Kereső toggle

Túszul ejtett a Gestapo, happy end lett belőle

Bálint Ákos ügyvéd Horthyról, a német megszállásról és Szálasi felakasztásáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Mostanában nem érek rá, nagyon sok dolgom van, az új könyvem kiadását intézem” – mondta egy alkalommal, amikor az interjút próbáltuk egyeztetni. Először azt gondoltam, kifogást keres, de tévedtem. Bálint Ákos ügyvéd 94 évesen sem mondható nyugdíjasnak; ír, szerkeszt, és naponta bejár a Budapesti Ügyvédi Kamarába. Arra panaszkodik, hogy ügyfelei egyre-másra kihalnak. A Heteknek az 1944. márciusi német megszállás évfordulója kapcsán mondta el regénybe illő történetét.

A Horthy-korszak megítélése meglehetősen vitatott nemcsak történészi, de politikai tekintetben is. Ön hogyan emlékszik vissza, milyen volt zsidóként Budapesten élni a kormányzó idején?

– Mi Horthy Miklósról csak jókat hallottunk az iskolában, fényképről mindannyian ismertük. Tízévesen élőben is volt alkalmam szemügyre venni: egy cserkésztalálkozón lovas tréninget tartott. Elegáns katonatiszti ruhában volt, nagyon tetszett a nyugodt, egyenletes lovaglása, megnyerő jelenség volt. A tiszteletem persze átértékelődött, amikor 1938-ban szövetkezett Németországgal, és a három zsidótörvényt is aláírta, de ma sem tartom gonosz politikusnak.

Nekem jó emlékeim vannak a háború előtti időből. Egyszer tapasztaltam csak kifejezetten szélsőséges atrocitást: 15 évesen két ismerősömmel mentem hazafelé a moziból, amikor egy tízfős nyilaskeresztes társaság körbefogott bennünket azzal, hogy megvertünk egy német katonatisztet. Persze a vád blőd volt, mégis bevittek bennünket az Andrássy út 60. alatt működő nyilasházba, és rendőrségi kihallgatáson kellett tisztáznunk magunkat. 

A zsidótörvények ellenére 1943-ban felvették a jogi egyetemre is…

– Volt egy kis protekcióm. Egyébként nem jogász akartam lenni, hanem bölcsész. Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula és Babits Mihály voltak a példaképeim, én is írogattam, leginkább verseket. 18 éves voltam, amikor az első kötetem megjelent, és a cenzor csak egyetlen versemet tiltotta el: az Óda Dareioszhoz valójában egy Hitler-kritika volt, amelyben többek között azt írtam: „Lázadok s lázítok ellened, bár engem nem kímélnek a lángok, / mint a próféta Dánielt, / kemencéd „hűsén”, s nem lapulna hozzám az oroszlán farkcsóválva, / macskamód morogva”. A bölcsészkarra azonban nem vettek fel, amit egy pillanatig sem bánok, ugyanis beleszerettem a jogba. Olyan tanáraink voltak, akiknek csüngtünk minden szaván, és egy életre meghatározták a gondolkodásmódunkat.

A versben megénekelt kemencés hasonlat akár „prófétainak” is bizonyulhatott volna, de sikerült elkerülniük a deportálást. Mikor és hogyan értesültek a német megszállásról?

– 1944. március 18-án, szombaton délután hallottuk a rádióban, hogy a kormányzó még nem jött haza Németországból – ez nem sok jót vetített előre. Másnap reggel be is kopogott hozzánk a szomszédunkban lakó Török Júlia, a Szociáldemokrata Párt egyik vezetője azzal, hogy őt a pártirodáról értesítették, hogy hajnalban Budapestet elfoglalták a német csapatok. Nem lepődtem meg: Hitler mindig vasárnap támadta meg a kiszemelt országokat, úgy kalkulálva, hogy az ellenséges katonák szombat éjjel úgyis szórakoznak, és a lakosság is tovább alszik vasárnap reggel.

Hétfőn és kedden még bementem az egyetemre, de szerdán már nem tudtam, mert hajnalban megjelent a lakásunkon egy SS-altiszt egy magyar rendőr kíséretében, és közölte, hogy elviszi apámat. Ott helyben döntötte el, hogy nekem is velük kell mennem. Mint kiderült, a Gestapo vagy hetven ügyvédet gyűjtött össze, hogy túszként tartsa őket fogva: amennyiben német katonák ellen merényletet követtek volna el Magyarországon, azt a mi életünkkel torolták volna meg.

Az erről szóló könyvében azt írja, hogy ennek a történetnek happy end lett a vége…

– Először a VIII. kerületi Rökk Szilárd utcai Rabbiképző Intézet épületébe vittek bennünket, ahol apám unszolására odamentem az SS-főtiszthez azzal, hogy nem vagyok rajta a listán – hiszen nem is vagyok még ügyvéd –, ezért engedjen el. Azt válaszolta, hogy maradjak csak itt nyugodtan, jobban járok így, mintha bárhol máshol lennék. Bár akkor ez nagy marhaságnak tűnt, igaza lett: három hét múlva átszállítottak bennünket a kistarcsai internáló táborba, ami a béke szigete lett számunkra a következő négy hónapban. Ehhez persze szükség volt egy kivételes magyar rendőrtisztre is, Vasdényey Istvánra, aki a tábor parancsnokaként a németekkel szemben is kiállt a foglyaiért.

A túszok nem német, hanem magyar felügyelet alatt voltak?  

– Mi a B épületben laktunk, velünk szemben volt az A épület, ahol az SS-ek voltak elszállásolva. Egyik éjjel a németek berontottak az épületünkbe, és ordítva kergettek mindenkit a fürdőbe lábat mosni, aki nem volt elég gyors, azt végigverték. Senki sem értette mi történik. Valószínűleg a megfélemlítés volt a céljuk, illetve a provokáció: ha ellenállnak a foglyok, az okot adhatott volna egy „jóízű” lövöldözésre. Amikor Vasdényey parancsnok értesült az incidensről, közölte az SS-ek vezetőjével, hogy többé nem érintkezhetnek velünk, sőt, azt is elérte, hogy az osztag elhagyja a tábort. Ezt hogyan intézte el, nem tudom, arra tippelek, hogy magánál Horthynál járt közben.

A lényeg az, hogy magyar felügyelet alatt voltunk, és a rendőrök becsületére legyen mondva, jó dolgunk volt.

Vasdényey István később megkapta Izrael államától a Világ Igaza kitüntetést is, igaz?

– Igen, és nem érdemtelenül, még akkor sem, ha itthon a mai napig nem értékelik kellőképpen a személyét. Vas-dényey magyar rendőrparancsnoktól szokatlan módon még azt is megtette, hogy amikor a táborból elszállítottak egy csoportot, ő néhány telefonnal elintézte, hogy visszakerüljenek Kistarcsára. A foglyok elmondták, hogy vonatra rakták őket, és már a szlovák határon lehettek, amikor visszafordították őket. Sajnos a boldogságuk nem sokáig tartott, mert az SS nem tűrte a kudarcot, és újra elhurcolták név szerint ugyanazokat – akkor már a parancsnok sem tudott értük mit tenni.

Bennünket, ügyvédeket azonban semmilyen atrocitás nem ért. Sőt, levelezhettünk, és csomagot is fogadhattunk. Volt egy ortodox ügyvéd, aki megtagadta a neki címzett csomagok átvételét, mondván, hogy a rendőr, aki ellenőrzi, tisztátalanná teszi. Erre Vasdényey úgy rendelkezett, hogy az illető ellenőrzés nélkül kaphatja meg a küldeményeket.

Én is kaptam csomagot: egy vastag regényt kértem édesanyámtól, ő azonban a kétkötetes közgazdaság tankönyv első kötetét küldte el, ami több mint 800 oldalas volt. Ezzel bátorított, hogy nem lesz semmi baj, a világ ugyan összedőlhet körülöttünk, de én ebből az anyagból le fogok vizsgázni.

Mikor szabadultak?

– Augusztus végén kaptuk a hírt, hogy Horthy leváltotta a németbarát Sztójay Dömét, és helyette Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek. A táborban általános vélemény volt, hogy ezzel az ország jobban jár, és mi is hamarosan szabadulni fogunk. Így is történt, szeptember 27-én magunk mögött hagyhattuk a tábort – azon a napon, ami a zsidó vallás szerint az engesztelés napja. Ez volt a mi csodánk.

Októberben viszont a nyilasok átvették a hatalmat, ami nem sok jót ígért a zsidók számára…

– Érdemes megjegyezni, hogy Lakatos kinevezése és a nyilas fordulat közötti időben nem esett bántódásuk a zsidóknak – ezzel a volt miniszterelnök visszaemlékezései szerint 200 ezer ember életét mentették meg. A háború után semmilyen elismerést nem kapott, sőt, Rákosiék megvonták a nyugdíját és kitelepítették a Hortobágyra. A zsidók azonban nem feledkeztek meg róla: 1957-ben a budapesti hitközség havi ezer forint járadékot szavazott meg neki, amit ő nem fogadott el. Végül Ausztráliába távozott, ott halt meg 1967-ben.

Visszatérve 1944 októberére, 15-én délben még a kormányzó beszédét hallgattuk a házmesterék rádiójában arról, hogy fegyverszünetet kért az oroszoktól. Néhány óra múlva Szálasi Ferenc átvette a hatalmat. Tudtuk, hogy nem maradhatunk az otthonunkban, így Emmi nagynénémhez költöztünk. Az egyszobás lakása azonban túl kicsi volt, így 17-én késő este hazaköltöztünk – pont a legrosszabbkor. Másnap hajnalban ugyanis a 60 év alatti férfiakat elvitték a házból munkaszolgálatra. Apámmal együtt Gyálpusztára kerültünk, ahol az orosz tankok ellen kellett volna sáncot építenünk, de nem kaptunk szerszámokat. Így néhány nap múlva visszagyalogoltunk a fővárosba, egy budafoki iskolában volt a szállásunk. Az időseket hazaengedték, és mivel a bejáratot senki nem őrizte, másnap minden szó nélkül én is hazamentem. Megint rosszkor. A családom már nem volt otthon, és én is csak egy éjszakára maradtam, de hajnalban hangos kongatásra ébredtem, gyülekező volt az udvaron: ezúttal mindenkit elvittek a házból. Eddigi tapasztalataimra alapozva azonban úgy döntöttem, hogy nem megyek le. Senki nem vett észre, a nyilasok elképzelni sem tudták, hogy valaki nem engedelmeskedik a parancsuknak.

A szülei hova lettek?

– Az újlipótvárosi védett házak egyikében találtam meg őket – úgyhogy Raoul Wallenberget is köszönet illeti a megmenekülésünkért. Ott volt nővérem, nagyapám, nagybátyám és nagynéném is, együtt húztuk ki a felszabadulásig. A házban találtam egy orosz nyelvkönyvet, úgyhogy kihasználtam az időt, és amikor 1945. január 15-én az első orosz katona bekopogott hozzánk, már úgy-ahogy szót értettem vele. Mondjuk sok köszönet nem volt benne, mert elvitte nagyapám ezüst zsebóráját. Nem is a kár miatt bosszankodtunk, hanem azért, mert annyira hálásak voltunk nekik, hogy ha szépen kéri, odaadtuk volna az órát ajándékba. Ez viszont így fegyveres rablás volt.

Később malenkij robotra is elvittek, de én csak Kőbánya felsőig jutottam. Mivel eléggé idegenkedtem a pályaudvaroktól, a kötelező szemétszedés után megléptem és elvegyültem az utcai járókelők között.

Nem csak rossz tapasztalataim voltak az oroszokkal. Egy orosz katonatiszt fényképészt keresett a kőbányai Gergely utcában állomásozó alakulatához. Korábban fényképésznek tanultam, és egykori mesteremmel elvállaltuk a munkát, amiért pénzt nem kaptunk, ételt és szállást viszont igen. Hétvégén pedig hazamehettünk, és vihettünk magunkkal élelmet is – így lettem legfiatalabb létemre az öttagú családunk eltartója.

Regénybe illő fordulat, hogy nem sokkal azután, hogy menekülniük kellett a nyilasok elől, szemtanúja lehetett Szálasi akasztásának. Hogyan került oda?

– Joghallgatóként kaptam engedélyt. Engem nem annyira Szálasi érdekelt, őt nem tartottam normálisnak, sokkal inkább Endre László miatt voltam ott. Az egykori gödöllői főszolgabíró és Pest megyei alispán ellenséges viszonyban volt a nagybátyámmal, Lévai Jenővel, aki Az Est Lapok újságírójaként több leleplező cikket is írt róla korábban. Endre belügyi államtitkárként aztán megszervezte és vezette a magyarországi vidéki zsidóság összegyűjtését és deportálását is. Ezt az embert nekem látnom kellett.

Hozzá hasonló kártékony figura volt Imrédy Béla egykori miniszterelnök is, akinek nem sokkal korábban szintén láttam a golyó általi kivégzését. Éppen a Markó utcai bíróság épületében voltam, amikor az ítéletet végrehajtották, úgyhogy gondoltam, megnézem. Az ablakból figyeltük, hogy mi történik az udvaron. Emlékszem, egy idős hölgy mellettem Imrédy lelki üdvéért imádkozott. Nem vagyok híve a halálbüntetésnek, de ezekben az esetekben az elvi álláspontomat szüneteltetnem kellett.

Olvasson tovább: