Kereső toggle

Amíg élek, úszok

Látogatás az ország legidősebb úszóvilágbajnokánál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bánki Horváth Béla 1920-ban született. Ő az ország legidősebb aktív, szenior úszóvilágbajnoka, aki legutóbb Kazanyban, a 95-99 éves kategóriában ért el korosztályos rekordokat. A 200 méteres hátúszásban 5:24:20-as eredménnyel döntötte meg a 21 éve érintetlen világcsúcsot, az 50 méteres gyorsúszásban világbajnoki, a 200 méteres mell- és 100 méteres hátúszásban pedig Európa- csúccsal lett aranyérmes. Igaz, a szenior úszó kategóriájában már nem akadt ellenfele – csupán az óra ellen küzdött.

Béla bátyám, fiatalabb, mint gondoltam.

– A látszat csal. A szemem sokat romlott, a térdeim recsegnek-ropognak – de a szívem és a tüdőm hajt előre, a győzelem felé.

Miért fontos ez?

– A sport szeretete valahogy összeforrt bennem az élet szeretetével. Úgy vélem, hogy az úszás a legegészségesebb sport, ráadásul kellemes is, mert az embert lehűti akkor, amikor a forró nyarakon a vízbe csobban. A hideg teleken meg már az első 200 méter után felmelegíti – az ember saját energiájának a felhasználásával. Frissességet, jó vérkeringést és közérzetet biztosít, kevésbé terheli az ízületeket, mint például a futás vagy a biciklizés, és elhárít egy csomó betegséget – mit mondjak még?

Hogy kezdődött ez a szerelem, az úszás szeretete?

– Nyolcévesen, amikor a későbbi vízipólós „Böczök” apja, Tóth Samu bácsi megtanított úszni. Gyerekkorom Orosházához köt, Gyopárosfürdőn nevelkedtem. Akkor még nem létezett ott a ma ismeretes fürdő, hanem a tó túlsó oldalán volt a mi uszodánk. A főjegyzőnk mint a sportág támogatója kimélyítette azt a részt, s beépített két fából készült mólót egymástól 50 méterre. Itt voltak az edzések. Én csak 15 éves koromtól vettem komolyan a sportot, és három év múlva ifjúsági országos bajnok lettem hátúszásban. Egészen az agráregyetem elvégzéséig versenyeztem, 24 éves koromban azonban kényszerpihenő következett, mert közbeszólt a világháború.

Mi történt?

– Fiatal diplomásként Berettyóújfaluban kaptam tanári állást, majd bevonultam katonának Szentgotthárd közelébe. Ott gyakorlatoztunk a zászlóaljunk számára rendelkezésre álló tizenkét puskával, éles bevetésen azonban soha nem vettem részt. A három hónapi gyakorlatozást mégis négy év hadifogság és kényszermunka követte. Ebben egyezett meg Rákosi Sztálinnal, jóvátétel fejében.

A hadifogság mennyire viselte meg?

– Viszonylag jó helyen voltam, Grúziában, a Kaukázus déli lejtőjénél, ahol kubikos munkát végeztünk. Első kategóriás fizikai munkás voltam, mert minden lehetőséget megragadtam, ami a fizikai kondícióm megőrzését szolgálta. Az állapotunkat úgy ellenőrizték, hogy le kellett vetkőznünk mezítelenre, és a doktornő megnézte, hogy mennyi hús van a farunkon. Ennek alapján kaptuk a minősítést egytől háromig. Én csak egyszer lettem leminősítve 3. kategóriássá, mert egy szálka miatt az ujjam elgennyesedett, a körmöm le kellett venni. „Körmönfont” módon azonban egy hónapig pihentem a kórházban, mert az orvosom lett a sakkpartnerem. Egy szinten voltam vele a sakkban, így lehettem ott tovább. A háború után, 33 esztendősen újrakezdtem mint vízipólós – mert azt jobban szerettem, mint az úszást –, 65 évesen pedig szenior kategóriában folytattam a versenyzést. Főállásban mindig tanárként dolgoztam, mellékállásban úszóedző voltam, amit egyetemista koromban még társadalmi munkában végeztem.

A sportban kik gyakorolták Önre a legnagyobb hatást?

– Kisebb koromban az orosházi úszók meg a vízipólósok: Nagy Károly Európa-bajnok, aki a szomszéd utcában lakó asztalos fia volt, később Csuli, főiskolai bajnok (többnek a polgári nevére már nem emlékszem). Az orosháziak közül Böczök (Tóth Samu Béla) és Gecsa. Csodálattal néztem őket, ahogyan a labdát kezelik, valósággal bűvölik. Szarvason Klenk Gusztáv, akinek a keresztfiával sokat úsztunk, és az edzőm volt Csík Ferenc is, aki a berlini olimpián szerzett aranyérmet 1936-ban. Csík Ferkóról azért is jó emlékeim vannak, mert annak dacára, hogy nem látott bennem nagy fantáziát, szeretettel volt felém. Bevett a válogatott keretbe, és békén hagyott. Azután ott volt Wanie András, szintén olimpikon. Az utóbbi még barátom is volt, mert ő itt pólózott Szegeden a testvérével együtt. Halassy Olivért pedig a világ legjobb játékosának tudtam, akinek ott voltam a 100. válogatottsága emlékére tartott banketten, a margitszigeti MAC klubházban 1942-ben.

A hadifogság után mikor jött a másik szerelem? Ha jól tudom, már 65 éve házas.

– Hazaérkezésem után másfél évvel, 1950-ben nősültem meg. Ott sétált az utcánkban egy ifjú hajadon, akit a háború előtt még kislányként ismertem: kézen fogva tanítottuk korcsolyázni a barátommal. Most pedig szemrevaló lányka lett, akinek csak úgy mertem köszönni, hogy „kezicsókolom, Julika”. Először még nem tegeződtünk, mert akkor még nem volt olyan bizalmasság a lányok és a fiúk között, mint ma. Az utca neve, ahol laktunk, és ahol újra megláttam őt, Pacsirta utca. Hát nem romantikus? Nézze a falon, a házassági fényképen, hát nem gyönyörű?

De igen. Nem is csoda, hogy így megszerette Julikát. Meg tudná mondani, hogy mi a sikereinek a titka?

– Szeretet, családi boldogság, sport és a kornak megfelelő étkezés.

Nem is szoktak veszekedni?

– Dehogynem, de az nem komoly. A jó házasságba szerintem beleférnek a kisebb cívódások, sőt még élénkítenek is: milyen édes utánuk a kibékülés!

Koránál fogva majdnem egy évszázad tapasztalataival rendelkezik. Hogyan emlékszik a különböző történelmi fordulatokra?

– Mindet át kellett vészelni, az újabb és újabb váltások pedig mindig másként érintettek. Volt például úgy, a háború után, hogy azért bocsátottak el a munkahelyemről, mert édesapámnak 30 hold földje volt. Az akkori direktíva szerint 25 hold felett osztályellenségnek számítottunk. Iskolaigazgató lehettem volna Szentesen, ehelyett fizikai állományba kerültem, és három éven át talajvizsgáló lettem egy kísérleti gazdaságban. Egy barátom vett oda, kevés pénzért ugyan, de legalább volt állásom.

Hogyan lépett be az életébe újra a sport, hogyan lett végül úszóvilágbajnok?

– Hatvanévesen nyugdíjba mentem. Az utolsó munkahelyeim egyike – egy nevelőotthon, ahol igazgató voltam – annyira megviselte az idegrendszeremet, hogy több év pihenőre volt szükségem. Béreltem egy kis telket, és ott kertészkedtem. Három családot tartottam el zöldséggel, gyümölccsel – magunkat és a két lányom családját. Nagyon szerettem a kertészkedést, megnyugtatott, és sikerült is idegileg helyreállnom. Akkor, 65 évesen találkoztam egy régi barátommal, aki aktívan sportolt, és akivel már korábban is versenyeztem. Elkezdett cukkolni: „Ugye, már nem tudsz ellenem kiállni? Most pedig megvernélek.” „Próbáljuk meg” – feleltem, s hajszállal ugyan, de megvertem. Olyan jó eredményt értem el, hogy azzal akár világbajnokságot is nyerhettem volna. Ez adta az újabb lendületet 65 éves koromban, hogy újra versenyezzek, egészen mostanáig. Persze voltak kihagyások: térdtörés, lábszárcsontrepedés vagy amiatt, hogy kivették egy vesémet, a szenior kategóriájú versenyekkel azonban az egész világot bejártam. Edzésként ma már csak 800 métert úszok kétnaponta, de az elmúlt évtizedekben szereztem 18 aranyat, 600 érmet és rengeteg elismerést.

Hogy érezte magát a kazanyi világbajnokságon?

– Nagyon nagy élmény volt, és jobb eredményt értem el, mint amire számítottam. Turisztikai programok is voltak, de nem tekinthettünk meg minden látnivalót, mert nem maradt rá idő. Hosszú Katinka például mindennap rajtvonalhoz állt. Az ilyen nagy versenyek egyébként megemelik az ember adrenalin- szintjét, ez a szervezet erőnlétét felfokozza, optimistává teszi, és az ember erősnek érzi magát. Remélem azonban, hogy a korosztályomban (95–99 év) továbbra is tudom folytatni a versenyzést, legközelebb a budapesti vizes világbajnokságon. Az unokám, aki elkísért Kazanyba, Budapesten is segítségemre lesz.

Meddig úszik még, hány éves koráig?

– Ugyanezt kérdezte tőlem egy szegedi nyelvészprofesszor, Péter László is a Szegedért Alapítvány gálaestjén. A szünetben odasétált hozzám, és egy kissé kötekedni kezdett: „Mondd, Béla, meddig akarsz még úszni?” – mármint versenyezni, azt úgy értette. „Lacikám, addig úszok, amíg élek, mert amíg úszok, élek” – feleltem. „Hű de jó kiazmus!” – mondta.

Micsoda?

– Én se tudtam, de ő elmagyarázta: olyan nyelvi összehasonlítás, amelyben az egyik elem erősíti a másik elemet. Ehhez hasonlít egy másik mondásom: „Úszom, mert egészséges vagyok, de azért vagyok egészséges, mert úszom.”

Százéves korában is ezt teszi majd?

– Hát hogyan másképp? Ha megérem. Útjaim során láttam Ausztráliában egy 101 éves hölgyet, aki 5:12:80 alatt úszta le a 200-at, tengerészúszással. Montrealban meg 50 méteren tekinthettem meg egy férfi úszót, a 100 feletti szenior kategóriában. Nagyon lassan úszott, gyönyörű szép stílusban, látszott, hogy valamikor versenyző volt, de a medencéből már nem tudott egyedül kijönni. Óriási tapsot kapott, a közönség magánkívül volt az örömtől.

Olvasson tovább: