Kereső toggle

Kik élik túl az arab tavaszt?

Putyin tanult a múltból, a palesztinok nem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A béketárgyalások mind a palesztin, mind az izraeli lakosság körében népszerűtlenek voltak, ezért most mindenki megkönnyebbült, hogy a Fatah—Hamasz kibékülés nyomán nem kell tovább erőlködni a Kerry-terv életben tartásáért - állítja az egyik legismertebb izraeli katonai tudósító. Ron Ben-Jisáj szerint Izrael számára nem a közel-keleti káosz és terrorizmus jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem továbbra is Irán, amely nem mondott le a zsidó állam megsemmisítéséről. Bár most az ukrán konfliktus miatt többen aggódnak Putyin miatt, Teherán hosszú távon a Nyugat számára is nagyobb kihívást jelent.

Egy héttel az izraeli–palesztin tárgyalások lezárására kitűzött határidő előtt Mahmúd Abbász kiegyezett a rivális Hamasszal. Még az örök optimista John Kerry is elismerte, hogy ez olyan lépés volt, ami kizárja, hogy belátható időn belül tárgyalóasztalhoz üljön a két fél. Ön évtizedek óta belülről figyeli az eseményeket, békeidőben és háborúban egyaránt. Meglepődött?

– Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, korábbra kell visszanyúlni. A Hamasz 2006-ban puccsolta meg a Fatahot a Gázai övezetben. Azóta a két fél, emlékeim szerint, legalább négyszer jelentette be, hogy kibékült egymással. Egyszer Mekkában, amikor a szaúdiak voltak a közvetítők, egyszer a katari Dohában, ahol a helyi emír ültette egy asztalhoz a palesztinokat, egyszer Kairóban az egyiptomiak közreműködésével és így tovább. Mindig ugyanaz volt a menetrend: bejelentették a megállapodást és egy átmeneti kormány felállítását, azzal, hogy hat hónapon belül választásokat tartanak. Soha nem valósult meg semmi ezekből. Most ugyanezt látjuk, így nem mondhatom, hogy meglepetés történt.

Mi lehetett akkor Abbász célja az újabb bejelentéssel?

– Abbász – vagy ahogy a térségben ismerik, Abu Mázen – az amerikaiakra és az izraeliekre akart nagyobb nyomást gyakorolni, további engedmények érdekében. Az elmúlt hetekben több ilyen taktikai húzást is bevetett. Bejelentette például, hogy ha az izraeliek nem engednek szabadon újabb palesztin foglyokat, akkor nemcsak a tárgyalóasztalhoz nem tér vissza, hanem lemond és feloszlatja a Palesztin Hatóságot is. Visszaadja a kulcsokat, és onnan kezdve az izraeliek lesznek felelősek azért, hogy mi történik a területeken élő másfél millió palesztinnal. Izraelben csak mosolyogtak ezen, mert ezt is hallottuk már legalább fél tucatszor. Amikor Abu Mázen látta, hogy ez a fenyegetés nem jött be, megpróbálta ezt az újabb húzást.

De tudhatta, hogy ez mivel jár. A Hamaszt nemcsak Izrael, hanem az Egyesült Államok és az EU is terrorszervezetnek tekinti…

– A Kvartett – Amerika, az ENSZ, az EU és Oroszország – három feltételt szabott ahhoz, hogy legitim palesztin tárgyalófélnek ismerjék el a Hamaszt: ismerjék el Izraelt, mondjanak le a terrorról és az erőszakról, továbbá azt, hogy ismerjék el valamennyi korábban megkötött egyezmény – Oslo, Kairó és a többi – érvényességét. A Hamasz mindeddig hallani sem akart ezeknek a feltételeknek az elfogadásáról. A problémák azonban ezzel még nem értek véget. Kérdés, hogy miként osztozna a Fatah és a Hamasz a hatalomból, ki adná át kinek a helyet Gázában és a Nyugati Parton.

Akkor hogyan tovább?

– Nem hiszem, hogy ez a megegyezés tartós lesz, vagy bármi ténylegesen megvalósulna belőle. Lehet, hogy most ragaszkodni fognak hozzá, de ez a játék része, amelynek a célja a tárgyalások elnyújtása a további engedmények érdekében. Izraeli szempontból is előnyös lehet ez a helyzet.

Úgy érti, hogy megkönnyebbültek, mert nem kell az amerikai sürgetés mellett tovább tárgyalni?

– Nem csak erről van szó. Abbásznak mostantól kezdve felelősséget kell vállalnia azért, ami Gázában történik. Nem mondhatja azt, hogy a Hamasz lövöldözi a rakétákat, de én a béke embere vagyok.

Ön nemcsak újságíró, hanem főtanácsadó is volt több izraeli vezető mellett. Mit javasolna most Netanjahunak?

– Szerintem rosszul reagált a palesztin bejelentésre. Tovább folytatta azt, amit eddig láthattunk: a két fél egymást hibáztatja a tárgyalások megszakadásáért. Ez a játék arról szól, hogy a nemzetközi közösség a másik oldalt tegye felelőssé a megegyezés elmaradása miatt. Én inkább azt javasolnám a miniszterelnöknek, hogy legyen pozitív: mondja azt, hogy rendben, hajlandók vagyunk folytatni a tárgyalásokat, feltéve, hogy a Hamasz elfogadja a feltételeket. Nem az izraeli feltételeket, hanem azokat, amelyeket a Kvartett szabott. Szerintem nem vállalna ezzel nagy kockázatot, ha pedig a Hamasz váratlanul mégis vállalná azt, hogy megváltoztatja az alapokmányát, akkor annak Izrael csak a nyertese lenne. Az újságunk tudósítója megkérdezte a Hamasz gázai külügyminiszterét, hogy tárgyalnának-e Izraellel, azt válaszolta, hogy nem, ezt meghagyják Abu Mázennek. Ők pedig kitartanak amellett, amit eddig képviseltek. Legfeljebb hudnát, egy átmeneti, de hosszú távú fegyverszünetet hajlandók elfogadni, ha Izrael kivonul minden megszállt területről, és visszaengedi a palesztin menekülteket. Így persze nincs miről beszélni, mert ez az ajánlat teljességgel elfogadhatatlan Izrael számára. Nem beszélve arról, hogy a Hamasz bármilyen egyezményből utólag kihátrálhat, mondván, azt Abu Mázen kötötte.

Májusban lesz húsz éve annak, hogy aláírták az oslói megállapodás alapján történt első területátadási szerződést. Az 1994-es kairói megállapodásban Izrael lemondott a Gázai övezetről és Jerikóról. A zsidó állam akkor 46 éves volt. Sokak szerint az egyoldalú engedmények miatt Izrael ma gyengébb, mint amikor a békefolyamat elindult. Egyetért ezzel?

– Szó sincs róla. Izrael minden szempontból erősödött. A légierőnk erősebb, mint Nagy-Britanniáé. De nemcsak a hadseregünk a legerősebb a térségben, hanem az izraeli gazdaság is példátlan ütemben fejlődött. Emellett a születési arányszámok is kedvezőbben alakultak, mint a környező arab államokban. A területek visszaadásával sem gyengültünk, mert ezeket a körzeteket Izraelnek nem érte meg kormányozni. Nézze, sok háborút láttam, de mindegyiknél szörnyűbb volt a második intifáda 2000–2001 között. Volt, amikor naponta robbantak fel autóbuszok és éttermek, és senki nem tudta, hogyan lesz ennek vége. Mit látunk ma? Szinte teljesen megszűnt a terrorveszély. Ha ezt nézem, nem volt olyan nagy ár a területek átadása. Van egy angol mondás, miszerint „Magas kerítés, jó szomszédság”. Lehet, hogy ennek a képe nem mutat jól a hírekben, de nekünk a biztonságot és az életet jelenti. Ezért tartom egyetlen reális megoldásnak azt, ha két – egymástól elválasztott – államot hozunk létre. Ha fenntartanánk a mai kétnemzetiségű államot, néhány évtizeden belül kisebbségbe kerülhetnénk a saját államunkban. Egy palesztin Izraelt csak apartheid módszerekkel lehetne megakadályozni, ha megvonnánk a választójogot az araboktól. Természetesen ez sem elfogadható, és ezt a miniszterelnök is így látja.

Alaposan felfordult a világ Izrael körül az elmúlt három évben, Kairótól Damaszkuszig. Ön az egyedüli izraeli tudósító, aki mindezekből az országokból személyesen is tudósított. Mit gondol, merre halad tovább az, amit eleinte arab tavasznak neveztek?

– Nem tudom megjósolni, hogy mi fog kibontakozni a jelenlegi káoszból, de egy dolog biztos: a térségben a katonai diktatúrák rendszere megbukott. Ez történt Líbiában, Jemenben és Szíriában is, ahol Basar Asszadnak csak az ország jó egyharmada felett van hatalma. Szíria északi részén a kurdok akarata érvényesül, nyugaton az al-Kaida és számos más csoport ellenőrzi az országot. Az izraeli hírszerzés számára éppen ez az egyik legnagyobb kihívás, mert a helyzet a határaink közelében folyamatosan változik. Egyik oldalon az arab szunnita lázadók, a másik oldalon a Hezbollah és Irán, akik Asszadot támogatják. De ugyanilyen kaotikus a helyzet Líbiában vagy Jemenben, ahol nem a kormányzat, hanem törzsek vezetik az országot. Kik élték túl az arab tavaszt? Nos, a monarchiák. Az emírek és királyok meg tudták venni az állampolgáraik lojalitását, amihez segített, hogy ők nagyobb történelmi és vallási legitimitással rendelkeznek, mint a diktátorok, és megértették azt is, hogy valamit adni is kell az embereknek a stabilitásért cserébe. Ahol ez nem történt meg, ott kormányozhatatlan államok jöttek létre. De ilyen a helyzet a Sínai-félszigeten is, amely hivatalosan Egyiptomhoz tartozik, a valóságos uralom mégis az al-Kaida kezében van. További veszélyforrás a bukott diktátorok által felhalmozott hatalmas fegyverkészletek sorsa, amelyek most szétszóródtak a térségben.

Nagyobb veszély az al-Kaida, mint Irán?

– Nem. A terroristák nagy bajt tudnak okozni, láttuk ezt nemcsak a térségben, hanem szeptember 11-e óta a világ számos pontján, de egyedül Irán rendelkezik olyan képességgel, ami létében fenyegetheti Izraelt. Az atomprogramjuk lelassult ugyan, de továbbra is csak rajtuk múlik, hogy mikor jutnak el a bevethető nukleáris fegyverig. Úgy látjuk, hogy ez nagyobb kockázat, mint a terrorszervezetek, amelyeknek az utóbbi időben az anyagi forrásaik is megcsappantak. Irán fejlett, intelligens ország, és hosszú távon gondolkodik.

Ön tudósított a nyolcvanas években az afganisztáni háborúból, ahova Moszkva bevonult, majd csúfos és fájdalmas kudarcot szenvedett. Mit gondol, Putyin belesétál egy ugyanilyen csapdába Ukrajnában?

– Putyin nem erősebb, mint a Szovjetunió volt Brezsnyev idejében. Viszont sokkal óvatosabb, ezért szerintem nem akar bevonulni Kelet-Ukrajnába. Nem is áll ez az érdekében, mert számára a legfontosabb az, hogy a Nyugat ne üljön közvetlenül Oroszország küszöbén. Ütközőzónára van szüksége, és ehhez sokkal alkalmasabb egy föderatív államként működő Ukrajna, ahol a keleti tartományok autonóm kormányzattal rendelkeznek. Ha ez létrejön, Putyin mindig emlékeztetheti a Nyugatot arra, hogy amennyiben nem viselkednek megfelelően, elcsatolhatja az oroszbarát területeket, mint a Krím félszigetet. Putyin tanult a csecsen leckéből. Tudósítottam Groznijból, tudom, hogy még jóval az orosz csapatok bevonulása és az első elnökválasztás után is milyen hatalmuk volt a terroristáknak. Nem akar még egy ilyen zavaros helyzetet, de azt sem, hogy NATO-rakéták legyenek Ukrajnában az orosz határon. Ugyanakkor jobban jár, ha kereskedhet Donyeckkel, mintha neki kellene eltartania az ott élő lakosságot. Ez nem lenne jó üzlet Putyin számára.

Névjegy

A most 70 éves Ron Ben-Jisáj katonai tudósítóként vett részt a hatnapos háborúban, majd a jóm kippúri háborúban. Miután leszerelt, továbbra is a frontvonalban maradt: 1974-ben az izraeli televíziót tudósította a ciprusi török megszállásról, majd a Jediot Ahronót című lapot az 1982-es libanoni háborúról. Ő volt az első külföldi tudósító, aki eljutott a szabrai és satilai mészárlás helyszínére. Haditudósítóként az utóbbi két évtized szinte minden jelentős katonai színterén megfordult: Afganisztánban, az Öböl-háborúban, a Balkánon és Csecsenföldön egyaránt, de riportot készített az amerikai NBC televízió számára a drogkartellek elleni kolumbiai hadjáratról is. Jelenleg a Jediót Ahronót tudósítója.

Olvasson tovább: