Kereső toggle

Szépségkirálynő, kerekesszékes, olimpikon

Interjú a Rióba készülő Váczi Anitával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A paralimpia az utóbbi időben a média homlokterébe került, aminek Váczi Anita, a 29 éves paralimpikon kajakozó örül ugyan, de a maga részéről nem szeretne a terület celebje lenni. „Sportoló vagyok, nem médiaszemélyiség” – ezekkel a szavakkal hárítja el sokszor a közszereplést, így örömmel mentünk le hozzá a Szeged melletti edzőtáborba, amikor kiderült, hogy interjút ad a Heteknek. Anita, aki 2003-ban kényszerült kerekesszékbe, 2013 óta kajakozik, és tavaly megszerezte az olimpiai szerepléshez szükséges kvótát Milánóban. Három társával szeptember 6-án mennek Rióba.

Honnan a sport szeretete? A családodban voltak sportolók?

– Nem volt a családunkban sportoló, gyerekkoromban én sem foglalkoztam kifejezetten versenysporttal. De az iskolában szerettem a szertornát, később aerobikoztam, édesapámmal eljártam futni is, szóval a mozgás valamennyire mindig része volt az életünknek.

Mióta vagy kerekesszékben?

– Tizenhét éves voltam, amikor volt egy autóbalesetünk a párommal, amiből én csak arra emlékeztem, hogy kirepültem az autóból: eltört a gerincem, és azóta kerekesszékben vagyok. A párom viszont meghalt a balesetben, és nekem sokkal inkább az ő elvesztése jelentette a mélypontot, nem az, hogy mozgássérült lettem. Az ő halálát nagyon nehéz volt feldolgozni. A spontán, rohanó életformának vége szakadt, teljesen másként kellett az életemet felépítenem, és új célokat kellett találnom.

Miben változott meg az életed?

– A baleset után, még abban az évben magántanulóként leérettségiztem, amiben az osztálytársaim nagyon sokat segítettek. A másik fontos célom volt, hogy jogosítványt és autót szerezzek, hogy ne kelljen bezárkózva élnem, vagy mindig valakire várnom. Vidéken a tömegközlekedési eszközöket a mozgássérültek nem tudják használni, mert az akadálymentesítés ott nincs igazán megoldva. A kerekesszékes lét olyan, hogy az embernek az élet minden pillanatát sokkal tudatosabban tervezve kell megélnie. Például ki kell találnom, hogyan oldjam meg, hogy valamit két méter magasról leszedjek.

Mosolykáról hallottál már?

– Igen, és egyetértek vele abban, hogy ha ép lenne az ember, talán ki se derülne, hogy milyen kreatív tud lenni.

Miért éppen a kajakot választottad?

– Mindenképpen sportolni szerettem volna valamit, s az unokatestvérem kajakozott, ezért megnéztem őt, és megtetszett, ki szerettem volna próbálni, és ez jól sült el. A magánéletet és a sportot nehéz összeegyeztetni, a családtagjaim, szüleim segítsége nélkül nem is tudnék felkészülni a versenyekre, habár amennyi időt csak lehet, a kilencéves fiammal töltök, itt van velem az edzőtáborban is. Ő a legnagyobb drukkerem.

Miért döntöttél a versenysport mellett?

– Nekem a sugallat először a kajak-kenu iránt jött, aztán az iránt, hogy szeretnék kijutni a riói olimpiára, mivel pont abban az évben, 2013-ban vették fel a kajak-kenut a paralimpiai sportok közé, amikor elkezdtem vele foglalkozni. Előtte sokat próbálkoztam álláskereséssel, de ezt egy olyan kistelepülésen, ahol lakom, egészségesen is nehéz megoldani, nemhogy mozgássérültként. Másrészt a sportban leginkább az ember teljesítményén múlik, hogy mennyire tud érvényesülni, nem pedig azon, hogy mennyire szimpatikus más embereknek, vagy hogy akarják-e egyáltalán foglalkoztatni. Mindemellett az ember értékes életet tud élni, mert komoly cél hajtja, és értéket tud teremteni azzal, hogy példát adhat másoknak is.

A fiadat biztatnád-e a versenysportra?

– A versenysport rendkívül igénybe veszi a szervezetet. Ezért biztatni nem biztatnám, persze ha ezt választaná, én támogatnám benne, de semmiképp sem beszélném rá. A lényeg az, hogy bármiből, amibe belefog, abból hozza ki a legtöbbet.

Milyen sporteredményeket értél el 2013 óta?

– 2013-ban kezdtem el kajakozni, s fél évre rá Duisburgban a vb-n 6. helyezett lettem, a következő évben pedig 5. vb-helyezett. Ezután kezdtek jönni a sportsérülések, amikkel nem számoltunk, és kérdőjeles volt a folytatás. Végül kijutottam a következő vb-re is, és a második helyen végeztem. Tavaly Milánóban megszereztem a kvótát a riói olimpiára. Mindez megerősített abban, hogy jó úton járok. Nem beszélve arról, hogy amikor elkezdtem sportolni, szabályosan kinyílt előttem a világ, és nagyon sok embert megismerhettem.

Vajon akkor is a sportnál kötöttél volna ki, ha nem ért volna baleset?

– Akkor beszálltam volna a mókuskerékbe, és valószínűleg nagyon átlagos életet éltem volna. Igazából nem tudnám, mi az, hogy valóban élni. A baleset után teljes gőzzel belevetettem magam a bulizásba, de hamar rájöttem, hogy ezzel nem jutok előbbre, nem érzem magam tőle jobban. Az emberi kapcsolataim is átrendeződtek, megtapasztalhattam a feltétel nélküli szeretetet, ami erőt adott a céljaim eléréséhez is.

Szépségversenyen mikor indultál először?

– Indultam szépségversenyeken tizenhét éves koromban is, majd később kerekesszékesen is. Fiatalon a barátaim neveztek be, én meg úgy voltam vele, hogy kipróbálom, és megnézem, milyen lehetőségeim vannak ezen a területen. Általában első vagy második helyezett lettem, és modellkedtem is. Amikor a baleset történt, akkor épp egy menyasszonyi ruhakatalógus fotózásra igyekeztünk a párommal.

Később, amikor a kerekesszékes szépségversenyre jelentkeztem, akkor szerettem volna embereket megismerni és szponzorokat is találni a sportoláshoz. Nagyon drágák az eszközök a kajakozásban, szerettem volna haladni ebben a dologban. Új barátokat is szereztem a lányok között: például engem zsűrizett az előző évi szépségkirálynő, akivel most itt az edzőtáborban együtt készülünk az olimpiára; ő is kajakozik, de másik sérültségi kategóriában indul.

Az átlagos, illetve a kerekesszékes szépségversenyek miben mások?

– A kétfajta szépségverseny nagyon eltérő légkörű. Az átlagos szépségversenyeken a versenyzők eléggé „fúrták” egymást, gyakran találkoztam rosszindulatú viselkedéssel. A kerekesszékes verseny résztvevői összetartóbbak voltak, itt nem volt olyan rivalizálás. A sérültek között inkább egymás megismerése, egymás élettörténetének a meghallgatása került előtérbe. Tulajdonképpen arra igyekeztünk felhívni az emberek figyelmét, hogy mi is teljes életet szeretnénk élni.

A paralimpikonok is összetartóbbak, mint az ép versenyzők? Ott milyen a versenyszellem?

– Igyekszünk támogatni egymást mindenben. De azt hiszem, az épek között is elég erős lehet a bajtársiasság, már csak azért is, mert minden versenyszámban csak egy magyar versenyző indulhat.

Gyermeket is a baleset után vállaltál, ez mennyire volt bátor döntés a részedről?

– Emlékszem, amikor megcsináltam a terhességi tesztet, először megijedtem, hogy mit fogok most csinálni. Aztán nagyon megörültem, pedig nekem azt mondták előtte, hogy valószínűleg nem lehet majd gyerekem, nem fogom tudni kihordani, gondozni. De nem így lett: gond nélkül kihordtam és megszültem a kisbabámat. A gondozása is nagy feladvány volt, de azt láttam, hogy mindenre lehet megoldást találni, csak akarni kell.

Milyen speciális szempontok merülnek fel egy paralimpikon kajakozó edzései során?

– Korábban azzal volt a problémám, hogy hozzá voltam kötözve a hajóhoz, és amikor gyakorlatozás közben egyszer beborultam a vízbe, nem tudtam kijönni a csónakból. Rettenetes érzés volt, hogy a hajó süllyed, megtelik vízzel, és nem tudok kijönni belőle, a mentők meg nem tudnak kiszedni. Sokáig utána halálfélelmem volt, amit nagyon nehéz volt legyőzni. Aztán a szegediek csináltak nekem egy speciális beülőt, amivel ki tudok jönni a csónakból, ha borulás van.

Ezenkívül csak reménykedni tudok abban, hogy a két nap versenyein nem lesz nagy szél, hullámok, mert nekem sokkal nehezebb egyensúlyban tartanom magamat és a csónakomat, mint egy ép versenyzőnek. Nehéz megülni a kajakot, ezért plusz eszközökre van szükségünk, egyénre szabott beülőkre. Nekünk sok sajátos módszert kell latba vetnünk azért, hogy minél előbb érjünk be a célba. A lábainkat nem tudjuk használni, nem tudunk kitámasztani, fixen tartani magunkat a hajóban – erre más megoldást kell találnunk. Én karral, vállal küzdök csak, mivel nincs hátizmom sem, épp ezért nem tudok olyan gyorsan végigmenni a pályán, mint egy ép versenyző.

Mit szólsz a doppingbotrányhoz? Ahhoz, hogy a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság kitiltotta az orosz versenyzőket az olimpiáról?

– Valószínűleg jól döntöttek, mert ezek az ügyek árnyékot vetnek azokra a sportolókra, akik nem doppingolnak. Még akkor is, ha az orosz sportolóknak nem nagyon lehetett más választásuk, ami azért is sajnálatos, mert a doppingszerek a paralimpikonok egészségét különösen veszélyeztethetik. Minket állandóan tesztelnek, legalább olyan szigorúan, mint az épeket.

Neked mit jelent a siker?

– Amikor az ember eléri a kitűzött céljait, és boldogan tud visszatekinteni arra az útra, ami odáig vezetett. Én a sikerektől nem érzem magam többnek, viszont örülök, ha egy nemes célt szolgálhatok velük: bebizonyíthatom a fiamnak, a körülöttem élőknek, hogy minden fejben dől el, hogy soha nem szabad feladni a küzdelmet.

„Kihívásként éljük meg”

– mondják Váczi Anita edzői, Csamangó Attila és Győrfi Tamás.
Milyen várakozással néztek a két hét múlva kezdődő paralimpia elé?
Cs. A.: Egy olyan felkészülésen vagyunk túl, ami alapján mindhárom versenyzőt a döntőbe várjuk. Ott már nagyon kis időkülönbséggel fognak eldőlni a további helyezések. Összesen négy magyar kajakos fog részt venni a paralimpián, két fiú, két lány.
Mi a különbség az ép és a sérült sportolók felkészítése, edzése között?
Cs. A.: Mi elsősorban ép sportolókkal foglalkozunk, 16-18 éves korosztállyal, és tavaly novemberben kezdtünk el paralimpikonokkal dolgozni. Vannak különbségek, nem is edzéselméleti szempontból, hanem nagyon sok olyan dologra kell figyelni, ami épeknél föl sem merül. Gondolok itt a sporteszközökre, illetve olyan helyzetekre, amelyekben több sérülés érheti őket. Kicsit más, mint az épekkel foglalkozni, de mi ezt kihívásként éljük meg.
És mi a közös bennük?
Gy. T.: Ugyanúgy állunk hozzájuk, nincs kivételezés, edzés szempontjából is hasonló a menetrend, de nyilván jobban oda kell figyelni mindenre egy hullámzó víznél, vagy esős, szeles időjárásnál, ami nekik még jobban megnehezíti a helyzetüket, mint az ép sportolókét.
Van olyan edző, aki kifejezetten csak paralimpikonokat edz?
Cs. A.: Kajak-kenuban ez friss dolog, hiszen most lesz először paralimpiai sportág. Amúgy sincs nagy szakosodás, a legtöbb edző foglalkozik épekkel is, parákkal is.
Az olimpián tekintettel vannak az időpontválasztásnál, esetleg módosításnál az időjárási feltételekre?
Gy. T.: Bízunk benne, hogy ha nagyon-nagyon rossz körülmények lesznek, akkor halasztják a versenyt, hiszen az épeknél is volt erre példa.

Olvasson tovább: