Kereső toggle

A pénz imádata és a jó élet

Beszélgetés Felcsuti Péterrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miért nem elég napi néhány óra munka a magas életszínvonalhoz? És miért nem fokozódik a boldogságérzet a gazdag országokban sem? Írhat hiteles bírálatot egy bankár a telhetetlenségről? Minderről Felcsuti Péterrel beszélgettünk, aki 2012 egyik sikerkönyvét fordította magyarra.

Önt a Bankszövetség elnökeként ismerhették meg az emberek, majd egy időre a politikához is közel került. De miért kezdett könyveket fordítani?

– Amikor 2010-ben vége lett a banki karrieremnek, végig kellett gondolnom, mivel tudnám hasznosan tölteni az időmet. És a sok lehetőség között a könyvfordítás például nagyon hasznos: egyrészt egyfajta kulturális misszió, hiszen olyan értékes könyvek magyarországi megjelenését segítem, amelyek másképp esetleg nem jutnának el az olvasóközönséghez, másrészt magam is épülök közben, hiszen rengeteget tanulok ezekből a művekből. Pénzről szerencsére nem kell, hogy ez a dolog szóljon. 

Ezzel együtt felmerülhet az olvasókban, hogy vajon mennyire hiteles egy korábbi bankár, amikor a mohósággal, a telhetetlenséggel, az emberi gyarlóságokkal foglalkozik. 

– Bankárként nyilván az volt a dolgom, hogy jól, azaz nyereségesen vezessem a pénzintézetet. A futballban a gólok jelentik a sikert, az üzleti világban pedig az, ha minél több pénzt keres az ember. Ezzel együtt nem mondható, hogy felnőtt életem során éltem-haltam volna a pénzért, vagy hogy a pénz betöltötte volna az életemet. Soha nem gondoltam például, hogy az én munkám értékesebb lenne, mint egy orvos, egy tanár vagy egy mérnök munkája. Pedig lehet, hogy tízszer többet kerestem, mint ezek a nagyon értékes munkát végző emberek. A többséghez hasonlóan elfogadtam, hogy ezek a kapitalista piacgazdaság realitásai.

A Mennyi az elég? című könyv szerzői abból a megállapításból indulnak ki, hogy a fejlett nyugati világ egyik problémája, hogy miközben a gazdaság fokozatosan nő, az emberek boldogságindexe stagnál. Magyarországon a társadalom túlnyomó része nem érintett ebben a kérdésben, mert egyáltalán nem nő az életszínvonala, a vékony gazdag réteg túlnyomó részét pedig nem igazán érdeklik morális megfontolások. Ön szerint Magyarországon van célközönsége ennek a könyvnek?

– Igen, mindennek ellenére van olyan réteg, amelynek érdekes lehet ez a könyv. Magyarországon is komoly vita folyik a kapitalizmusról. Én is részt vettem ilyen vitákban, és bíráltam azokat az egyébként kiváló gondolkodókat, akik egyfajta naiv antikapitalista álláspontot fogalmaztak meg, mondván, Magyarországon nincs szükség kapitalizmusra, és egyébként is a kapitalizmus már régen megbukott. Szerintem a kapitalizmus nem bukott meg, másrészt Magyarországnak nagyon is kell a kapitalizmus. Legfeljebb azon kellene vitatkoznunk, hogy milyen kapitalizmusra lenne szükség.

Ez a könyv is bírálja a kapitalizmust.

– A szerzők szerint a fejlett világban a kapitalizmus túlélte önmaga hasznosságát, mert a vagyonnak, a gazdagságnak olyan szintje jött létre, hogy immáron valójában elosztási kérdés, hogy mindenki jól élhessen. Tehát azt állítják, hogy amennyiben adózással és más eszközökkel megváltoztatnák az elosztási viszonyokat, a nyugati társadalom által felhalmozott gazdagság elégséges lenne ahhoz, hogy ne kelljen mindenáron a GDP növekedését erőltetni. Mert miközben minden a növekedésről szól, az emberek életéből kimarad egy fontos dolog, amit a szerzők „jó élet”-nek neveznek – arisztotelészi értelemben. 

Magyarországon – sajnos – nem erről a kérdésről folyik a vita, hiszen messze nem jött még létre az anyagi javaknak ez a bősége. De arról a könyv kapcsán is lehet és érdemes is elgondolkodni, hogy vajon olyan kapitalizmusra van-e szükségünk, amelyik – mint a jelenlegi – a társadalom gazdag részét részesíti előnyben, növeli az egyenlőtlenségeket, a szegényebbeknek pedig azt mondja, igyekezzenek jobban, és majd lecsorog nekik is valami az általános gazdagságból. Vagy olyan kapitalizmusra van szükség, amely az egyenlőtlenségek csökkentésére törekszik, és olyan helyzetet akar teremteni, ahol a társadalom elesettebb rétegei is lehetőséget kapnak a felzárkózásra. 

A fejlett világban hol működik az utóbbi modell?

– A skandináv országokban úgy sikerült gazdasági növekedést fenntartani az elmúlt tíz-húsz évben, hogy közben csökkentek az egyenlőtlenségek. Általában Nyugat-Európa szociális piacgazdasága érzékeny az elesett néprétegek iránt, miközben Amerikában és az angolszász országokban kevésbé az, ott tovább növekedett az egyenlőtlenség.

Leegyszerűsítve, a kapitalizmus legnagyobb problémája az egyenlőtlenség? 

– Igen, ugyanis gátolja a társadalmi mobilitást és a fejlődést is. Nem igaz, hogy az utcaseprő vagy cipőtisztító gyerekből is lehet milliomos, ez már Amerikában se igaz, Magyarországon meg végképp nem igaz. És ez olyan erkölcsi, igazságossági kérdéseket vet fel, melyek előtt nem hunyhatja be a szemét az, aki felelős értelmiséginek tartja magát.

A gazdagok között nagyon jelentős réteget alkotnak a bankszféra, a pénzvilág szereplői, akik sokak szerint nem igazi értékteremtő munkával lettek gazdagok, hanem spekulációval, bennfentes információkkal, miközben például a 2008-as pénzügyi világválság kirobbantásában is jelentős szerepük volt.  

– A hetvenes évek végétől kezdve a kapitalizmus új válfaja alakult ki, amit pénzügyi kapitalizmusnak szokás nevezni. Kétségtelen, hogy a legtöbb pénzt a pénzügyi szektorban keresték az elmúlt húsz-harminc évben. Komoly viták zajlanak arról, hogy a pénzügyi kapitalizmus miféle értéket állít elő, mi a társadalmi hasznossága. És mértékadó emberek gondolják azt, hogy jelentős részben nem valódi értékteremtő, hanem önmagáért való tevékenységet folytat ez a fajta kapitalizmus és vezető ereje, a pénzügyi szektor. Magyarországon azonban nem egészen erről szól a történet: a magyar bankrendszer jelzáloghiteleket nyújtott, és bár sok baj van a devizahitelekkel, azonban a devizahitelek mögöttes szándéka az, hogy az emberek lakást vehessenek, társadalmi hasznosság szempontjából sem kérdőjelezhető meg. Persze, előfordultak itt is nem éppen etikus üzletek, de ez csak töredéke a bankszektor tevékenységének.

Mindenesetre a globális pénzügyi kapitalizmus valóban disz-kreditálódott, rengeteg ember nem egyszerűen meggazdagodott, valójában ennél több történt: egy olyan rendszer alakult ki, ahol a profitokat privatizálták, a profitok költségeit, kockázatait viszont társadalmasították. Tehát, amikor ez a pénzügyi szektor nyereséges volt, akkor a nyereség a magánszektor, illetve az érintettek zsebében landolt, ámde amikor válságba került, akkor adófizetői pénzből kellett megmenteni. 

Magyarországon azonban mindez csak félig igaz: a válság előtt a devizahitelezés, a bankszektor valóban nagyon nyereséges volt, azonban amikor 2008-ban a rendszer összeomlott, a magyar államnak nem kellett adófizetői pénzekhez folyamodnia. Az viszont nem vitás, hogy a 2008-at követő gazdasági válság, a gazdaság lelassulása jelentős mértékben magyarázható azzal is, hogy megszűnt a bankszektor aktivitása. 

Visszatérve a könyvre, meg tudná mondani, milyen életszínvonalnál reális az az üzenet, hogy „figyelj, ne a pénzt hajszold tovább, hanem próbálj jó életet élni”?

– Keynes írta egy tanulmányában a harmincas években, hogy egy értelmiséginek elég egy toll és évi 5000 font jövedelem. A híres írónő,Virginia Woolf, Keynes barátja ezt azzal egészítette ki, hogy 5000 font és egy szoba. Ez az összeg ma körülbelül 50 ezer font (kevesebb, mint 20 millió forint), tehát nem elképzelhetetlenül  nagy összeg. Nyilván ma is sok ember dolgozna kevesebbet, ha tehetné, és foglalkozna jobb, kellemesebb dolgokkal. Ne feltétlenül naplopásra gondoljunk: a karitatív munkáért, a kertészkedésért vagy más hasznos hobbikért sem kap fizetést az ember.

Arra nem mernék vállalkozni, hogy megmondjam, Magyarországon milyen jövedelmi viszonyok mellett képzelhető el, hogy már ne a növekedést erőltesse az ember, hanem a fentiek szerinti „jó életet” élhesse. Közbevetőleg, a szerzők szerint nem is annyira a jövedelem fontos, hanem a vagyon. Pusztán a havi jövedelem túl kockázatos és bizonytalan, még akkor is, ha viszonylag magas, hiszen egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni. De ismétlem, erőltetettnek gondolnám, hogy Magyarországon erről a lehetőségről beszéljünk széles értelemben. Miközben itthon is lehet hallani olyan eseteket, amikor egy bizonyos vagyoni szint felett az érintettek már nem foglalkoznak üzlettel. Én is ismerek ilyen embereket, akik karitatív dolgokkal foglalkoznak, vagy éppen a művészetet támogatják, netán más kedvteléseiknek élnek.

Ön is ezek közé tartozik.

– Én 2010-ben hagytam el a bankszektort, és úgy voltam, hogy már egy fillért sem akarok keresni, viszont nagyon szívesen csinálok olyan dolgokat, amelyek pénzbe kerülnek. Például a könyvkiadás pénzbe kerül, de én nem akarok ebből pénzt keresni, és ezt azért tehetem meg, mert megvan hozzá az anyagi biztonságom.

Gondolom, ennél a résznél sok olvasó fog felsóhajtani, hogy „bárcsak én lennék Felcsuti Péter helyében”. 

– Ebben nem vagyok ennyire biztos. Az emberekben megvan a rutin, hogy muszáj pénzt keresni. Tőlem sokan kérdezik, hogy jó, jó, már nem vagy bankár, de tanácsadással biztos keresel még pénzt, vagy van egy kis céged, befektetsz ide-oda, satöbbi. És amikor elmondom, hogy tényleg nem pénzért dolgozom, nem nagyon hiszik el. Egyébként nem arról van szó, hogy lemondtam volna az alkotás izgalmáról: egy nonprofit tevékenységet gyakran nagyon hasonló módon kell megszervezni, mint egy for profit tevékenységet.

Önnél ez egy tanult folyamat, vagy ön ilyen?

– Azt hiszem, én ilyen vagyok. Mindig azt gondoltam, muszáj, hogy az embernek legyen pénze, hogy ne függjön senkitől, és megteremthesse a saját és családja biztonságát, egy bizonyos szintű jólétét. Az ehhez szükséges pénzt meg kell keresni, meg kell őrizni, jól kell befektetni. De egy szint felett nem feltétlenül kell növelni, mert van egy sor más dolog, ami sokkal értékesebb a pénzkeresésnél.

 

A könyv és szerzői

A Mennyi az elég? című könyv szerzői apa és fia: az 1991-ben lovaggá ütött Robert Skidelsky, a University of Warwick Politikai Gazdaságtan tanszékének professor emeritusa, a Brit Akadémia tagja, illetve Edward Skidelsky szociológus, egyetemi oktató. Könyvükkel az volt a céljuk, hogy segítsék újragondolni, mit is akarunk kezdeni az életünkkel, mi célt szolgál a pénz, és mit jelent a „jó élet”.

Olvasson tovább: