Kereső toggle

Szennyfolt a nemzeteken

Politikai kérdés a jóvátétel működőképessége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fosztogatók címmel jelent meg Anders Rydell svéd újságíró könyve a náci műkincsrablások történelmi hátteréről, és arról, hogy mi a helyzet ma a visszaszolgáltatások körül. A könyvet 2014-ben a legrangosabb svéd irodalmi díjra is jelölték. A nemzetközi könyvhét alkalmából Budapesten tartózkodó szerzővel a könyvről és a restitúciós zsákutcák magyar vonatkozásairól is beszélgettünk.

Mi inspirálta arra, hogy ilyen mélyen beleássa magát a témába?

– Egy svéd festmény-visszaszolgáltatási ügy adta meg az inspirációt, amiről írok is a könyvben. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, azzal szembesültem, hogy ezeket az ügyeket nem lehet megérteni a mögöttük rejlő történelmi események nélkül. Annyi kérdőjellel terhelt az ügy, hogy lehetetlen világosan látni, ha nem értjük, hogyan és miért zajlott a fosztogatás.

Mit gondol, hogyan történhetett meg mindez, és ki a felelős azért, hogy ez a kérdés a mai napig nincs rendezve?

– Nagyon sok gond van a jóvátételi ügyek körül. A legnagyobb az, hogy pénzről van szó. A műkincsek sajátos dolgok, például egy Picasso 1937-ben nem ugyanaz a festmény volt, mint ma. Picasso akkoriban kortárs művész volt, ma pedig több millió dollárt ér egy-egy műve. Ez megbonyolítja a kérdést. Ehhez képest például a könyvekkel kapcsolatos eseteket sokkal egyszerűbb megoldani. Mindemellett a jóvátételi ügyek máshogy zajlanak az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, és megint máshogy Kelet-Európában vagy Oroszországban, hiszen a különböző történelmi szerepek és tapasztalatok miatt sok esetben az is vita tárgya, hogy az adott állam áldozatnak vagy elkövetőnek tartja magát. Néhány ország igen nehezen boldogul ezzel a kérdéssel.

Oroszországról azt írja, hogy mivel áldozatnak tekinti magát, minden jóvátételi kérdést kategorikusan elutasít, holott a szovjet hadsereg ugyanúgy végigdúlta Európát, mint ahogy a nácik kifosztották Szentpétervárt vagy a nyugati területeket. Feljogosíthat egy államot az együttműködés elutasítására a saját téves helyzetértékelése?

– Az oroszok esetében egyfelől érthető a viselkedésük. Majdnem 30 millió ember halt meg a háborúban, sokminden elpusztult, ennek fejében ők is sokmindent begyűjtöttek és kompenzációként megtartottak. De vajon helyes dolog-e olyan zsákmányból kompenzálni magunkat, amit a nácik másoktól raboltak el? Azt gondolom, hogy mindaz, amit a német államtól szereztek az oroszok, akár lehetne kompenzáció is. Ezeket azonban élesen meg kell különböztetni azoktól a gyűjteményektől, vagyontárgyaktól, amelyeket korábban zsidó magánszemélyektől raboltak el a nácik. Egyáltalán nem elfogadható, hogy az oroszok a mai napig egybemossák a német tulajdont a zsidó vagyonnal.

Úgy tűnik, másnak sem áll érdekében visszaadni a lopott kincseket az örökösöknek. Nem lát ebben egyfajta átfogó, globális cinizmust?

– Az antiszemitizmus nyilván nem tűnt el a háború végével. Ha megnézzük a párizsi vagy a koppenhágai támadásokat, láthatjuk, hogy a terroristák művészeket és zsidókat támadnak meg. Európa-szerte erősödnek a szélsőjobboldali nézetek. Éppen emiatt a jóvátétel nem egy egyirányú folyamat. Nemcsak azok számára fontos, akik visszakapják jogos tulajdonukat, hanem erkölcsi kérdés azok számára is, akik visszaadják ezeket. Amikor egy állam úgy dönt, hogy visszaad egy ilyen alkotást, azt is eldönti, hogy leszámol a saját történelmének ezzel a fejezetével. A legjobb példa erre Ausztria. Hosszú ideig a nácik áldozatának tekintették magukat, ám a 90-es években kényszerből elkezdtek foglalkozni a témával, amikor nemzeti kincsnek tekintett festményeket kellett visszaszolgáltatniuk. Kényszer szülte ugyan, de egyfajta gyógyulás is megindult általa.

Kutatásai során ütközött ellenállásba? Voltak, akik nem akartak együttműködni?

– Nagyon nehéz volt a múzeumokkal kapcsolatba kerülni, mert ezek az intézmények azon az elven működnek, hogy a kollekciót mindenáron meg kell védeni. Nagyon elutasítóak voltak, főleg a nagy múlttal rendelkező és konzervatív múzeumok. Emellett az áldozatokat képviselő ügyvédekkel is körülményes volt kapcsolatba lépni. A könyvben leírom, hogy egy-kettőre úgy kellett ráerőszakolnom magam, hogy szóba álljanak velem.

Mekkora problémát jelentett, hogy 70 év telt el az események óta?

– Bizonyos szempontból nehéz volt, de az 1998-as washingtoni konferenciának köszönhetően sok ország digitalizálta az archívumait, ami által több millió dokumentum vált elérhetővé számomra is.

Mit gondol, miért nem kutatta senki kellő alapossággal ezt a témát az elmúlt 40-50 évben?

– A kilencvenes években születtek már könyvek a fosztogatásokról, de azt láttam, hogy olyan egy sincs, amelyben szó esik a jóvátételről is, holott e nélkül értelmezhetetlen a mai helyzet. Ráadásul nekem az is célom volt, hogy érthető és emészthető legyen, mert a legtöbb korábbi könyvet szaknyelven írták, amit a téma ismerőin kívül más nem nagyon forgatott.

Emberellenes eszméik ellenére a nácik rajongtak a művészetekért. Miért érdekelték őket ennyire azok az alkotások, amelyek nagyon is emberiek és életigenlőek?

– Szerintem csak mi akarjuk a művészetet humánus dolognak beállítani, holott az lehet igen emberellenes dolog is. A művészet és a kultúra nagyon fontosak voltak a náciknak, ahogyan ma is fontosak a nacionalista mozgalmaknak, mivel úgy tekintenek rá, mint a nemzet szívére. A nácik esetében a művészet szorosan összekapcsolódott a fajelmélettel, a germán szellemmel és gondolkodásmóddal. Ezzel is azt akarták igazolni, hogy ők az egyetlen nép, amely valódi kultúrát volt képes létrehozni. A tökéletes testeket ábrázoló klasszikus szobrok egyértelmű reprezentációi voltak a faji felsőbbrendűségnek, míg a modern művészet a deformáció kifejeződése volt, amelyet a zsidók hoztak be a tiszta művészetbe. Először ezt a hatást akarták kiiktatni a művészetből, aztán következett az emberek kiirtása. Az „Elfajzott Művészet” remekműveinek kiállításaival párhuzamosan indult meg titokban az értelmi fogyatékosok kiirtása is a német kórházakban.

Ezeknek a kiállításoknak óriási látogatottsága volt Németországban. Mit gondol, az embereket a képek érdekelték, vagy egyetértettek a kiállítók ideológiai megközelítésével?

– Szerintem nagyon sokan azért mentek el, mert érezték, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy egy pillantást vethetnek ezekre az alkotásokra. Mások viszont elszörnyedtek a nácik várakozásainak megfelelően: a németek ekkoriban nagyon konzervatívak voltak. Nem volt minden német náci, de majdnem mindenki nacionalista volt, és elítélte a modern művészetet, mint egy kivágandó rákos daganatot a társadalom testében.

A könyvében említi, hogy a Vatikánt mindkét fél semleges területnek tekintette, és nagyon sok műtárgyat odaszállítottak, amelyek aztán csaknem kivétel nélkül mind nyomtalanul eltűntek a pápai állam raktáraiban. Sokak szerint a zsidók ősi menórája is ott porosodik valahol. Volt lehetősége a Szentszéknél kutatni?

– Az olasz ügy igen komplex és sokban különbözött a többi országban tapasztaltaktól. Egy szempontból viszont összehasonlítható például Magyarországgal, mert bár náci szövetséges volt, nem feltétlenül akart azzá lenni. Mivel nem írhattam minden kifosztott országról, döntenem kellett, mi marad ki. A következő könyvemben kerül majd sorra Görögország, a balti államok, és több szó lesz például a római könyvtárakról is, amelyek ugyancsak eltűntek.

Milyen esélyei vannak ma egy örökösnek arra, hogy visszakapja az elveszített családi vagyont?

– Az attól függ, hogy hol van mondjuk a festmény. Ha Amerikában, akkor lehet, hogy visszakapja, ha Magyarországon, szinte semmi esély nincs erre. Viszont Amerikában is előfordulhat, hogy nem sikerül érvényesíteni az igényt, mert a legtöbb gyűjtemény magánkézben van, és ügyvédek, jogászok hada védelmezi. Ráadásul elegendő forrásuk van felvenni a harcot az örökösökkel szemben. A legtöbb visszaszolgáltatott kép Nyugat-Európában volt, mert itt politikai döntést jelentett ezek visszaszolgáltatása. Politikai szándék nélkül nem megy, és tapasztalataim szerint a mai Magyarországon ez egyáltalán nincs meg. Ha ugyanis visszaadják a képeket, be kell ismerjék, hogy állami szinten korábban hibát követtek el. Valójában ez az igazi nehézség a kérdésben, nem a műtárgy átadása. Ez a probléma az oroszokkal is.

Van tudomása más magyarországi ügyről is, mint a már folyamatban levő Herzog-hagyaték kérdése?

– Nincs. Azért csak erről írok, mert ez az egyetlen friss, még le nem zárt ügy. Ahhoz, hogy történjen bármi előrelépés, minden jel szerint politikai irányváltásra lenne szükség, mert más szinten az ilyen eseteket lehetetlen megoldani.

A könyvben említett ügyekből világos, hogy minden örökös szándéka az volt, hogy visszaszerzett képeik továbbra is hozzáférhetők legyenek a nagyközönség számára, a múzeumok mégsem fogadták el ezt a megoldást. Ennyire biztosak voltak a dolgukban?

– Amikor a washingtoni konferenciára sor került, mindenki nagyon nagy reményekkel állt hozzá a kérdéshez. Nos, nem így lett. A legtöbb esetben a zsidó családok igyekeztek jóindulattal közeledni a múzeumokhoz, akik nem foglalkoztak velük addig, míg meg nem jelentek a családok amerikai sikerügyvédei. Ez volt az örökösök utolsó esélye, holott tudták, hogy az ügyvédi sikerdíjak mértéke miatt valószínűleg akkor is el fogják veszíteni a képeket, ha nyernek, de nem volt más választásuk. Így elmondható, hogy maguk az intézmények kényszerítették az ügyvédek karjaiba az örökösöket.

Egy olyan kívülálló számára, akinek egyértelműek az ügy erkölcsi vetületei, hihetetlen, hogy mégsem kerülnek vissza a képek a jogos tulajdonosaikhoz.

– Igen, az utóbbi években viszont felbukkantak úgynevezett „jóvátételi hősök”. Ők a legtöbb esetben fiatal emberek, akiket még nem érintett ez a történelmi teher, nem élték át a hidegháború teljes súlyát sem. Fiatalon kezdtek érdeklődni a téma iránt, és világosan látják, hogy a kialakult helyzet tarthatatlan, ezért azon igyekeznek, hogy a változás irányába tereljék a folyamatokat, még ha kemény ellenállásba ütköznek is a kormányok, főként a múzeumok részéről. Ők morális alapon cselekszenek, mert rájöttek, hogy ezek a szennyfoltok nem múlnak el maguktól nemzetük történelméből. A lopott gyűjtemények mindig is a történelem sötét időszakának jelképei lesznek, és ha mi nem teszünk semmit, tíz, húsz vagy akár harminc év múlva kell majd valaki másnak cselekednie. Akkor miért ne tegyük meg mi itt és most?

 

Névjegy

Az 1982-es születésű Anders Rydell svéd író és újságíró, a Konstnären (Művész) című művészeti lap főszerkesztője. Rendszeresen jelennek meg cikkei svéd szakfolyóiratokban. Saját kreatív ügynöksége magazinok, kiállítások és filmek fejlesztésével foglalkozik, és vitafórumokat is szervez. Korábban kiadott művei: Piraterna – De svenska fildelarna som plundrade Hollywood (Piraterna – A svéd file-megosztók, akik kifosztották Hollywoodot) és Noll Noll – Decenniet som förändrade världen (Nulla-nulla – Az évtized, amely megváltoztatta a világot).

Olvasson tovább: