Kereső toggle

Erdélyi író diktatúráról és bátorságról

A titkok megváltoztatják a valóságot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A diktatúra a valóságot meg tudja változtatni, a titkosszolgálatokon keresztül pedig uralni is tudja. Mi ezt a hatalmat nem vettük el a diktatúrától, ezáltal hagytuk, hogy a mai napig uralja egy kicsit a valóságot – mondja Dragomán György író, akinek Máglya című regényében a főtérre öntik a titkosszolgálati iratokat. Az író korábbi, A fehér király című könyvéből készült angol nyelvű filmet egy brit rendezőpáros épp ezekben a napokban, Budapest környékén forgatja.

Legutóbb megjelent könyvében a titkosszolgálati iratokat odaöntik a főtérre. Szeretné, ha a magyar titkosszolgálati iratokkal is valami hasonló történne?

– Nyilvánosságra kellett volna hozni mindent, hatalmas csalódás, hogy ez nem történt meg. Azt gondolom, hogy a rendszer működését ezek a szervek garantálták, súlyos mulasztása a hallgatás a rendszerváltásnak. Úgy gondolom, hogy a titkok működtetik önmagukat. Ha én tudok valamit, amit más nem tud, attól megváltozik a valóság. A diktatúra működésének nagyon fontos eleme, hogy a valóságot meg tudja változtatni, minden részét uralni tudja. Ehhez kell a titkosszolgálat, hogy mindenkinek a szemén keresztül látni tudjon, mindent meg tudjon változtatni. Mi ezt a hatalmat nem vettük el a diktatúrától, ezáltal hagytuk, hogy a mai napig uralja kicsit a valóságot, és hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után szinte önjáró módon ugyanazok a hatalmi viszonyok határozzák meg a gondolkodásunkat. Kíváncsi vagyok, hogy meddig lesz ez így. Még jön gyorsan további tizenöt év, és nemsokára hosszabb idő fog eltelni, mint amilyen hosszú maga a diktatúra volt. A diktatúra mítoszai élnek tovább, a diktatúra valóságát nem voltunk képesek teljes egészében feldolgozni. Erről is szól a Máglya című könyvem, hogy én kamaszként a rendszerváltáskor azt gondoltam, hogy minden lehetséges. Emmából, a főszereplőből egy olyan kamasz született, akinek ereje van arra, hogy áttörje a hallgatás falait.

A sajátjait és a másokéit is. Olyan történetet igyekeztem megírni, amely egyszerre sötéten szorongató és radikálisan romantikus, amiben még ez is lehetséges. Mert nekem amúgy csalódás, hogy nem akadtak ilyen bátrak, akik kiöntötték volna az összes iratot.

A Pusztítás könyvében jelen lévő kibeszéletlenség a holokauszt utáni generációk azonos problémáját juttatta eszembe. A Máglyában is megjelenik ez a kérdéskör.

– Erdélyi magyar vagyok, anyai ágon zsidó, apai ágon örmény bevándorolt család sarja, a hazaelhagyó bevándorlás, és a kisebbségi lét sok-sok generáció óta része a családunknak. Meg kellett találnom a saját történetemet, amit amúgy pontosan sohasem fogok megtudni. A nagymamám terhesen szökött meg a nagyváradi gettóból, utána pincékben bujkált, és édesanyám ott született. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor született, azt sem, hogy ki, és hogyan bujtatta őket akkor, és valószínűleg nem is fogjuk megtudni. A nagymamám hamarabb meghalt, mint hogy ezeket a kérdéseket feltehettem volna neki, nem tudható, hogy mi történt a háború alatt, kinek mi az ezzel kapcsolatos története, a múltnak ez a szelete feldolgozatlan, kusza és bonyolult. Emellett nekem is el kellett hagynom a szülőföldemet, Erdélyt, és ezeket a dolgokat hordom magammal, ez nyilván belekerül abba, amit írok.

Kevéssel a rendszerváltás előtt, tizenöt évesen érkezett Magyarországra. Kamaszkorában tudatosan élte át a változásokat?

– Voltak boldog pillanatok az erdélyi gyerekkoromban, de minden pillanatban tudatában voltunk annak, hogy bármikor értünk jöhetnek. Tehát féltünk. Tulajdonképpen az én gyerekkorom félelemben telt. Még akkor is, ha éppen nem féltem, mert nem lehet mindig félni, hanem néha egyszerűen csúzlizni, meg játszani kell. De a félelem mindent átjárt, egyszerűen része volt az életemnek, elkerülhetetlenül. Ebből a szempontból lehet, hogy túlságosan is tudatos volt az életem, de a szüleim nem titkoltak előlem semmit. Láttam házkutatásokat, láttam, hogy milyen a rendszerrel szembekerülni, éreztem a saját bőrömön a diktatúrában való élet bénultságát. Ehhez képest Magyarországra érkezni ’88-ban maga volt a szabadság – euforikus élmény volt –, ami utána egy éven belül kétszer megismétlődött velem, mert láthattam, hogy összedől a rendszer, és ezzel párhuzamosan élhettem meg az első nagy szerelmet.

A fehér királyban szereplő fiú olyasmin megy át, ami önnel is megtörténhetett volna. Ezért mondta, hogy attól félt, olyanná válik, mint a főszereplő?

– A fehér királyban van egy elnyomó rendszer, amelyben van egy gyerek, aki így vagy úgy, de megússza, hogy a rendszer őt bedarálja, de azért, hogy ezt megúszhassa, majdnem mindig csalnia kell. Nagy kérdés, hogy megéri-e úgy nyerni, hogy csak csalással lehet. Egy idő után rájöttem, hogy veszteni tudni kell. Egy ilyen rendszer nagyon könnyen képes a benne élőket erkölcsileg korrumpálni. Úgy érzi az ember, hogy az erkölcsöt felfüggesztheti, csak azért, mert a rendszer arra kényszeríti, hogy felfüggessze. Nekem szerencsém volt, mi időben eljöttünk, én nem kényszerültem erre, de a rendszer alattvalóinak erre készülni kellett. Az a borzasztó ebben, hogy ha az ember része ennek a rendszernek,

akkor azért hazudik, ha nem része, akkor azért hazudik. Az igazság mindenképpen elvész, így vagy úgy. Örülök, hogy az enyém nem veszett el, időben véget ért, megúsztam. Nem tudom, hogy mi lett volna ott, nyilván az ember mindig attól félt, hogy mit fog csinálni, amikor eljönnek azok a pillanatok, amikor majd döntenie kell. A Máglyában Emma majdnem mindig bátran és helyesen dönt, neki már lehetősége van erre. Engem mindig érdekelt, hogy egy adott helyzetben mi a jó, és mi a rossz döntés. A jó és a rossz kérdését metafizikai értelemben is vizsgálják a könyveim anélkül, hogy bárkinek is próbálnék tanácsot adni.

A fehér király néhány fejezetét elküldte pár fontos amerikai folyóiratnak – közülük a legjelentősebb húszezer írás közül kiválasztotta, és meg is jelentette. Nem tudom, hány kezdő íróban lett volna erre bátorság.

– Az a fajta bátorság, ami az íráshoz meg az ehhez kapcsolatos dolgokhoz kell, nyilvánvalóan megvan bennem. Amikor írok, nem csalok, nem választom soha a könnyebbik utat. Ez ugyanúgy igaz az íráson kívüli létre is, vállalom azt, ami az írással jár.

Hogy érti, hogy nem csal?

– Nem fogom rövidíteni, nem fogom a gyorsabbik utat választani csak azért, hogy be legyen fejezve. Ha ez évekbe telik, akkor évekbe telik. Igyekszem a lehető legjobb könyvet írni, mindentől függetlenül. Az már más kérdés, hogy amikor kész a könyv, akkor mindent megteszek azért, hogy eljuttassam a munkámat az olvasókhoz. Ennek része, hogy most önnek interjút adok, vagy csinálom a könyv Facebook-oldalát. De írás közben nem kötök semmiféle kompromisszumot. Nem lehet rossz mondatokat írni, és utána jó mondatokat írni.

Az embernek elromlik a mondatmércéje.

Egyszer említette, hogy írni életveszélyes dolog. Mit értett ezen?

– Félelmetes dolog bekerülni egy teljesen más világba, és annak a súlyát cipelni. Amíg nem voltak gyerekeim, addig engedtem, hogy az írás átvegye az életem fölött az uralmat. Amikor a gyerekeim megszülettek, akkor jöttem rá, hogy ha normális életet akarunk élni, akkor az írást keretek közé kell szorítani. Amikor nem írok, próbálok a lehető legnormálisabb lenni, mosolygok, nem gondolkozom az íráson, hanem igyekszem a gyerekeimmel lenni, boldog családi éle-tet élni. Akkor értettem meg, hogy így kell csinálni, amikor a kisfiam mindössze kétéves volt, játszottunk együtt valamit, közben egy nagyon sötét jeleneten gondolkoztam, és azt vettem észre, hogy ő elkezd sírni minden ok és átmenet nélkül. Megérezte a feszültséget, ami bennem van, a munkám, a jelenet sötétségét. Onnan kezdve nagyon tudatosan vigyáztam arra, hogy ne rakjam másokra ezt a feszültséget. Az írásnak nem engedtem meg sosem, hogy átvegye az életem fölött a hatalmat, az írás nem lehet alibi semmire.

Harmincvalahány nyelvre lefordították az írásait. Mit tud adni a kelet-európai tapasztalat az innen távol élő embereknek?

– Van, aki Kínában olvasta a regényem, és azt mondta, hogy neki fontos ez a könyv. Nyilván másért szereti, mint a magyarok. Mikor olvasunk egy könyvet, akkor belekerülünk egy másik világba, és ha szeretjük, akkor az a világ a részünkké válik. Innen kezdve mindegy a tapasztalat, nem számít sokat, hogy az Kelet-Európa vagy Nyugat-Európa, más történelem vagy kultúra. Ha valaki Ausztráliában elolvassa, amit írtam, ugyanúgy tudja szeretni, mint ha itt olvassa el. Nem ugyanazért, de ugyanúgy. Ahogy Magyarországon is sok külföldi könyvvel megtörténik, hogy a mi életünknek a része lesz.

Statisztált a napokban a saját könyvéből készült filmben. Ráismer arra, amit ön írt?

– Különös és felemelő látni, hogy azokat a jeleneteket, amelyeket leírtam, színészek játsszák el, angolul. Nagyon vizuálisan írok, mindig látom magam előtt az egész történetet, és jó látni, hogy az angol rendezők hogyan csinálják meg a saját képeiket, amelyek az én képeimből készült írásból erednek. Mások persze, mint az én képeim, de rájuk lehet ismerni azért.

Húszéves házasok Szabó T. Anna költőnővel. Azt mondta, hogy „sosem vagyok magányos, mert Anna mindig ott van velem az írásban”. Bele is írnak egymás műveibe?

– Olyan nincs, legfeljebb javaslunk valamit. Gyakran ad például címeket a könyveimnek. Annával tizenhat éves korunk óta együtt dolgozunk, első perctől kezdve olvasta, amit írtam, és én is, amit ő írt. Mindennek, amit írok, ő a szerkesztője, és mindennek, amit ő ír, én  vagyok. Nem hiszem, hogy nagyon mást írtunk volna, ha nem együtt élünk, mert elég öntörvényűen látjuk a saját világunkat, ebben nem tudom befolyásolni, maximum támogatni.

Elfogadják a javasolt módosításokat? 

– Nem könnyen fogadjuk el, de általában az ember maga is tudja, ha tényleg nem működik valami, csak kellhet, hogy a másik is segítsen, hogy ezt megértsem. Az is előfordul, hogy nem fogadjuk meg a tanácsot. Nem egymásnak írunk elsősorban, fontos a másik, de ami neki fontos, azt közölni fogja, nem én döntöm el, hogy mit közölhet.

Tizenhárom éves fiuk, Gábor lett Liz Pinchton kamaszoknak írt sorozatának fordítója, a kilencéves Pál is próbálgatja a műfordítást. Önöknél az írás benne lehet a levegőben.

– Nem akarjuk rájuk terhelni, csak hát így alakult. Gábor most már a harmadik könyvön dolgozik, örülök neki nagyon. Korábban írattam vele olvasónaplókat, annak is haszna van: már kisebb kritikákat is írt.

Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, és sokszor húsz további boldog évet kívánok együtt.

Olvasson tovább: