Kereső toggle

B14514: Ez lett a nevem

Forgács János holokauszt- túlélő története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1928-ban született Gödöllőn, és ott is élt 1944 tavaszáig, amikor deportálták. Mielőtt a koncentrációs táborról kérdezném, az is érdekelne, hogy vidéki gyerekként mit érzékelt az önt körülvevő világból, a Horthy-korszakból.

– Apámmal, nevelőanyámmal és három testvéremmel laktunk Gödöllőn egy négyszobás, akkor átlagosnak mondható vályogházban. Apámnak egy kis hentes-mészáros üzlete volt. Én a négyosztályos zsidóiskolában kezdtem a tanulmányaimat. Nagyjából húszan jártunk egy osztályba, Gödöllő tízezer lakosa között körülbelül huszonöt zsidó család élt. Kitűnő tanuló voltam, de mivel a numerus clausus kimondta, hogy a közigazgatásban, a bankszektorban százból csak hat zsidót alkalmazhatnak, a család úgy döntött, hogy tanuljak valamilyen szakmát: nagynéném, a család „esze” kitalálta, hogy legyek fogtechnikus. Igen ám, de Gödöllőn az egyetlen fogtechnikus a nyilaskeresztes párt helyi vezetője volt. Hozzá nem akartam menni, így inkább cipőkészítést kezdtem tanulni, két és fél év alatt el is végeztem az iskolát. 1944. május elsején kaptam meg a segédoklevelet.

Magyarországon ekkor már három zsidótörvény létezett. Milyen volt a közhangulat Gödöllőn?

– Nem lehetett zsidógyűlöletet érezni. A vidéki nép eléggé tudatlan volt, a zsidótörvényeket sokan talán nem is ismerték. Létezett a nyilas párt, de nem nagyon mozgolódtak, legfeljebb időnként kitettek kisebb falragaszokat, matricákat. Az a bőrkereskedő, akitől cipészinasként rendszerint vásároltam, szintén nyilaskeresztes párttag volt. Szóval, egészen a németek bevonulásáig, március 19-éig nem érzékeltem semmi különöset. De azt követően felélénkültek: elkezdtek masírozni a Horthy Miklós úton, fekete nadrág, zöld ing, karszalag volt rajtuk, és azt énekelték, hogy „Egy Cili, két Cili, megdöglött a főrabbi, bátorság, éljen Szálasi. Éljen Szálasi és Hitler, mert a zsidóknak itt helye nincsen”. 

Az élet azonban még a normális keretek között zajlott, én tanultam, és 1944. május 1-jén megszereztem a cipészsegéd-oklevelet.  Pontosan két hét múlva megjelent a lakásunknál két csendőr. Bemutattak egy felszólítást, amit Endre László belügyi államtitkár írt alá, és közölték, hogy szedelődzködjünk, vegyünk magunkhoz két napra való élelmet, ruhát, és két nap múlva jelenjünk meg a város bankára, bizonyos Deutsch házánál. Összecsomagoltunk, néhány bőrönddel, hátizsákkal, és két nap múlva a csendőrök valóban visszajöttek, és mikor kiléptünk a házból, elvették a kulcsokat, bezárták és lepecsételték a bejárati ajtót. A bankárnak nagyobb háza volt, az ő udvarán gyülekeztünk össze körülbelül hetvenen-nyolcvanan, jobbára idősek, nők és gyerekek, mert a huszonegy és ötven év közötti férfiak a fronton voltak.

Mit mondtak önöknek, miért kellett elhagyni az otthonukat?

– Azt mondták, hogy Németországba visznek dolgozni.

Miért?

– Azt nem indokolták meg. De tudtuk, hogy háború van, úgy sejtettük, hogy ezzel támogatjuk a németeket. Azt mondták, Németországban kapunk lakást, és valami táborról is szó volt.

Elhitték?

– Nekem gyanús volt, hogy a tizenegy éves öcsém vajon mit fog dolgozni, de elhittük. Csendőri kísérettel lementünk a vasútállomásra – menet közben néhány helybeli gúnyolódott, néhányan köptek is, mások meg sajnálkoztak –, és személyvagonokba, pullmankocsikba ültünk. Elmentünk Hatvanba, a cukorgyár udvarán szálltunk ki a vonatból. Egy éjszakát ott töltöttünk, a csendőrök azt mondták, heveredjünk le a salakra.

Amikor a csendőrök önökhöz becsöngettek, honnan tudták, hogy kit kell keresniük?  

– Listával a kezükben jöttek, amin az összes gödöllői zsidó rajta volt. Azok is, akik éppen nem tartózkodtak otthon. Hatvanból már nem személyvonattal, hanem marhavagonokban vittek tovább, de nemcsak a gödöllőieket, hanem a környék településeiről összegyűjtött összes zsidót. Csendőrök állták körül a területet, és volt ott néhány rendőr és egy SS-tiszt is. Egy-egy vagonba 50-60 embert zsúfoltak be, éppen csak le tudtunk ülni a csomagunkra. Kaptunk három vödör vizet, három üres vödröt a vécézéshez, ránk zárták a vagon ajtaját, és elindultunk. De előtte történt egy epizód, amin már nagyon megdöbbentünk. Volt köztünk egy Diamant László nevű idősebb vaskereskedő ember, akit hordágyon hoztak ki a vonathoz, mert szélütés miatt lebénult. Őt az SS-tiszt ott a helyszínen agyonlőtte. Mondván, hogy nem tud vele mit tenni, nem akarja elszállíttatni.

Éjjelre értünk Kassára, ott kaptunk friss vizet. De képzelheti azt a helyzetet, hogy 50-60 ember összezsúfolva, egymás előtt kénytelen a szükségét intézni egy zárt vagonban, a hihetetlen nyári forróságban. Kassán egy csendőrtiszt beszólt a vagonba, hogy akinél van bármilyen ékszer, érték vagy bőrholmi, az adja le, mert nem szabad magunkkal vinni. Nekem volt egy bőrlabdám, amit leeresztve betettem a csomagba – a gödöllői csapatban futballoztam –, mert gondoltam, majd Németországban is focizunk.  A csendőr elvette. Később tudtuk meg, hogy Kassától már nem csendőrök, hanem SS-katonák jöttek velünk, és a vonat személyzetét is lecserélték, mert nem akarták, hogy a táborokból bármilyen hír visszajusson Magyarországra.

Ön szerint a csendőrök tudták, milyen sorsot szánnak önöknek a németek?

– Szerintem az egyszerű csendőrök nem tudták, mint ahogyan sokáig a közemberek sem. A főtisztek és Horthy nyilvánvalóan tudták. 

Ha nem tudták, hogy hová megy a vonat, miért vették el az értékeiket?

– Azt nem tudták, mi lesz velünk, de azt igen, hogy Kassa az utolsó lehetőség, hogy kiraboljanak. 

Mentünk tovább, harmadnap éjszaka érkeztünk meg Birkenauba. Akkor persze nem tudtuk, hogy hol vagyunk, csak azt láttuk, hogy egy három sínpárból álló rámpa mellé áll be a szerelvény. Ami 50 vagonból állt, majdnem egy kilométer hosszú volt, az eleje a gázkamráknál állt meg. Ott várt dr. Mengele néhány tiszttel és néhány közlegénnyel. Kinyitották az ajtókat, és láttuk, hogy rabruhás foglyok jönnek felénk. Kanadásoknak hívták őket, lengyel, német, magyar és más nemzetiségű foglyok voltak, ők szállítottak le. A csomagjainkat egy halomba dobálták. Megkérdeztem az egyik férfit, hogy mi lesz a csomagokkal, azt mondta, a táborban majd visszakapjuk. Elhittük, bár én kétkedtem, hogy hogyan fogjuk megtalálni a sajátunkat egy ekkora halomban. De akkoriban a gyerekek nem voltak olyan fejlett gondolkodásúak, mint a maiak, akiknek a kezében van a számítógép. Annak idején mi métával játszottunk, vaskarikát hajtottunk, adj király katonát játszottunk.

Mengele megszólította önöket?

– Nem szólt egy szót sem. Két sorba állították a tömeget: az egyikben a nők, a gyerekek és az öregek álltak, a másikban azok a fiatalabbak, akik munkaképesnek gondolták magukat.

Utólag már tudjuk, hogy a nők, a gyerekek és az öregek azonnal mentek a gázkamrába. A másik sort, ahol én és az apám is álltunk, szelektálták. Mengele, ez a kegyetlen gyilkos egyesével ránk nézett, és vagy balra, vagy jobbra mutatott a pálcájával. Akit balra irányított, az szintén ment a gázkamrába, és másfél óra múlva már nem élt. Én stramm gyerek voltam, mert fociztam, ezért apámmal együtt jobbra mentünk, munkára. Az úgynevezett G lágerbe vittek – a tábort 8 kisebb egységre osztották –, ahol egy jókora hodályban le kellett vetkőzni, csak a cipőnket és a szemüveget tarthattuk meg. Ezt megint nem értettem: munkára, így, meztelenül? Aztán jöttek csíkos ruhás foglyok, akik teljesen kopaszra nyírtak és szőrtelenítettek. Ezután klóros zuhannyal fertőtlenítettek, kaptunk egy csíkos nadrágot és egy zakót és egy sapkát. Ezt a ruhát hordtam nyolc hónapig. Még aznap egy újabb szelektálás volt, apámat akkor láttam utoljára, még csak nem is hallottam róla többé az életben.  

A másik sorban hány rokona állt?

– Az anyám, két nagynéném, egy sógornőm, két unokanővérem és az ő gyerekeik. Gödöllőn 15-en voltunk vérrokonok, az egész család pedig 21 főből állt. Mindenkit elvittek. A nők közül senki nem jött vissza, és a gyerekek közül sem, mert ha például az anyám fogta a tizenegy éves öcsém kezét, a németek nem vacakoltak a szétválasztással: mentek mind a gázkamrába. Csak akkor emeltek ki némelyeket, ha például ikrek voltak, vagy Mengele úgy döntött egy-egy fogolyról, hogy szükség van rá valamilyen kísérlethez. Persze nem csak ő, hanem még 4-5 orvos volt a táborban, akik kísérleteket végeztek.

Miféle kísérletek voltak?

– Nőket sterilizáltak, ikerpár egyik tagjának kioperálták az egyik veséjét, és figyelték, hogy mi lesz a testvérével, működik-e ikerhatás. Ezekbe a kísérletekbe általában belehaltak pár nap után.

Miután az édesapjától is elválasztották, ott maradt egyedül.

– Hatszáz gyerek között voltam a táborban, senkit nem ismertem. Teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, nem gondoltam, hogy valaha is megszabadulok. Ott nem voltak hírek, nem volt újság, rádió, semmit nem tudtunk a háború menetéről. Azt sem hallottuk, hogy a szövetségesek partra szálltak.

Kijártunk dolgozni, és közben folyamatosan csökkent a létszám, mert két-három hetente különféle szelekciókat tartottak. Az első szelekciót Mengele hajtotta végre: a lágerban volt egy focipálya. A kapuba állította az egyik miskolci gyereket, és felszögeltetett egy lécet a kapufára a feje búbjánál. Ezután mind a hatszázunknak át kellett mennie a léc alatt. 40-50 olyan gyerek volt, akinek nem érte el a feje a lécet. Őket különválasztották, és éjjel elvitték a gázkamrába.

Egy következő szelekció az appelnél, a sorakozónál volt. Reggel és este az összes fogolynak ki kellett állnia ötös sorokba az udvarra. Mindenkinek a maga blokkjában. Aztán jött egy SS-katona, és összeszámolta a láger minden foglyát, ami 7-8000 embert jelentett. És ez addig tartott, amíg mindenki meg nem volt. Ha csak egyvalaki is hiányzott, addig ott kellett állni mindenkinek az esőben, hóban, sárban. És mivel folyamatosan éheztünk, és egyre soványodtunk, a gyengébbek egy idő után nem bírták, és összeestek. Ezeket szintén elgázosították.

Egyszer majdnem rám is sor került. Az appelnél vártunk, de az SS csak nem jött. Már megkaptuk a napi adag ételt, ami egy darab kenyérből, egy kis darab margarinból, vagy wurstnak nevezett szafaládészerű készítményből, vagy egy tál híg levesből állt. Ezt kellett beosztani egész napra. Én már nem bírtam, és bekaptam egy falatot. Pont ekkor jött meg a tiszt. Észrevette. Odajött, elkezdett ordibálni, mert ez halálos bűnnek számított. Láttam, hogy közben előveszi a pisztolyát. Becsuktam a szememet. Arra gondoltam, nem mindegy, hol döglik meg az ember? Egyszer csak egy hatalmas ütést éreztem: az SS fogta a csajkámat, és azzal vágott arcba. Nem tudom, miért kegyelmezett meg.   

Említette, hogy amikor megérkeztek a táborba, még nem tudták, hogy a nők, a gyerekek és az idősek azonnal a gázkamrába kerülnek, sőt, akkor még azt sem tudták, hogy vannak gázkamrák. Mikor jöttek rá a brutális valóságra?

– Amikor megérkeztünk, éreztünk valami furcsa, égett szagot. Kérdeztem az egyik régi fogolytól, hogy mi az. Azt felelte, a kenyérgyárból jön a szag. Néhány nap múlva aztán megtudtuk, miről van szó. 

Utóbb, már a szabadulásom után láttam egy eredeti filmet: a foglyokat levetkőztették meztelenre, és beterelték őket a gázkamrába. 7-800 ember fért be egy-egy hodályba, amit úgy építettek meg, hogy a teteje nagyjából a talajjal esett egy szintre. A tetőről zuhanyrózsák lógtak, és minden gázkamrához tartozott egy több emelet magas krematórium. Amikor mindenki bent volt, lekapcsolták a lámpát, és az SS-katonák kristályos halmazállapotú Ciklon B gázt öntöttek a tetőn kialakított kürtőkbe, amik össze voltak kötve a zuhanyrózsákkal. Ahogy a Ciklon B kristályok lehullottak, a levegővel keveredve ciángáz fejlődött. Akik bent voltak, 10-15 perc leforgása alatt fulladtak meg rettenetes kínok között. Ordítva taposták egymást, hiszen ösztönösen felfelé akartak jutni, hogy levegőhöz jussanak. Aztán egy negyedóra elteltével minden elcsendesedett. Az SS-ek benéztek a nyílásokon, látták, hogy senki nem mozdul. Kinyitották az ajtót, ventillátorral kiszellőztették a kamrát. Kihúzgálták a hullákat, jöttek a borbélyok, és lenyírták a nők haját, amit elküldtek a Német Birodalomba, ahol lószőr helyett azt használták a matracgyártáshoz. Ezután kitördelték a szájukból az arany- és az ezüstfogakat, amit átadtak a táborparancsnokságnak. Utána betolták a krematóriumba és elégették a holttesteket. 

Júniusban, amikor már naponta három, majd négy szerelvény érkezett, a krematóriumok nem győzték a hamvasztását, ezért fahasábokból hatalmas gúlákat csináltak, arra dobálták a hullákat, az egészet lelocsolták benzinnel, és ott a szabadban égették el. Akkora lánggal égett, hogy száz méterről is láttuk. 

Hogyan reagáltak a foglyok a nácik gyilkológépezetére? A barakkokban beszélgettek erről? 

– Nem, mert ép ésszel felfoghatatlan volt, és bár rendkívül sajnáltuk a rokonainkat, nem erről beszélgettünk. Mit mondhattunk volna? Hogy ezek csak gyilkolnak? Ezt tudtuk, de azt is, hogy semmit nem tehetünk. Ráadásul a durva körülmények miatt annyira rezignáltakká váltunk, hogy ha beszélgettünk, akkor olyan témák jöttek fel, mint hogy az anyám micsoda mákos tésztát tudott készíteni, és hogy vajon az életben ehetek-e még ilyen finomat.

Úgy tudom, több koncentrációs tábort is megjárt.

– Négy hónapig voltam Birkenauban, négy hónapig Auschwitzban. A kettő nem ugyanaz: Birkenauban barakkok voltak, Auschwitzban kőházak. Gyalog mentünk át, három kilométer a távolság. Auschwitzban a bejárat felett ott állt a tábla – ma is meg lehet nézni – azzal a szöveggel, hogy „A munka szabaddá tesz”. Amikor megérkeztünk, egy rezesbanda játszott valami indulót. Egyenként be kellett menni az egyik épületbe, ahol SS-tisztek ültek. Mindenkit beírtak egy könyvbe, és kaptunk egy azonosító jelet. Az én karomba azt tetoválták, hogy B14514. Ez lett a nevem. És büszke voltam rá, mert addig csak azt ordították, hogy te. Mostantól, ha meghallottam, hogy B14514, tudtam, hogy engem szólítanak.

A 450 ezer magyar deportált közül alig néhány ezer maradt életben. Önnek hogyan sikerült megmenekülnie?

– 1945. januárban annyira közel értek a szovjet csapatok, hogy ki kellett üríteni a tábort. Dachauba szállítottak, ez egy Münchenhez közeli koncentrációs tábor volt. Nyolc hónap után ott kaptam másik ruhát. Dachauban nem volt gázkamra, ott már a flekktífusz pusztította a foglyokat. Akit megcsípett a tífusszal fertőzött tetű – és ezekkel tele volt a barakk –, az 3-4 nap alatt meghalt. Négy hónapig voltam Dachauban, aztán onnan is továbbvittek. Már április vége volt, amikor a parancsnokunk letáboroztatott egy Berlintől 120 kilométerre fekvő város mellett, a folyóparton. Ott feküdtünk, persze az SS-őrök gépfegyverei ránk voltak irányítva. Estefelé megállt egy katonai mentőautó, kiszállt egy orvosnő. A parancsnokunk felesége volt. Odament hozzá, és azt mondta: „Megőrültél? Most lövetnéd le ezeket, amikor pár kilométerre vannak az amerikaiak?” A tiszt elviharzott a feleségével. És öt perc múlva az összes német eltűnt, mi meg ottmaradtunk őrizet nélkül. Így menekültünk meg.

Nem kamu

Forgács János 1945 őszén érkezett vissza Magyarországra. A Szovjetunióban végezte el az egyetemet, majd hazatérve villamosmérnök lett. Családot alapított. Megmenekülése után még nyolc-tíz évig álmodott a koncentrációs táborokról, azután sikerült feldolgoznia a történteket. Évek óta járja az országot, előadásokat tart a holokausztról. Naprakész a magyar neonácik tevékenységéről is. „Egy-két éve a kurucinfó azt írta, hogy Forgács János hazudik – holokamu –, mert a krematóriumot koksszal fűtötték, és annak a lángja csak néhány centi magas, én viszont azt állítottam, hogy magasra csaptak a lángok. Az igaz, hogy a koksz lángja alacsony. De azért csaptak ki a lángok, mert ott embereket égettek.”

Olvasson tovább: