Kereső toggle

Homoród, Erdély csodálatos színfoltja

Vidám vásárnap

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szemet gyönyörködtető lankák, napsütötte rétek és takaros falvak – ez a Homoród mente, vagy ahogy a helyiek hívják, Dombvidék. Eldugott helye ez Erdélynek, a főutaktól távol, tengelytörő dűlőkkel védve, ahol még ma is a templomtoronyban őrzi mindenki a szalonnát, és csak szerda reggel, harangszókor nyitják ki a torony vasajtaját, hogy a helyiek vágjanak az elrejtett mannából annyit, amennyit fel tudnak élni. Van egy nap, amikor nem kell körbejárni a Homoród patak településeit, mert a falvak egyre fogyatkozó népe összegyűlik: ez a szentmártoni vásár napja.

Orbán Balázs írótól, néprajztudóstól tudjuk, hogy 1808 januárjában I. Ferenc Bécsből okmányt küldött, melyben engedélyezte a homoródszentmártoni vásárokat. Azt is leírta, hogy a sokadalmak igencsak látogatottak, lévén ez az egyetlen vásáros hely a két Homoród mentén. A három évszázados múltra visszatekintő országos állatvásár még mindig csodálatos színfoltja Erdélynek. A gazdák szerint ugyan ma már egyre kevesebb pénz van állatvásárlásra, évente négy alkalommal mégis megtelik a község piactere eladókkal, vásárlókkal, bámészkodókkal, vagy éppen olyan csodálkozókkal, mint mi. Mióta Orbán Balázs papírra vetette az akkori sokadalmakról szóló tudnivalókat, sok víz lefolyt a Homoród patakán – mondja kalauzom, Pál Lajos, tisztességes bécsi polgár, aki a vidék szülötteként nem maradhatott a nagyvárosban, mert a nyugati jólétből hazahúzta a szíve. Lajos a vendéglátásban vetette meg a lábát, a bikafalvi Vadrózsa panzió hírét közel tizenöt éve viszik a nagyvilágba elégedett vendégei. A jó vendéglátáshoz nem elég a medence, a szép kilátás és a medveles, mert a turista a gyomrán keresztül ismeri meg leginkább Erdélyt – vallja bölcsen kocsmárosunk. Ahhoz pedig, hogy igazán jót egyen az ember, házi koszt kell, háznál termelt zöldség, na meg a jószág. Ezért vagyunk kora hajnalban már a vásárban, amelynek területe az évek során mind kisebb lett. „Egyre kevesebb a szarvasmarha és a malac a piacon, mint ahogy a falusiak is fogynak, mert a fiatalokat nem érdekli már az önellátás, inkább külföldre szöknek, ahogy mi is tettük annak idején” – mondja házigazdánk. Nem érti őket, de ezen nincs mit csodálkozni. „Apánk sem értett minket, mert benne van a székely vérében a kaland. De aztán, amikor megismerte a világot, hazavágyik, és a bátrabbja haza is jön, nem csak pofázik” – magyarázza Lajos az élet egyszerű filozófiáját szép kerek mondatokban. Eközben egy román gazdával társalog a gyönyörű mangalica süldők fölött. Nem akarok kibicelni, ezért inkább továbbállok, intvén házigazdámnak, hogy a vásár túlfelén, a lacikonyhánál találkozunk.

 A gazdák többnyire lovakat hoznak a vásárba, abból van most is a legtöbb. A ló nem hobbiállat errefelé, még ma is a mindennapok fontos szereplője, a falusi porták megbecsült állata. A kocsik jellegzetes formája és rendszáma a Székelyföld egyik kuriózuma, és a magára valamit is adó gazdák nagyon megbecsülik a lovukat. A tavaszi homoródszentmártoni országos vásárnak egyfajta „árképző” szerepe is van, innen viszik hírét, hogy miképpen jár a ló, a tehén vagy a borjú ára, ehhez idomul aztán az erdélyi piac. Szekerekkel, autókkal érkeznek a távolabbi településekről, vidékekről az érdeklődők, de autóbusszal is jönnek néhányan a szomszédos falvakból. A szekérben malacokat, süldőket és böllérért visító hízókat is hoznak. Egyik kénosi gazda a tehenét jött kicserélni, de alig egyórás szemlélődés után csalódottan távozik a büfé felé. „Ilyen tehenem nekem is van, jobbért jöttem, de nem leltem, máskor sokkal nagyobb volt a kínálat” – feleli érdeklődésünkre.

Egy fiatal, bajszos ember jó ideje a lovakat mustrálgatja. Forgatja a fejüket, emeli, simogatja a lábukat, nézegeti a járásukat, de csak a hátasokét – már azt gondolom, hogy hivatásos zsoké. „Nem vagyok én bérlovas. Huszár vagyok, aki a hozzá illő lovat keresi” – csattan fel, amikor megszólítom. Mint mondja, a jó lóval sokat kell foglalkozni, nem szabad elhanyagolni, a választás pedig a legfontosabb pont a lótartásban. Egy fekete félmuraközit figyelget éppen, amelyért a jószág gazdája hat-hétezer lejt kért, de a huszár csak ötezret fizetne érte. Alkudoznak, majd áldomást isznak: a ló elkelt, a huszár most már hadra kész. Hiszen ki látott már gyalog huszárt? Ilyen csúfság mégsem eshet meg egy székely hagyományőrzővel.

A vásártér egyik végében egy fiatalember tart kötőféken egy trikolórral ékesített gyönyörű, hatalmas munkalovat, kissé tovább román és roma lókupecek hangoskodnak, paroláznak, győzködik egymást, mígnem eldől: kinek kell fizetnie az áldomást. De nemcsak lovat vihet haza az, aki eltökélt szándékkal és a zsebében megfelelő összeggel érkezett a vásárba, hanem az új állat mellé új kantárt, kötőféket, akár hámot is vásárolhat. Az egyik atyafi éppen köveket rak a szekérderékba, és mire kérdezném tőle, hogy tényleg követ jött-e venni, tátva maradt szám láttán már magyarázza is, miről van szó. „Nem kő ez, hanem kősó, behajítok néhányat, hogy az otthoni barmok is kapjanak valamit a vásárból” – mondja jókedvűen. Az apróságok sem maradnak vásárfia nélkül, hiszen labda és focicsuka is akad itt bőven.

S hogy az otthon maradt asszonyok se üljenek majd karba tett kézzel, hát cirok- és nyírágseprűket illik vinni számukra jegyzi meg a lokodi gazda nevetve.

Két lacikonyha áll a vásártéren, hogy az áldomást legyen hol meginni, vagy ha valaki korán kelt, messziről vagy sietve jött a vásárba, legyen mivel csillapítania éhségét: a rostélyokon kolbászt, micset, flekkent forgatnak. Az áldomásivás itt szinte kötelező, úgyhogy előbb-utóbb minden vásározó megfordul a büfé körül. Lajos barátom is itt emelgeti a poharat, áldomásra. Bár mintha minden megvett jószágra egyre több pohárka pálinka jutna, részeg embert nem látni, csak komoly gazdákat, akik megkönnyebbültek a nagy tehertől, vettek is, el is adtak – egy kis poharazgatás ilyenkor megjárja. Régebben az állatvásárokat három napig tartó kirakódóvásár előzte meg, mára ezek kimaradtak, de a barmok mellett a sokféle árucikket kínáló kereskedők is helyet kapnak. Nem hiányzik például a láncfűrész a hozzávaló alkatrészekkel, míg a háztáji szerszámok közül többen is kaszapengét és villát vásároltak, mert lassan ideje elkezdeni a kövérre sikeredett tavaszvégi első széna levágását. Van, aki kerékpárgumit visz a kezében távozáskor, más csak nézelődni jött a vásárba, az egyik közeli ház lakója meg csak azért lépett át a futballpálya melletti vásártérre, hogy néhány micset egyen reggelire.

Az utánfutón vígan röfögnek a malacok, indulunk vissza Bikafalvára. Lassan döcögünk, dombnak fel, aztán le, miközben Lajos mesél. Itt lépett ki a Homoród a medréből, csúnya dolgokat művelve pár évvel ezelőtt; ott valamikor erdő volt, az egyházé, Tilalmas volt a neve, de aztán eladták egy kupecnek, aki tarra vágatta; amott a völgyben meg kapitális medvét lőtt egy magyarországi doktor. Útközben megállunk még egy pár kakasért Kisgalambfalván, majd házigazdánk megkésett reggelit tesz elénk a tornácon. Eszünk, és valahogy rám telepszik az érzés: itt kellene maradni, olyan béke veszi körül a tájat és az embereket. Harapok a házi kenyérből, a borsos kolbászból, a házi tejfölt vastagon csurgatom a kenyér héjára. Végül a sűrű szilvalekvárt is megkóstolom, de csak egy kanállal, mert bizony jóllaktam mindennel, és nem fér több belém, se ételből, se élményből. Végül kifogyunk a szóból mindnyájan, és csak a köszönet marad meg a hála, félszegen öntve szavakba, mert errefelé nem divat a túlzott érzelgősség.

Olvasson tovább: