Kereső toggle

Nagyon kell a kollektív sikerélmény – Interjú Gundel Takács Gáborral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Máshol egy győztes Eb-döntő után van ilyen népünnepély, nálunk ehhez elég volt annyi, hogy egy csoportmeccsen megvertük Ausztriát. Ez is jelzi, hogy a magyaroknak nagyon nagy szüksége van olyan sikerekre, amitől nagynak érezhetjük magunkat, és ami miatt rólunk beszélnek, de nem negatív, hanem pozitív értelemben – mondta a Heteknek Gundel Takács Gábor, az M4 SPORT szakkommentátora.

Milyen most Franciaországban magyarnak, illetve magyar sportriporternek lenni?

– Ez a hatodik labdarúgó Eb vagy vb, amelyen részt veszek, de az első olyan, ahová a magyar válogatott is kijutott – azt tudom mondani, hogy világeseményen magyar focimeccset közvetíteni egészen fantasztikus és szokatlan érzés. Számolnak velünk, amit olyan aprónak tűnő dolgokban is észre lehet venni, mint hogy jó helyet adnak a magyar kommentátoroknak – és nem csak a magyarok meccsein. De a mérkőzéseken kívül is jó itt magyarnak lenni, Marseille-ben például nem volt olyan hely a városban, ahol ne lettek volna magyarok: a metrón, az utcákon, sőt, még a szállodai reggeli mellett is a válogatottról beszélgettünk a szurkolókkal.

Az újságíró kollégáktól milyen visszajelzések vagy kérdések érkeznek?

– Általában rácsodálkoznak a magyar válogatott teljesítményére, aminek alapvetően az az oka, hogy az Eb előtt nagyjából mindenki pofozógépnek gondolt bennünket. Ha valaki nem fog labdába rúgni, és teljesen indokolatlanul van itt, az Magyarország – mondták. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a titkos favoritnak ítélt Ausztria, illetve az imponáló teljesítménnyel kijutott Izland, majd a világklasszisokat felvonultató Portugália ellen szereztünk összesen öt pontot, miközben olyan válogatottak utaztak haza, mint Ukrajna, Oroszország, Csehország vagy Románia. Persze nem becsülnek túl bennünket, hiszen ezeket a pontokat mégiscsak középcsapatok ellen szereztük – és azt hiszem, erről nekünk sem szabad megfelejtkeznünk. Még akkor sem, ha – ahogy Esterházy Péter mondja – a szurkoló tisztában van a realitásokkal, csak eltekint tőlük. Szóval még nem a magyaroktól retteg Európa, de már tisztelnek minket, és ez elég nagy előrelépés.

Persze nemcsak a továbbjutásunk téma, hanem például Király Gábor mackónadrágja – amivel a Guardian és a L’Équipe is foglalkozott – vagy az, amikor hátrafelé, a lába között gurította ki a labdát. Király a nadrágját érintő kérdésekre nagyon helyesen azt mondta, hogy eddig is mackót viselt, csak nem tűnt fel senkinek; az egyik újság címlapján meg öles betűkkel idézték tőle, hogy „kapus vagyok, nem topmodell”.

Aztán itt van a nevek kiejtése: ez visszatérő kérdés, úgyhogy az izlandi mérkőzés előtt egy kis nyelvleckét tartottunk a kollégáknak. Érdekes, hogy a legtöbb problémát Nagy Ádám nevének a kiejtése jelenti – hiszen a „gy”-vel nem tudnak mit kezdeni. A Királyból is „királi” lett, de mondtam a riportereknek, hogy hagyják ki az „l” betűt, és máris helyesen fogják kiejteni.

A kommentátorállásból nézve mi a magyarázat a válogatott korábbihoz viszonyítva egészen más szintű teljesítményére?

– Ezeknek a fiúknak a többsége már elég régóta futballozik, nem az elmúlt egy évben tanultak meg a labdával bánni. Szerintem a kulcs az a mentalitás, amit már Dárdai Pál elkezdett átadni nekik, Bernd Storck pedig abszolút viszi tovább. Ezen rettenetesen sok múlik. Például a Bayern München utánpótlásából nemcsak azokat a gyerekeket tanácsolják el, akiknek nem megfelelő a mentalitásuk, hanem azokat is, akiknek a szüleire ez elmondható. Mert hiába tehetséges valaki, a negatív hozzáállás rombolja a közösséget. Dárdainak, Storcknak és Andreas Möllernek éppen az az óriási érdeme, hogy elhoztak hozzánk egy másfajta gondolkodást, amit nem csak a válogatottnál kellene elsajátítani. Tehetséges magyar gyerekek ugyanis biztosan vannak és lesznek, ám a sikerhez nem csak tehetségre van szükség.

A magyar szurkolók öröme teljesen érthető, de az az eufória, amit látunk, azért mégis meglepő. Mit gondol, mi ennek az oka?

– Megdöbbentem, amikor már az osztrák meccs után az emberek kitódultak a körútra, és a leállt a forgalom. Máshol egy győztes Eb-döntő után van ilyen népünnepély, nálunk ehhez elég volt annyi, hogy egy csoportmeccsen megvertük Ausztriát. Ez a siker valami elfojtott feszültséget szabadított fel, ami azért is érdekes, mert hiába vagyunk háromszoros olimpiai bajnokok vízilabdában, egyik győzelemnél sem mentünk ki az utcára ünnepelni. Szóval igaz a mondás, hogy van a foci, és van a többi sportág.

Ez talán minden fociszerető nemzetnél így van, de mintha a magyaroknál az átlagnál is jobban „bekattant” volna a foci, és ezt negyven év folyamatos sikertelenség sem tudta kitörölni. Vajon miért?

– Úgy gondolom, hogy ez összefüggésben van azzal a kisebbrendűségi érzéssel is – ami az én generációmban még mindenképpen benne van –, hogy mi kelet-európaiak vagyunk. Bár ez egyre kevésbé jellemző, de azért Nyugaton néha még ma is érzékelhető felénk egyfajta lesajnálás. Ráadásul egy kicsit valóban kívülállók vagyunk a világban: elég, ha csak arra utalok, hogy körül vagyunk véve olyan népekkel, akiknek a nyelvét legalább egy-két szomszédos országban megértik, ellentétben a miénkkel. Vagy említhetném az Eurovíziós Dalfesztivált, ahol rendre úgy tűnik, hogy nincsenek igazi barátaink Európában – miközben minden más nemzet össze tud fogni valaki mással.

Ehhez képest most itt van valami, amitől nagynak érezhetjük magunkat, ami miatt rólunk beszélnek – és nem negatív, hanem pozitív értelemben. Még a románok is azt mondják, hogy bezzeg a magyarok össze tudtak hozni egy csapatot, és tudtak küzdeni a pályán.

Emlékszem, kint voltam a 8–1-en Amszterdamban. Nagyon rossz volt, azt éreztették velünk, hogy ti kis csórók, labdáztunk veletek egy kicsit, most hazamehettek. Akkor is az jutott eszembe, hogy ezeknek a holland emberek fogalmuk sincs arról, hogy Magyarország a legjobb tíz között van az olimpiai éremtáblázaton, miközben Hollandia valahol a sereghajtók között – ők azt tudják, hogy mi vagyunk azok, akiknek nyolc gólt lehet rúgni. Szóval erre a kollektív sikerélményre nagyon nagy szükségünk volt. Nem véletlen, hogy Marseille-ben 30 ezer magyar szurkoló vonult végig az utcán – a helybeliek azt mondták, hogy járt már itt néhány csapat szurkolótábora, de ilyet ők még nem láttak.

Hogyan ítéli meg a 24 csapatosra bővült Eb színvonalát?

– Nagy kérdés volt, hogy nem túlzás-e a bővítés, hiszen már a tizenhatos mezőnyben is volt egy-két csapat, amelyik kilógott a sorból. Számomra úgy tűnik, hogy ez jó döntés volt, hiszen a legnagyobb különbségű vereség is 3–0 volt, és a kiesők – például az ukránok vagy a románok – szoros meccseket játszottak. Vagyis sokkal több jó mérkőzést látunk. És azt se felejtsük el, hogy ha ez a rendszer nem lenne, Magyarország nem jutott volna ki az Eb-re. Így viszont itt vagyunk, és ez óriási lökést adhat a hazai labdarúgásnak. És ugyanez elmondható olyan országokról is, mint például Albánia.

Az eddigi meccseket látva kiket tart igazán esélyesnek, és meddig juthatunk mi, magyarok?

– Nehéz kérdés, mert nem látok olyan csapatot, amelyik egyértelműen uralná a mezőnyt. A spanyolok kikaptak a horvátoktól, az angolok küszködnek, a portugáloknak sem megy, a franciák nem rosszak, de azért nem meggyőzőek, és a németek is 0–0-t játszottak a lengyelekkel. Talán az olaszok nyújtották eddig a leg-imponálóbb teljesítményt, de biztonsággal csak az állítható, hogy nagyon sok izgalmas meccset fogunk még látni. Ráadásul a kiscsapatok általában úgy érkeznek egy világversenyre, hogy az elején kell csúcsformában lenniük, hiszen legalább a csoportból tovább akarnak jutni, a nagyok viszont inkább a végére időzítik a csúcsformát. Ami a magyar válogatottat illeti, az biztos, hogy ha az angolokkal összekerülnénk, akkor az újra az évszázad mérkőzése lenne – ez ugyanis az Eb-döntőt jelentené.

Olvasson tovább: