Kereső toggle

„Ha a kezedben van a gyöngy, akkor tessék gurítani”

Interjú Koltai Lajossal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nemzet művésze lett és rövidesen rangos olasz állami kitüntetést kap az idén 70 éves Koltai Lajos. A legendás rendező-operatőrrel nemcsak erről, hanem a házasságról, Olaszországhoz fűződő különleges kapcsolatáról és arról is beszélgettünk, milyen közös terveik vannak Szabó Istvánnal.

Az idei év az Ön számára többek között a nemzet művésze kitüntetésről szólt. Mit jelent Önnek, mennyire fontos a többi díja mellett ez az elismerés?

– Ha egy díjat és annak nevét komolyan vesszük, akkor ezt a díjat olyan embereknek kell kapniuk, akik jelentős és érvényes életművet tudhatnak maguk mögött.

Nagyon nehéz megmagyarázni Amerikában, hogy miért visznek oda egy európai filmest, például engem, hiszen Amerikában rengeteg jó szakember van, köztük nagyon tehetségesek, akik ezrével állnak sorban, hogy munkát kapjanak. Egy európai filmes foglalkoztatását nagyon komolyan meg kell indokolni ilyen körülmények között, ráadásul jóval többe kerül, hiszen el kell szállásolni és utaztatni kell.

Jelenet az Este című filmből; a főszereplő Meryl Streep.
Az én esetemben ez az indok az volt, hogy vittem magammal valamit Európából, és ez a humanitás volt, mert igenis van egy speciális európai és azon belül magyar szemlélet, ami élesen különbözik az amerikaitól.

Hogy jelenik meg ez a fajta humanitás a filmjeiben?

– Bennem van egy melegség, amikor egy másik embert fényképezem, van egy melegség, ami egy különleges ábrázolása az embernek, akinek nem a rossz tulajdonságait próbálom kiemelni, hanem segíteni előbújni a jó tulajdonságait. Az a törekvésem, hogy a jót fényképezzem ki belőle, ha nem ellentétes dramaturgiailag azzal, amit éppen szolgálok. És azt mondják, hogy ez a törekvés látható a filmjeimen.

Ezért nevezték Önt amerikai munkái alatt „Európa ajándékának”?

– Elvittem magammal valamit, amit az ember alapvetően otthonról hoz. Ebben benne van az is, ahogy neveltek, ahova születtem, amilyen családban éltem. Óbudai srác vagyok, ahogy az anyám Hufnágel lány.

Arról korábban beszélt már, hogy Önnek volt egy Hufnágel Pisti nevű nagybátyja, akinek neve a Mézga család révén lett legenda Magyarországon.

– Igen, édesanyámnak volt egy István nevű testvére, de a Mézga család legendás karakterét nem róla mintázták. De tény: valóban volt egy Hufnágel Pisti nevű nagybátyám. 

Mennyire volt fontos a hit a családjukban?

– Mélyen hívő, erősen vallásos családból jövök, római katolikus vagyok, ez nem titok. A Sorstalanság forgatása előtt megkérdeztem Kertész Imrétől, hogy ugye tudod, Imre, hogy én nem vagyok zsidó, mire azt mondta Imre, hogy annál inkább neked kell csinálni. Úgy látta, olyan embernek kell forgatnia ezt a filmet, aki nem a saját családja történetét látja benne, akikért bosszút akar állni, ezért érzelmesen, de nem szentimentálisan közelít a témához.

Visszatérve a családi háttérre: alapvetően az ember onnan hurcol valamit, azt az alapvető szemléletet, ahogy az embert látja. Például ahogy az anyám ruhát varrt a szomszéd lánynak, a szomszéd asszonynak vagy a rokonoknak, ahogy anyám összerakta a semmiből a valamit.

Sorstalanság. Nagy Marcel instruálása.
Szalai Lajos, a világ legnagyobb grafikusa mondta, hogy a magyar embernek egyik legszebb tulajdonsága, legnagyobb tulajdonsága, hogy addig fogalmazza a semmit, míg valami lesz belőle. Ez tényleg így van. Ezt is otthonról hoztam. Ahogy anyám este kirakta a konyhaasztalra a semmit, szó szerint a szörnyűségeket, a maradék semmit, és egész éjjel azon sakkozott, hogy tudja úgy összerakni, hogy abból valami, egy ruha legyen belőle, és az úgy nézett ki másnap, hogy csókolgatták a kezét érte. Nekem olyan kabátom volt, amit a nővérem már lehordott. Anyám kifordította, és megcsinálta olyanra, hogy az úgy nézzen ki, hogy senki ne mondja, hogy én egy használt kabátban járok, hanem „új” kabátom volt. Ez a valamivé való fogalmazás, ez benne marad az emberben, a semmiből induló valami, és ezt érzelmek nélkül nem lehet csinálni. Ezt hoztam otthonról.

Ezen kívül nagyon jó képzőművészeti nevelést kaptam a főiskolán, ami az olasz kultúrán alapult. Mindezt együtt viszi az ember magával, és valószínűleg ezt láthatták meg bennem Amerikában, amikor „európai ajándéknak” neveztek.

Mindez együtt és külön-külön nagyon sok emberben benne van. Azért külön hálával tartozom, hogy Isten képessé tett arra, hogy mindezt meg is tudjam fogalmazni, meg tudjak alkotni egy képet ennek alapján. Ráadásul olyan filmhez hívtak engem segítségül vagy inkább társul, ahol lehetett fogalmazni képeket.

A képzőművészeti neveléssel kapcsolatban említette az olasz kultúrát. Olaszországhoz egészen különleges kapcsolat fűzi. Honnan ered ez a kapcsolat?

– A főiskolán volt egy elképesztő művészettörténet tanárnő, a Szöllősiné, akitől minden filmes tanult; azt kell hogy mondjam, hogy amit tőle kaptunk, az lett a mi képi nyelvünk. Nemcsak azt tanította meg, hogy mi a jó, mert azt is nehéz tudni, hanem azt tanította meg, hogyan kell egy képet megnézni, és mi egy képben az, ami viszi a tekintetet. Mi egy kompozíció, hogy néz ki egy kép.

Nemcsak azt tanította meg, hogy mi a jó kép, hanem ízlést tanított. Ízlés szerint tudtuk, ha bemegyünk valahova, akkor ott mit kell megnézni. Úgy mentem főiskolai egy hónapos ösztöndíjjal Velencébe, hogy minden templomban tudtam, jobbra mi van, fönt balra mi van, le is volt írva nekem, mert úgy küldött el minket a tanárunk, hogy ezt meg kell nézzed. Ez azóta is velem van. Amit az alatt az egy hónap alatt Velencétől kaptam, abból utána évekig tanítottam.

Azóta is vonzódom Olaszországhoz, szeretem ezt a kultúrát, de igazán a látvány volt mindig elképesztő, hogy az ember bárhová megy, és ott rögtön valamibe ütközik, amiről érdemes gondolkodni. Eddig a festészetről beszéltünk, de ott van az olasz építészet és az a tudat, minden az emberért épült. Úgy van ott megtervezve egy templom, és annak a tornya, hogy az értem van. Az a fölmutatott ujj szerintem a torony, és az elképesztő dolog, hogy van oda téve. Ráadásul körülötte a tér úgy van kialakítva, hogy még nézni is tudja, majdnem „nézőtér” van építve köré, hogy, ember, ezt neked, érted csináltuk. Azóta minden alkalom, amikor Olaszországban lehetek, ajándék a számomra.

Koltai Lajosnak

az Úr 2016. évében adventkor
Betűk díszőrsége Első század:

Gyöngy (-Törőcsik Mari hangján-)

Gyöngy
egy pici fényes gömb,
nem látsz bele.
De ha sokáig nézed
meglátod benne a mindenséget.
Isten gurította eléd.
Ha figyelmesen vigyázol rá,
ahogy a gyermek az üveggolyóira.
A gazdája megszólít:
Én veled vagyok.
A gyöngy szelíd fényét megláthatja
az operatőr a kamerájával,
egy színész a pupilláján,
a zongorista a billentyűn,
az író tollának tinta tengelyén
vagy egy pásztor a mezőn, alkonyatkor
amikor a gazda másik tulajdona:
a lemenő Nap fénye
egy utolsót lobban a felhő vásznán
mert kitakarja ez a kicsi Föld.
Az igazi gyöngyöt keresi
az óceánjáró zongorista
és eléri az Ígéret Földjét.
Keressük meg a gyöngyöt!
Valahol itt kell lennie.
Aki keres talál.

P.S.:
Stáblista
Mert az Írásokat valójában többen írják,
ahogy a filmeket is sokan készítik.
Csak ezt a féltékeny szerzők titokban tartják.

Kép: Koltai Lajos
Hang: Törőcsik Mari
Zene: Pálvölgyi Géza

Szöveg: Márkus József

Az Olaszország iránti plátói szerelemből aztán szakmai kapcsolat lett.

– Ilyen volt a viszonyom Olaszországhoz, amikor egyszer csak jött az ajánlat, hogy engem keres Giuseppe Tornatore. Őszintén szólva először azt sem tudtam, kiről van szó, aztán valaki felhívta a figyelmemet, hogy a Cinema Paradiso rendezőjéről. Eszembe nem jutott, hogy tőle érkezhetne ajánlat nekem.

Kiderült, ő sem igazán ismerte az addigi életművemet, a Mephistót leszámítva. Viszont volt egy asszisztens, aki dolgozott Tornatoréval és velünk is, amikor Szicíliában Klaus Maria Brandauerrel a Mario és a varázslót forgattuk, ő segített a találkozót létrehozni. Egyszer csak ott álltam Tornatore irodájában, Rómában. Később, egy év múlva elárulta, hogy mikor beléptél az irodába, tudtam, hogy te vagy az az ember, akire szükségem van.

Tornatoréról tudni kell, hogy borzalmasan nehéz ember. Elképesztően zseniális filmcsináló, de igazi szicíliai, nekimegy bárkinek, ha nem az történik, amit ő akar. Azért lettünk a zeneszerző Ennio Morriconéval ilyen hamar barátok, mert Ő azt mondta, mi ketten szolgáljuk a vizualitást. Olyan dolgot kellett csinálnunk, ami nincs, nem is létezik a filmgyártásban, hogy előre megírt zenére forgattunk. A kameramozgás a zenére épült, ez egészen elképesztő dolog. Morricone Tornatorén kívül senkinek se csinálta volna meg. Tornatore rájött, hogy van itt egy még szenvedélyesebb pali, akinek nem kell sokat magyarázni. Nem is volt igazi nagy kommunikáció köztük, ezt ő nagyon szerette.

Hogyan sikerült ilyen jó munkakapcsolatot kialakítaniuk?

– Egy dolgot észrevett az elején, hogy én rögtön fölfedeztem a titkát. Nem arról kezdtem vele beszélni az első megbeszélésünkön, hogy technikailag hogy fogjuk fölépíteni azt, amikor a hajó ott van a tengeren, és a zongora táncol a bálteremben, hanem a lényegről próbáltam beszélni, ami a film lényege gondolatilag. Láttam, hogy megáll, és rájöttem, ezt nekem nem szabad tovább mondani, mert arra jött rá, hogy van, aki úgy gondolkodik mint ő. Kiderült, hogy mit vár: neki álmai vannak, és majd jön a Lajos, és az majd megvalósítja. Ezen alapult a kettőnk viszonya. Lett belőle egy gyönyörű költészet. A napokban beszéltünk Az óceánjáró zongorista legendájáról valakivel, és az illető azt mondta, hogy ez nem is film, ez fölötte van eggyel, a költészetnek valami olyan keveréke a kép, a zene, az üzenete. A történet alapja Alessandro Baricco novellája. Tornatore valószínűleg azt vette észre, hogy Baricco pontosan úgy gondolkodik, ahogy ő szeretne, és tulajdonképpen helyette írta meg az alapanyagot, amiből visszaszorította Bariccót, és maradt ő. Ehhez kellettem neki én, aki mindent el tud mondani úgy, ahogy ő szerette volna, például, hogy a zongorának 88 billentyűje van, és a zongorista számára addig jelent ez hazai pályát, addig az ő terepe, amíg a billentyűsor tart. Minden, ami ezen túl van, az idegen. Ez tulajdonképpen Olaszországról szól, arról, hogy ő nem akar igazán Olaszországból kilépni, mert ott tud ő játszani, ott uralkodik a zongorán. Mióta mi nem dolgozunk együtt, ő ott maradt Olaszországban, és ha amerikai szereplőkre van szüksége, odahívja őket dolgozni, de ő nem megy Hollywoodba.

Két évre rá jött a Maléna, ami meghozta nekem az Oscar-jelölést, abban is a költészet dominált, az egy ember viszonya a saját városával és polgáraival, és az egész a képről szól. Így lett az olaszokhoz nagyon közeli viszonyom, annyira, hogy Grande Maestrónak szólítanak, ami természetesen nagyon jó érzés. Azóta is megmaradt ez a tisztelet és szeretet. Egy kicsit hasonló volt a helyzet, mint amit európaiként éreztem Amerikában. Annyira szerettek a végén, hogy teljesen sajátjuknak éreztek.

Amikor néhány hónapja Szicíliában életműdíjat kaptam, egészen megható szeretet vett körül. Az utcán a postás velem fényképezkedett, a rendőrtiszt, a cukrász, a Vespa motorosok szövetségének tagjai odajöttek bemutatni a Vespájukat, mind odajöttek a térre, hogy velem fényképezkedhessenek. Próbáltam visszaadni valamit ebből az olaszoknak. Kértek, csináljak mesterkurzust, és csináltam, olyan intenzíven, ahogy most beszélek, mondtam nekik a lényeget, megpróbáltam mondani, amit én gondolok a filmcsinálásról talán ez a legjobb szó erre, hogy van ez a filmcsinálás, mi az, hogy egyszer csak közünk lesz valamihez. Ezt nagyon élvezték. Kaptam akkor ezt a nagyon kedves díjat. Odajött a RAI uno, due, mindenki elhozta az emberét, hogy készüljön rólunk anyag, ezek a beszélgetések meg is jelentek.

Hogyan váltak el az útjaik Tornatoréval?

– Találkoztunk egy cukrászdában, tele volt tervekkel, rengeteg mindent akart velem közösen megcsinálni. Ő egy rendkívül nehéz ember, néha meggondolja az ember, hogy nem kéne többször dolgozni vele. Akkoriban lépett az éle­-tembe a Sorstalanság, és ahogy meséltem róla nagy inten­-zitással, rám nézett, és azt mondta, na most már tudom, hogy soha többet nem fogsz velem dolgozni, hogy te elmentél. Így is történt. Nem is erőltette, mert látta, ha valakit el kell engedni, akkor el kell engedni.

Az ATV-nek nyilatkozva azt mondta: a Sorstalansággal egy olyan korszakváltás következett be az Ön életében, hogy csak akkor vállalna más rendező mellett operatőri feladatot, ha Szabó István kérné rá.

– Operatőrnek születtem, és mint rendező is viszem a vizualitást magammal. Óriási dolog, ha egy rendező tudja, mi az a kép, én megcsinálom a képet, minden kockát, ez az a kép, amit én gondolok.

Szeretnék Szabóval dolgozni, ha lehet, van is tervünk, kisebb is nagyobb is, ezek mind lebegtetett tervek, sajnos ma minden ilyen. A közös filmünk forgatókönyvéből 30 oldal elkészült, de sajnos októberben meghalt Szekér András, a forgatókönyvíró. Ez egy nagyon egyszerű magyar történet lenne. Van egy nagyobb, bonyolultabb terv, de erről nem beszélek, mert ezt Istvánnak kéne, ha akar.

A vele közös terveken kívül mire számíthatunk Öntől a közeljövőben?

– Megkeresett egy iraki származású volt tanítványom, aki a nyolcvanas években járt a főiskolára. Annak idején Budapestről nem ment vissza Irakba, hanem Londonban maradt családjával, ott csinált egy csomó dokumentumfilmet, kisjátékfilmet, és nagy sikereket ért el komoly fesztiválokon, és kezdett a neve jól ismert lenni. Most könnyebb rá pénzt gyűjteni, de még nincs meg a pénz, felkért, hogy kreatív producerként legyek mellette vagy mögötte. Örömmel vállaltam, ahogy a Kamondi Zolinál is vállaltam a Halj már meg! című, mint kiderült, utolsó filmjének kreatív produceri teendőit – Zoli tragikus halála miatt a filmet végül én fejeztem be az ő ízlése szerint. Minden úgy történt, ahogy mindig beszéltünk, semmit sem változtattam meg, alapvetően azt képviseltem, amit ő.

Most van egy teljesen új, Amerikából kaptam egy forgató­könyvet, ami voltaképpen az Este című film hozománya. Ez 10 éve volt, azt hittem hogy elfelejtették, de nem: erre hivatkozva hívtak meg, hogy legyek ennek a filmnek rendezője, ez egy mai szerelmi történet, ami New Yorkban és Provence-ban játszódik. A történet arról az érzelemről szól, ami mindig a legfontosabb, amit jó lenne megőrizni, ez a szeretet és a szerelem. Ez az én humán örökségem. Szoktam mondani, ezen az ösvényen járok még mindig. Minden filmem idevág, az említett olasz filmek is. Mást még soha nem csináltam. A Sorstalanság és az Este is az, ez is az lesz. Több anyag is van, amit több éve húzunk, most az egyikhez hozzányúlunk, átgyúrjuk, kilépünk a komfortzónánkból, ahogy mondják manapság.

Ha már szóba került a szeretet és a szerelem, mint a legfontosabb emberi érzelem: 47 éve házasok a feleségével, és első filmjük közös volt.

– Igen, az első amatőr filmemnek ő volt a főszereplője.

Hogyan sikerült megőrizniük az egymás iránti szeretetet, szerelmet és tiszteletet?

– Mi sosem éltünk viharosan, de én rengeteget voltam távol, Amerikában, és megvallom őszintén, hogy az ő erején múlt minden, ő tartotta rendben az életünket, a gyerekeinket, csomó dologban én nem tudtam részt venni. Az az erő, ami benne van, rend és szeretet, igazán az tartotta, bennem is megvolt. Soha nem akartunk másképp élni, de ő rengeteget tett azért, hogy ez működjön. Az ő ereje és munkája, amit a családban kifejtett, felbecsülhetetlen.

Az utolsó tíz évben már itthon vagyok, és nagyon jó, mert nagyon kellek itthon. A családom sok mindenen keresztülment azóta, betegségen, gyászon, és mindenben részt tudtam venni, és mindenben részt is kellett hogy vegyek, ez van nekem megírva. Azért kell most itthon lennem, egészen biztos. Voltak nehézségek, nem volt mindig egyértelmű, hogyan tudok itthon megállni, és mindig át tudtam húzni, kaptam utolsó pillanatban segítő kezet, mindig át lettem lökve valahogy, és mindig akkor, amikor szükséges volt, amikor kellett. Soha nem kértem, de volt olyan is, a nővérem segített nekünk, pedig évtizedekig csak fordítva történt mindig, és most ő segített, és iszonyú boldog tőle, hogy tudott segíteni.

Min múlik, hogy egy – egyébként sikeres – film Oscar-díjas lesz vagy nem?

– Az említett Storaro volt, aki azt mondta, hogy A napfény ízének Oscar-díjasnak kellett volna lennie. Sajnos sem A napfény íze, sem Az óceánjáró zongorista legendája nem lett levetítve az akadémián, így nem is szavazhattak rá. A Maléna esetében a forgalmazó a hajrában sajnos nem tett semmit a film sikeréért – valószínűleg azért, mert a film és a rendező nem, „csak” Morricone meg én kaptunk jelölést.

Volt-e szakmai értelemben igazán krízisben, vagy ha tetszik, gödörben?

– Volt olyan, hogy azt éreztem, a feladat túltesz rajtam. Ez a Zongorista volt, a Malénánál kevésbé, de ott is volt, hogy nem láttam a holnapi napot. A Zongoristában jött egy eset, van egy nagy bálterem, olyan volt, hogy be van fedve, a végén jöttem rá, hogy ez az a műterem, ahol Fellini az összes filmjét forgatták, ez a Teatro 5.  Láttam, hogy nem tudjuk a termet bevilágítani. Én akartam, hogy legyen tető, mert ha van tető, akkor hitelesebbnek tetszik a kép, jobban elhiszed a történetet.

Volt egy nap, Tornatorének mondtam, egyetlen hely maradt, ahol tudok világítani, ez a kupola.

– Elképesztő szerkezetek lógtak fönn, egész hétvégén ezen dolgoztak, köteleken lógott minden, az volt az egyetlen, ahonnan jött a fény, így meg tudtam oldani a dolgokat, két helyen kibontattam a díszletet, hogy be tudjam világítani. Mondtam, vigyázz, mert fönn vannak a lámpák. Erre bejön másnap a rendező, mert ő ilyen, hogy ott kezdünk az üvegen, lejövünk a csilláron keresztül, végig az egész bálteremen, bemegyünk a közelijére a karmesternek, és amikor elkezdenek táncolni, akkor végigmegyünk a bálterem legvégére…, mondtam neki, ne hülyéskedj, ezt nem lehet megcsinálni. És megcsináltuk!

A világosítóimnak mondtam, most úgy megyek haza, hogy fogalmam sincs, mit csinálunk holnap. Az volt a válasz: ugyan, Lajos, majd holnap jössz és megmondod, mi pedig megcsináljuk. És meglett. Reggel mondtam, mert éjjel rájöttem, mit tudok csinálni. De volt, hogy azt mondtam, ez nekem sok. Amikor az Oscar-díjas Vittorio Storarónak, jó barátomnak panaszkodtam erről, azt mondta: most mit akarsz, panaszkodsz? Igen, mondtam, beledöglök ebbe. Azt mondja, na, várjál, olyan filmet csinálsz, amit mindannyian szeretnénk csinálni? – Igen. – Na akkor most befogod a szád, és dolgozol, ez a Te kereszted. És teljesen igaza volt. Ne hülyéskedj, hát végre van a kezedben valami, a gyöngy, akkor tessék gurítani. (Közreműködött: Szigethy Ágnes)

Olvasson tovább:

  • A Tocsik-ügy volt az ősbűn

    Az eredeti szakmáját tekintve matematikus-közgazdász, erdélyi református családból származó Gegesy Ferenc 1990-ben, negyvenévesen adta fel addigi karrierjét, hogy öt cikluson keresztül Ferenc­város polgármestereként dolgozzon. Tapasz­talatairól terjedelmes könyvet írt.
  • A nemzetvezető agyának sötét zárkái

    „Aki meg akarja érteni Szálasit, az embert és a politikust, annak el kell olvasnia a naplóit, amelyeket a második világháború idején kezdett papírra vetni, és kivégzése napjáig, 1946. március 12-ig rendületlenül vezetett. A napló reflektor Szálasi agyának sötét zárkáiba” – véli Dr. Karsai László...
  • Interjú Földes János holokauszttúlélővel

    Kiskunfélegyházi zsidó családból származott, ahogy fogalmaz: mindenkije zsidó volt. Tizenévesen élte át a zsidó­üldözést, majd a holokausztot. A háború után néhány évet Izraelben töltött, onnan tért haza.