. Igazából a nyugat-németországi közeg volt az, ami engem inspirált: mi hétéves koromtól aránylag sokat éltünk kint, először öt évet Bonnban, aztán ötöt Magyarországon, majd visszamentünk Kelet-Berlinbe, ahol én hét évet töltöttem, és rendszeresen átjártam a város nyugati részébe. A kintlétem alatt rengeteg tévé- és rádióműsort hallgattam, és feltűnt, hogy milyen izgalmas dolog tud lenni a média, főleg a nyugat-német és az amerikai csatornák.

– Teljesen mások voltak, mint az itthoniak?

– Totál mások. Magyarországon csak a nagyon „kocka”, teljesen berögzült, nagyon steril közszolgálati rádiózás létezett, s a mai napig hasonló a hangvétel. Én kint inkább a könnyedebb műfajt figyeltem, ami itt akkor még nem létezett. Sikerült hazahoznom egy friss szelet, egy laza, kötetlen, kicsit a szabályokat felrúgó műsorvezetést, és szerintem ez volt az, ami az ittenieket megfogta. A ’80-as évek végén a hazai médiában ez teljesen szokatlan volt. A régi rádiós műfajból egyedül Szilágyi János barátom volt az, aki kilógott, ő rendkívül szórakoztató tudott lenni, lett is elég baja belőle. 

– Nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Dehogynem, egyetemistaként ez nagyon is felmerült bennem, mivel egyfolytában ingáztam Nyugat-és Kelet-Berlin között, és láttam, milyen elképesztő kontraszt van a fal két oldala között. Ez egy olyan határvonal volt Európa szívében, ami megszokhatatlan volt: ahol a keleti, sztálinista szürke világból egy pillanat alatt lépsz át egy amerikanizált világba. A rendszerváltás, a berlini fal lebontása teljesen váratlanul ért mindenkit: ha én korábban kint maradok, abból a szüleimnek is baja lehetett volna, mivel a politikai megtorlás addig egy megszokott dolog volt.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: