Kereső toggle

Interjú Bochkor Gáborral

„A média egyre kevésbé piaci alapon működik”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A legnagyobb feladat mindig az, amikor a legnagyobb tömeget akarod elérni” – mondja Bochkor Gábor rádiós műsorvezető, szerkesztő, akivel többek között a berlini falról, kereskedelmi rádiózásról, szakmabelivel való párkapcsolatról, médiahatóságról, Friderikuszról és Tilláról is beszélgettünk.

– Születésedtől kezdve rádiós szerettél volna lenni?

– Nem igazán. Gimiskoromban például leginkább rockzenész akartam lenni: hosszú hajam volt, még egy basszusgitárt is beszereztem. De elég sok zenészbarátom volt, és láttam, hogy ez bizonytalan pálya. Meg aztán a szüleim elég komoly szakmákban dolgoztak – édesapám külpolitikai újságíró volt, édesanyám külkeres –, akik a fiuknak nyilván valami komolyabb jövőt képzeltek el. Így aztán érettségi után a Humboldt Egyetem germanisztika szakát választottam, de igazából ez is csak időhúzás volt.

– Mi adta meg a kezdő lökést a média felé?

– Az egyetem utolsó két évében adódott egy lehetőség. Apukám egyik munkatársa látott bennem adottságot a rádiózáshoz, majd meg is csörrent a telefon 1986 tavaszán, és behívtak a Magyar Rádióba próbafelvételre az akkor induló német nyelvű Danubius Rádióba. Így lettem a nyári szünetekben német nyelvű műsorvezető, ami jó gyakorlás volt – nagyon élveztem, és pénzt is kerestem. Tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy mi akarok lenni.

– Apád révén nem vonzott a pálya?

– Nem izgatott különösebben. Igaz, rengeteg újságíróval találkoztam, és apám is sokat tanított akaratlanul is arról, hogy mi a hír, mit kell észrevenni a világból, hogyan kell azt megfogalmazni. Igazából a nyugat-németországi közeg volt az, ami engem inspirált: mi hétéves koromtól aránylag sokat éltünk kint, először öt évet Bonnban, aztán ötöt Magyarországon, majd visszamentünk Kelet-Berlinbe, ahol én hét évet töltöttem, és rendszeresen átjártam a város nyugati részébe. A kintlétem alatt rengeteg tévé- és rádióműsort hallgattam, és feltűnt, hogy milyen izgalmas dolog tud lenni a média, főleg a nyugat-német és az amerikai csatornák.

– Teljesen mások voltak, mint az itthoniak?

– Totál mások. Magyarországon csak a nagyon „kocka”, teljesen berögzült, nagyon steril közszolgálati rádiózás létezett, s a mai napig hasonló a hangvétel. Én kint inkább a könnyedebb műfajt figyeltem, ami itt akkor még nem létezett. Sikerült hazahoznom egy friss szelet, egy laza, kötetlen, kicsit a szabályokat felrúgó műsorvezetést, és szerintem ez volt az, ami az ittenieket megfogta. A ’80-as évek végén a hazai médiában ez teljesen szokatlan volt. A régi rádiós műfajból egyedül Szilágyi János barátom volt az, aki kilógott, ő rendkívül szórakoztató tudott lenni, lett is elég baja belőle. 

– Nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Dehogynem, egyetemistaként ez nagyon is felmerült bennem, mivel egyfolytában ingáztam Nyugat-és Kelet-Berlin között, és láttam, milyen elképesztő kontraszt van a fal két oldala között. Ez egy olyan határvonal volt Európa szívében, ami megszokhatatlan volt: ahol a keleti, sztálinista szürke világból egy pillanat alatt lépsz át egy amerikanizált világba. A rendszerváltás, a berlini fal lebontása teljesen váratlanul ért mindenkit: ha én korábban kint maradok, abból a szüleimnek is baja lehetett volna, mivel a politikai megtorlás addig egy megszokott dolog volt.

– A rendszerváltás után sem éltél kint?

– Nem. A kilencvenes évek elején beadtam ugyan a német nagykövetségre egy munkavállalási engedély iránti kérelmet, de elutasítottak. Nem bánom, mert nagyon jól jártam: Magyarországon akkor volt születőben a kereskedelmi média, és olyan fantasztikus munkákat kaptam, amelyeket kint valószínűleg soha nem kaptam volna. A Sztárock című műsor riportereként például 6-7 éven át jártam a világot, és a legnagyobb nemzetközi sztárokkal csinálhattam interjút. Aztán összeértek a dolgok, elindult a kereskedelmi rádiózás, és olyan kreatív energia szabadult fel belőlünk, hogy az hihetetlen. Sikerült bebizonyítanunk, hogy a rádiózás tényleg a gondolatok mozija: ha jól csinálod, azt a hallgatók is élvezik, és közben a fejükben lejátszódik egy mozi.

– Kit tartasz mesterednek?

– Magyarországon a reggeli rádiós műfajban mi voltunk az abszolút úttörők. Kezdettől sok amerikai adót hallgattam, és a leginkább mérvadó személy számomra Howard Stern amerikai rádiós volt. Rengeteget tanultam abból, ahogy ő egy témát, egy vendéget kezel, nagyon provokatív figura, egyben rendkívül szórakoztató is. Nekem nagy szerencsém volt, hogy itthon a kezdetekkor olyan amerikai szakemberekkel dolgozhattam együtt, akik az ő munkatársai voltak New Yorkban, nagyon sokat tanultam tőlük.

– Rengeteg büntetést kaptál már minden nemű és rendbeli hatóságtól, ez nem zavart soha?

– Ez is a műfajhoz tartozik, engem nem zavar különösebben. Az ORTT is, az NMHH is sokat büntetett, de ezt egy rádió általában bekalkulálja. Vállalják, hogy élő adásban kicsúszhat egy-két meggondolatlan szó, nem bántó szándékkal, esetleg vulgáris kifejezés is, bár olyanokért nem nagyon büntettek, inkább mondvacsinált dolgokért, sokszor kiragadott mondatokért.

– Például?

– Sajtóbotrány lett abból, hogy miket mondok a kövér nőkről, amikor Pierce Brosnan felesége kapcsán, aki nagyon elhízott, arról beszélgettünk az egyik műsorban, hogy általában nem fair a házastárssal szemben, ha bármelyik fél úgy dönt, hogy elhagyja magát. A kritikusok sajnos nem hallották a műsort, csak egy kiragadott mondatát.

– Valahogy negatívabb benyomás él rólad a köztudatban, mint amilyen valójában vagy. Ez a munka mennyire szerep a részedről?

– Csak egy bizonyos szintig, mivel én egy elég őszinte, konfrontatív alkat vagyok. A rádiós munkámat úgy kell elképzelni, hogy bent ülünk a stúdióban, és különböző karakterek vagyunk, így egy témáról – ezek többnyire egyéni sztorik – több szemszögből tudunk beszélgetni, plusz bekapcsolódik még egy hallgató, kialakul egy véleményütköztetés. Miután ez egy szórakoztató műsor, véresen komolyan nem kell minket venni. Úgy tapasztalom, hogy a hallgatóink meg tudják különböztetni a komoly és az ironikus beszólásokat. Abban biztos vagyok, hogy soha nem okoztam kárt senkinek a kijelentéseimmel.

– A műsorod hallgatottságát a médiahatósági ügyek mennyire befolyásolják?

– Igazából nem tesznek neki rosszat, inkább épp ellenkezőleg, hiszen ilyenkor érvényesül a műsor kicsit provokatív jellege. Ilyen szempontból a legjobb helyzetünk a Sláger Rádiónál volt: noha profi szakemberek dolgoztak ott, szerintük ez benne volt a pakliban. Mi, műsorkészítők sokszor arról sem értesültünk, hogy feljelentettek minket, mivel ezeket az ügyeket mások intézték. Ez jó hozzáállás, mert ilyenkor tudsz szabadon gondolkodni, rádiózni, a legtöbbet kihozni magadból. De ez elég régen volt.

– Miért, ma mi a helyzet?

– A média egyre kevésbé piaci alapon működik, és elég komoly kereteket állítottak fel a benne dolgozóknak. Én, hála Istennek, a szórakoztató műfajban dolgozom, így nem érzem annyira ezt a szorítást, de ma tényleg egy pillanat alatt megszűnhet bármelyik médium. Mint mindenki, én is töröm a fejem azon, hogy milyen vállalkozást hozhatnék létre második lábként, például szívesen nyitnék egy vendéglőt akár. A párom, Andrea most végzi a pszichológia mesterszakot, ő nyilván ezen a pályán tervezi a jövőjét.

– Kifejezett váltásra nem gondoltál soha?

– Nem, mert élvezem, amit csinálok. Meg nem könnyű mással is foglalkozni az én szakmámban: hajnalban 4 órakor kelek, reggel 10-kor vége a műsornak, utána dolgozunk még 2 órát a másnapi adáson, és utána már eléggé lefárad az ember. Fél 1 körül hazakeveredek, ilyenkor muszáj 2 órát aludnom, mert délután én megyek a suliba a lányunkért. Ott apának kell lenni, vitálisnak kell lenni, ilyenkor főzök, meg viszem őt mindenfelé.

– Társad, Várkonyi Andrea szintén tévés műsorvezető, nem sok ez egy családban?

– Jó, hogy szakmabeliek vagyunk, mert így mindkét félnek alkalmazkodnia kell mindahhoz, ami ezzel jár: a felfordult időbeosztáshoz, vagy ahhoz, hogy a másik ismert arc. Amúgy meg 11 év után is kíváncsiak vagyunk egymás véleményére, a szakmai dolgainkat is mindig megbeszéljük egymással.

– Ha jól értem, a pályádon soha nem kerültél olyan helyzetbe, hogy vállalhatatlan kompromisszumokat kelljen kötnöd?

– Volt, hogy közel kerültem ehhez, de a mostani játékszabályokkal nincs problémám. Nem kérnek tőlem olyan megnyilvánulásokat, amik valamilyen politikai állásfoglalás felé vinnék a műsort, de én magam sem szeretném ezt. Annyira megosztott ez az ország, hogy ha bármelyik oldalon állást foglalnék – túl azon, hogy van egy értékrendem, ami esetleg témákon keresztül átszűrődik –, akkor megfelezném a hallgatóim táborát. Márpedig mi mindenkit szórakoztatni szeretnénk.

Friderikusz szerint a szórakoztató műfajban is felelősséged, hogy milyen csatornához adod az arcod, Till Attilát kifejezetten bírálta a TV2-s szerepléséért.

Friderikuszt nagyra értékelem emberileg is, szakmailag is, de ebben egyáltalán nem értek vele egyet: szerintem nem kell minden nyilvános fronton harcolni. Amit én vagy Tilla csinálunk, az nem ennek a terepe, és épp az a mi felelősségünk, hogy nem állunk bele ezekbe a vitákba. Ne tőlünk kérjék ezt számon: mi a szórakoztató műfajban dolgozunk, tehát elsődlegesen az a dolgunk, hogy felvidítsuk, néha elgondolkodtassuk kicsit az embereket, semmi több. Nemrég a Music FM-ben felvetődött, hogy mutassuk meg Trumpot, vajon ki ez a figura? Máris jöttek az SMS-ek tucatszámra, hogy ti ne politizáljatok.

– Az embereknek elegük van a politikából?

– Lehet, sokaknak biztos. A hallgatóink szórakozni akarnak, mert a humort sokkal jobban értékelik, mint a lehangoló közéletet.

– A médiában manapság állandóan felmerülő kérdés, hogy meddig lehet elmenni, mi nem számít még politikai állásfoglalásnak, mert már nagyon átpolitizálódott minden téma...

– Ha a német kereskedelmi csatornákra gondolok, ott megvannak erre a célra a megfelelő vitaműsorok, ahol valóban ütköztetve vannak egymással különböző vélemények mindenféle témákról. Ezeknek a magyar megfelelőiben viszont nincsenek érdemi viták. A véleménytáborok között ma óriási szakadék van, nagyon nehéz előidézni ma azt a felismerést, hogy léteznek közös pontok is akár. 

– Igazából minden műfajnak nagy kihívás, hogy bulváros formában tálalja a mondandóját, és így széles tömegeket elérjen. A politikacsinálás is idetartozik.

– A legnagyobb feladat mindig az, amikor a legnagyobb tömeget akarod elérni. Sokkal könnyebb egy szegmentált rádió dolga. Értelmes tartalmat szórakoztatva, fogyaszthatóan, és mégse túl primitíven tálalni – ez nagyon nagy kihívás.

Mi komoly sikernek tartjuk, hogy rengeteg értelmiségi is hallgat bennünket, mert ők is kapnak valamit. Ha az ember megnézi a német, angol vagy amerikai csatornákat, akkor láthatja, hogy ők mennyire profik abban, hogy komoly témákat szórakoztató formában sok emberhez eljuttassanak. (Közreműködött: Fabini Piroska)

 

Az interjúról készült videófelvételt meg is nézheti a Hetek Youtube-csatornáján.

Olvasson tovább: