Kereső toggle

Ahol lecsatolták az első osztályt

„Lábon tartható-e” a gyönyörű Észak-Magyarország?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Néhány hete tették közzé, hogy az egy főre eső GDP alapján Észak-Magyarország a „kiemelkedő” nyolcadik helyet szerezte meg az „EU legszegényebb régiói” között. Az ország gazdaságilag, társadalmilag egyik legelmaradottabb kistérségében a munkahelyek hiánya, a lakosság alacsony iskolázottsága konzerválja a szegénységet, és a kiürülő települések, a lecsúszott falvak saját humán erőforrásaikból már nem tudnak megújulni.

Lillafüred–Sajó–Borsod –Szinva Intercity, és a fővárosból Észak-Magyarország felé vonatozó utazóközönség untig ismert mondata: „Üdvözöljük kedves utasainkat… Miskolctól a vonat Tornanádaskáig minden állomáson és megállóhelyen megáll.” Rejtő Jenő csalhatatlan levini logikája alapján tehát (amiről beszélnek, az van is) senki sem tekintheti vitásnak a naponta több tucatszor emlegetett 757 fős Tornanádaska létezését. Legalábbis még.

Azonban Miskolc előtt elszunnyadni már kockázatos, hisz könnyen előfordulhat, hogy az utazó – elszalasztván a miskolci leszállást – egy másik Magyarországon ébred. Budapesttől vonattal szűk három órányira. Hogy mi van itt, a borsodi megyeszékhely és a szlovák határátkelő falu között? Hát Észak-Magyarország: ahol az intercity személyvonattá válik.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere márciusban kifejtette, hogy szegénységügyben roppant súlyos a helyzet, de a KSH adatait tekintve az is elmondható, hogy a jövedelmi szegénység kismértékben csökkent, vagyis van kilépési lehetőség a mélyszegénységből. Körülbelül félmillióra becsülik a tartós szegénységben élők számát, a leghátrányosabb helyzetű térségek pedig az ország keleti és északi részein találhatók. Ezek a régiók ugyanis „nincsenek bekapcsolva az ország vérkeringésébe”.

Az EU-s átlag-GDP mindösszesen 40 százalékával bíró Észak-Magyarország szegénységben jelenleg megelőzte az Észak-Alföldet is. A GfK Hungária Piackutató 2014-es adatai szerint a legelmaradottabb településen lakók alig évi 1500 euróból gazdálkodhatnak. (Éles ellentétben a pár órányira fekvő főváros környéki leggazdagabb hazai települések több mint 8000 eurójával.)

De menjünk vissza a peronra! Miskolcon sokan leszállnak. Felfele kevesen. „Aranyoskám, ugyan ki utazna mifelénk?” – értelmezi a helyzetet egy fejkendős néni. „Nekem is minden gyerekem elment. Taníttattuk őket, mert régen vótak állataink, bikáztunk, a férjem gátőr vót, én dolgoztam 40 évet az orvosi rendelőben. Van nyugdíjam, 83 ezer, és nem csak úgy divatbul kaptam” – mondja büszkén.

A szerelvényen izzadó műbőr ülések, már csak a másodosztály megy tovább – az elsőt Miskolcon lecsatolták. A Bódva folyón túl BAZ megye északi, aprófalvas térségébe, Magyarország gazdaságilag, társadalmilag jelenleg legelmaradottabb szegletébe utazunk. Az ablakon a Bódva völgye és a Cserehát lenyűgöző szépsége: sima dombok, patakvölgyek, dús erdők, karsztok, cseppkőbarlangok – biológiai és geológiai ritkaságok. A néni lehűti szájtátiságunkat: „Hja, hát szépségbül nem lehet ám megélni!” Egy negyvenes férfi tromfol: „Pedig azelőtt volt minden, már a honfoglaláskor laktak itt, várai voltak az Árpád-királyoknak. Ezek mind legalább 800 éves, eddig folyamatosan lakott falvak. Építész vagyok, innen származom, de már csak turista errefelé” – világosít fel. Majd folytatja a leckét: „Aztán a török is dúlta a térséget, annak is kellett. Csak most nem kell senkinek. Pedig Rákóczi-uradalom volt, meg református erősség, Horthynak pedig medvéskertje volt errefelé. Gyógyvíz is van, és földvárak, barokk kastélyok, kúriák, kékfestő házak, vízimalmok, kőhidak, népi lakóházak…”. „És a nép?” – kérdezem. „Az nyögdös. Néhol bulisan, néhol meg kihal. De kastélya még a 200 lakosú Meszesnek is van” – válaszolja. Valóban: a térség kistelepüléseinek egyik részét a gyarapodó népességű, fiatalodó, elszegényedő, a másikat az erősen elöregedett, kihalásra ítélt falvak alkotják. Sok helyütt évek óta nem született gyerek. Hiába a debrétei olajütő, a faluban már csak 17-en laknak. Az 1000 éves tölgyfával büszkélkedő Zilizen 83-an. A másik fajta települést épp a gyarapodó népesség és a roma lakosság növekvő aránya jellemzi. A lélekszám-növekedés ott jelenik meg, ahol magas a romák aránya. Mások a gyermekvállalási szokásaik (4-10 gyerek), életmódjuk pedig annyira eltérő, hogy ez igen gyakran konfliktusokhoz vezet. „Egyre több gyermek születik súlyosan terhelt körülmények közé. Ezek a gyerekek nem kapják meg a fejlődésükhöz szükséges alapvető ellátást, kimaradnak az iskolából, felnőve pedig egyetlen céljuk a gyermekvállalás lesz. Fiatalon családot alapítanak, de nincs munkájuk, segélyekből tengődnek” – olvashatjuk a Miskolci Egyetem egyik tanulmányában a mélyszegénység (újra)termelődéséről. Jellemzően cigány helység Gadna, Csenyéte (ahol a lakosság 100 százaléka roma) vagy Szendrőlád, ahol mi is leszállunk a vonatról. Annak ellenére, hogy a majdnem 2000 fős Szendrőlád az ország ezer fő feletti települései közül a harmadik legszegényebb, gondozott útszélek, beültetett virágágyások fogadnak. „No hiszen, telik a közmunkából elhurcolni a gereblyét egész nap. Menni meg úgyse megyünk sehova” – kommentálja dicsérő megjegyzésünket egy intézmény portása.  

Ez igen valószínű: a kistérség elszigeteltségét mutatja, hogy a Volán busz ugyan elér minden települést, de a járatok ritkák, a jegyek ára pedig a munkanélküliek számára csillagászati összeg. (A Miskolc–Rakaca 58 kilométeres távon napi 4 buszjárat közlekedik 1270 forintért, 110 perces menetidővel. Ehhez képest a Budapest–Esztergom 50 kilométerét napi 49 járat 65 perc alatt teszi meg, ugyanennyiért.) Ebből a viszonylagos elzártságból származnak az emberek mindennapi életének előnyei és hátrányai. Páratlan erősség az érintetlen természeti környezet. Azonban a földrajzi és társadalmi perifériára került lakosság szegénységi kockázata igen magas. A munkaképes korúak többségének akár évtizedek óta esélye sincs az elhelyezkedésre, kitörésre. Jellemző a rendkívüli alulképzettség és a munkalehetőségek teljes hiánya. A fő foglalkoztatási lehetőség a közmunka.

A falu határában málladozó falú tsz-épület. A kisiető őr hamar belemelegszik: „Most nincs sok birka, de négyszáznál is több volt. A főnöknek földje is van, 600 hektár, búza, mustár, napraforgó, szója, kukorica, zab van benne. 6-7 ember dolgozik, az elég, mert olyan gépsor van, hogy na! Meg főnök is dolgozik, ő kombájnol! Én végeztem mezőgazdasági iskolát, Szinből járok ide, az hétszáz fős falu, majdnem az egész cigány. Nekik a közmunka van. Mi bárányra vagyunk ráállva, ami Olaszba megy. A főnök emberbarát, le a kalappal előtte, vágat bárányt olykor nekünk is. Meg vagyunk elégedve a keresettel is, az enyém 120 ezer, azt a zetorosok is megkapják. Nagyon jó főnök ez itten. Csak a báránynak változó az ára, ünneptől, meg a román, lengyel, szlovák báránytól függ. De van az araboknak ez az ünnep augusztusban, akkor aztán megyen! Máskülönben nem lehet itt semmit csinálni.”

Autóval megyünk tovább Rakaca felé. A lengéscsillapító- és futóműteszthez alkalmas út európai falvakat köt össze. Nem sok járművel találkozunk (odafelé eggyel sem), az útszéli porban napozó fácánok meg sem riadnak a kocsizajra, csak pökhendi kényelemmel sétálnak beljebb a bozótosba. Narancssárga láthatósági mellényben magányosan sétáló, fűrészt lóbáló közmunkás bozótot irt. Rakaca csinos falu: virágosládák, gondozott utcák, újonnan rakott járda. Olga néni zár nélküli kapuja mögül mutatja a polgármesteri hivatalt, és kérdésünkre magyaráz: „Nem kell ide vaszár, nem bántnak itt minket a cigányok, kedvesek, pedig mi, parasztok, nem vagyunk tán még harmincan sem. Nincsenek itt betörések, csak a fiatalok csínyei, betörik a telefonfülkét, efféle.”

A hivatal udvarában betonkeverő, a kőlépcső oldalában emberek ücsörögnek a déli árnyékban. Kiss Béla polgármester felpattan közülük, és betessékel: „960-an élünk Rakacán, 97 százalékban romák, mint én. 2010-ben 200 forint volt a kasszában. Sok adósságot visszatörlesztettünk, főként az állam segítségével” – kezd bele azonnal. Majd folytatja: „A rendszerváltás előtt a romák a bányába jártak Ormosra, a parasztok meg itt gazdálkodtak. Volt konda, libák és két csorda. Most egy tehén van a faluban. Én kőműves voltam, érettségiztem is, nemrég elvégeztem a vidékfejlesztési menedzser szakot. Jelenleg szinte mindenki segélyből él, meg közmunkából. De a falu teljesen megváltozott, játszóteret, járdát, belvíz elvezetést, buszmegállót építettünk, a temetőt megcsináltuk. Van, aki a füvet vágja, más a hét hektár önkormányzati földön dolgozik, ahova ültettünk hagymát, kukoricát, babot, borsót. A saját konyhánkra termelünk: 130 iskolás gyereket plusz 57 óvodást étkeztetünk. Amikor megszűnt a tsz, elosztották a földeket, magántulajdonba kerültek az erdők. De nagyvállalkozók ide nem fektetnek be, mert nehezen megközelíthető, nincsenek az utak kiépítve. Jó lenne egy gomba-, vagy gyógynövény-feldolgozó. Mindből van jócskán. Ha szólnak Szlovákiából, akkor az egész falu kimegy hajnal háromtól gombászni. Aznap 5-6 mázsa gomba is megfordul itt a faluban. Biztatunk mindenkit, hogy járjon iskolába, tíz érettségizettünk is van, de semmi különbség tanulatlan és tanult között, ha itt marad, nem tud továbblépni, ugyanabba a környezetbe kerül vissza az iskolázott is. A fiatalok sem tudnak elmenni segédmunkásnak se, mert megszűntek a munkásszállók, ami van, azt nem tudják kifizetni, pénz nélkül nehéz belevágni bármibe. Van boltunk is, de most mindkettő zárva. Nincs pénz, sokan hitelbe vásárolnak, hisz’ legtöbben szociális segélyből élnek.”

A polgármestertől azt is megtudjuk, hogy az átlag családban itt 4-5 gyerek van. És hogy mennyiből élnek? 22 500 forint a segély, 51 600 forint a közmunka (már akinek jut), plusz a családi pótlék, nevelési támogatás – de akárhogy számolunk egy hatfős családnak sehogy sem jön össze 200 ezer forint havonta. A rezsi meg ugyanannyi, mint máshol. „Leginkább a tüzelővel vagyunk nagy gondban, mert az erdők magántulajdonban vannak, és az embereknek pénzük nincs fára. Nem fognak azért persze megfagyni, kimennek, beszerzik, belopják. Amikor megfogják őket, kapnak három napot, de szoktam értük fizetni: 5 ezerbe’ számolnak egy napot, nem hagyom őket elvinni” – magyarázza Kiss Béla, hogy milyen szokatlan kiadásai vannak az önkormányzatnak.

Mindezek ellenére Rakacán van némi élet: a faluházban szoktak zenélgetni, táncolni. A polgármester gitározik, van egy rockzenekaruk is. Falunap is volt kétszer, már 500 ezer forint is jutott rá. „A rendőrök kijönnek Szendrőről, végiggurulnak, meg is dicsérik a falut. Persze itt is van olyan, aki ha megkapja a fizetést, elmegy inni, ez szomorú. De ki tudunk jönni mindenkivel, itt mindenki tudja, mit kell csinálni. Régi motorosok” – teszi hozzá Kiss Béla.  

Hazafelé újra a birkatelep irányába visz az út, eszünkbe jut az egyik munkás szava: „Nincs itten farkas meg semmi, ami a birkának olyan nagy veszélyt jelentene. Csak ember kell neki, aki a lábát rendbe tarcsa. Az a birkának a legfontosabb, hogy ne sántíccson, mer’ akkor elfekszik a legelőn, nem legel, nincs kondija, nem veszi a kost.”

Gyönyörű Észak-Magyarország – lábon kéne tartani.

Olvasson tovább: