Kereső toggle

Családi ezüst

Beszélgetés Visy Zsolt régészprofesszorral a Seuso-kincsek korának Pannóniájáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Március végén került ismét hazánkba a felbecsülhetetlen értékű, ókori római eredetű Seuso-kincs tizennégy darabjának fele, melyet a 15 millió eurós vételárról döntő miniszterelnök „Magyarország családi ezüstjének” nevezett. A nagyméretű, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüst dísztárgyegyüttes több mint másfél ezer évvel ezelőtt élt tulajdonosáról, egy magas rangú római tisztségviselőről kapta a nevét, aki a mai Polgárdi területén élt, és ő vagy örökösei vélhetően valamelyik katonai betörés alkalmával rejtették el az edényeket a 4-5. század fordulóján. A kincs 1990-ben bukkant fel a New York-i Sotheby’s aukciós ház árverésén, ám arra először Libanon, majd Magyarország és Jugoszlávia is kereseteket nyújtott be. Hazánk az elmúlt 25 évben többször is próbálta visszaszerezni az ezüstkincseket, a megállapodások többek között a műtárgyak magas ára miatt hiúsultak meg.

A leletegyüttessel kapcsolatos híradások általában nem szólnak a műkincs keletkezésének körülményeiről, a történelmi kontextusról. Miről árulkodnak ezek a mesés ezüsttárgyak? Hova, milyen emberek közé repítenek minket az időben?

– A késő római Pannóniában járunk, egy igen gazdag ember házában, aki valahol a Balaton környékén lakott. A tehetős emberek sokszor vidéki nagy villagazdaságok fényesen berendezett épületeiben éltek, melyek közül szerencsénkre többet is ismerünk, bár teljes egészében még egy sincs föltárva ebben a provinciában. Ezek a villák tulajdonképpen farmok voltak, a hozzájuk tartozó, akár több száz méter kiterjedésű épület-komplexummal. A központi épület úgynevezett peristyliumos szerkezetű, ami egy oszlopos tornáccal körbevett nyitott belső udvart jelent, és e körül helyezkednek el a díszes vagy kevésbé díszes helyiségek: lakószobák, konyha, fürdő, gazdasági egységek, raktárak, istállók. Többről tudjuk, hogy a 4. században átépítették, kibővítették, valószínűleg éppen az olyan gazdagok, mint amilyen Seuso is lehetett, hogy alkalmassá tegyék a jelentős vendégforgalom számára. Egy ilyen korábbi villa központi helyiségének a mozaikja ismeretes a Balatonfelvidéki Nemesvámosról, amely évtizedeken át a Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában volt, most pedig lent pihen a kőtárban. De magát az épületegyüttes szerkezetét is kitűnően be lehet azonosítani azokról a légi fotókról, amelyeket egy ifjú kollégám készített a Mecsek térségében és másutt. 

Mit tudhatunk a Pannóniában uralkodó közállapotokról?

– Korábban az volt az uralkodó felfogás a régészek és a történészek között, hogy a 4. század második felére megváltoztak a közállapotok, átjáróházzá vált a tartomány, ezért a század végére Róma talán már fel is adta Pannóniát. Azóta a régészeti, sőt történeti kutatások alaposabb és körültekintőbb értékelése révén kijelenthető, hogy a leggazdagabb provinciálisok csak a századfordulón kezdtek elvándorolni, elsősorban Itália irányába, az elszaporodó csatározások és a nagy barbár csoportok átvonulásának eredményeként általánossá váló létbizonytalanság miatt. Igaz ugyan, hogy a 378-as hadrianopolisi vesztes ütközetben a pannóniai csapatok egy része is elvérzett, de a tartomány határvédelme ettől nem szűnt meg, csak átszervezésre szorult. Régészeti kutatásaim alapján ezt a következtetést nemcsak megerősíteni tudtam, hanem arra is sikerült rámutatni, hogy a legkésőbbi római eredetű erődépítkezések a századfordulóra tehetők. Ezek az utolsó szervezett katonai ténykedés jelei Pannóniában, és ugyanerre az időre tehető a pécsi Cella Septichora építése, illetve annak felhagyása, ugyanis a feltárásokból egyértelmű, hogy az épületet félkész állapotban hagyták hátra az elköltözők. A teljes tartományról az 5. század második felében mondtak le a rómaiak, de csak fokozatosan engedték át a beáramló hódítóknak, így például a Diocletianus által négy részre osztott terület egyikét, Valeriát 433-ban a hunoknak. A helyben maradt lakosság pedig beolvadt a germán és egyéb népvándorlás kori népek táborába.

Mennyire volt még jellemző ekkoriban a provinciális lét Rómától való függése?

– Róma a 4. században fokozatosan elveszti vezető szerepét, sőt Diocletianus területrendezése azt eredményezte, hogy Itália is csak egy provincia lett a sok közül, kiváltságok, kedvezmények, mentességek nélkül. Constantinus hivatalosan is magára hagyja Rómát, és új fővárost alapít Konstantinápoly néven, a birodalom itáliai központja Ravennába tevődik át. Ellentmondásos ugyanakkor a helyzet, mivel az állam császárai és vezető garnitúrája a 3. századtól kezdődően szinte kizárólagosan provinciálisok, akiket nem a szenátus választ, hanem a hadsereg. Ezért volt annyi viszály az úgynevezett katonacsászárok miatt, akik között egy idő után ráadásul túlsúlyba kerülnek az illyricumi, részben pannóniai születésűek. Innentől kezdve egészen az 5. századig a Római Birodalmat az illyricumi generálisokból lett császárok irányítják.

Hogyan nézett ki a tartomány etnikai, vallási megoszlása ebben az időben?

– Összecsiszolódott, egységes római lakosságról beszélhetünk. Az évszázadok során a kelta–illír alaplakosságot érték különböző etnikai behatások: elsősorban a katonai csapatok tagjai révén nagy számban érkeztek keletiek, hispánok, germánok, thrákok, és nem döntő súllyal italicusok. A 2-3. század fordulóján szír, kis-ázsiai, görög vidékről érkeztek új lakosok, illetve Galerius az általa legyőzött kárpokat telepítette be a Duna, Balaton és a Mecsek közötti területre a 3. század utolsó évtizedében. Ezt követően a 4. század harmincas éveiben germán–szarmata vegyes népesség áramlott a területre és velük is megindult a keveredés. 

Ami a vallási képet illeti, tudjuk, hogy Pannóniában a 3. század közepén több helyen volt püspökség, főleg a Dráva és Száva közti területeken, a 4. század elejétől pedig már attól északra is erőteljesebben megjelent a kereszténység: Sopianae (ma Pécs) és Savaria (ma Szombathely) két olyan központ, amelyeket ismerünk. A Diocletianus-féle keresztényüldözések mártíraktáiból szintén vannak adataink a tartomány vallási helyzetéről. A Galerius-féle 311-es türelmi rendelet, majd néhány évre rá a mediolanumi rendelet birodalmi szinten kedvezett a  kereszténységnek, a 325-ös niceai zsinat pedig elítélte és eretnekségnek nevezte az Arius püspök által hirdetett tanokat, és megfogalmazta a ma is használatos Credót, vagyis Hiszekegyet. A császár Pannóniába száműzte Ariust, aki innentől kezdve ebben a régióban terjesztette tovább vallását több püspököt is hatása alá vonva. A dunai germánok, gótok is az ariánus kereszténységet vették át, sőt második Constantinus is őket támogatta. Mindebből következően Dél-Pannónia jó néhány évtizedre az ariánusok egyik fészke lett. Őket a milánói Ambrosius püspök által gerjesztett eretnekellenes mozgalom fojtotta meg a század végére, és pápai segítséggel ismét az ortodoxia vált általánossá. Valentinianus fia, Gratianus császár 381-től több olyan rendeletet is hoz, amelyek kifejezetten üldözik a pogány vallást és annak képviselőit, jelvényeit, gyakorlatát, ezáltal pedig monopolhelyzetbe hozzák a kereszténységet. Ugyanebben az évtizedben még van egy utolsó kísérlete, entellektüel lázadása a klasszikus pogány vallásosságnak a hagyományos értékrend visszaállítására, de néhány évnyi sikertelen erőlködés után az egész pogány világ az enyészeté lett. 

Meg lehet becsülni, hogy mikor áshatta el Seuso a birtokában lévő kincseket?

– Inkább az 5. század első, és akkor már tényleg válságos éveire tenném óvintézkedését és elmenekülését. Az általunk ismert tizennégy ezüsttál és a – feltételezések szerint – körülbelül 248 darab további tárgy értékéből arra következtethetünk, hogy Seuso pannóniai származású, nevéből ítélve régi kelta eredetű családból származott, kora társadalmában a gazdag, vezető réteghez tartozott. Úgy tűnik, keresztény lehetett, mert annak a tálnak a közepén, amelyiken a neve szerepel, a disztichon felirat elválasztó sávjában egy nagyon szép Krisztus-monogramot raktak ki nielló-dísszel. Típusát tekintve ez a monogram a 4. század derekán volt divatos.

Tudni kell, hogy az egyes tárgyak nem egy időben, nem egy műhelyben, sőt nem is azonos stílusban készültek. Általában a császári udvartartás környékén összpontosultak azok a mesterek által működtetett műhelyek, amelyek az uralkodó és környezete számára dolgoztak. Feltehetően a Seuso-kincsek is ilyen császári műhelyekben készültek, mert hasonló kvalitású ötvösöket elsősorban éremverő központok körül találhatunk. A 4. században már nemcsak Rómában, hanem sokfelé zajlott hivatalos császári éremverés, ezek némelyike a Balkánon működött, de Thesszalonikiben, Kis-Ázsiában, Konstantinápolyban és másutt is előfordultak. Pannóniában Sirmiumban (Sremska Mitrovica) és Sisciában (Sisak) működött ilyen műhely, de Singidunum (Belgrád) is számításba vehető.

A tálakon látható ábrázolásokból, mintákból milyen kulturális orientáció, művészi felfogás, világnézet következtethető ki?

– Kétféle stílusban készültek a díszítések: domborított, illetve vésett és niellóval díszített. Utóbbiba tartozik a Seuso-tál is, amelynek a közepén egy piknikjelenetet látunk, a peremén pedig körbe állatjeleneteket. Ezekből sokan arra következtetnek, hogy a főalak magát Seusót ábrázolja, az edény peremén látható egyetlen épület pedig az ő villája. Aki azonban egy kicsit is ismeri a római művészetet, tudja, hogy nagyon ritka az egyedi ábrázolás, az egyéniesítés, inkább jellemző típusképek szerepelnek az ilyen tárgyakon. A medalion piknikjelenete is ilyen, gyakori ábrázolás. Ha egyedi motívumot keresünk, akkor az a Seuso-dedikáció mellett a Pelso szó, ami csak a Balatonra vonatkozhat.

A domborított díszítéssel ellátott tárgyak viszont bővelkednek mitológiai jelenetekben. Közülük egyelőre csak egy dionüszikus kancsó érkezett meg Magyarországra, amit azért hívunk így, mert egy Dionüszosz-jelenet szerepel rajta. Erről is csak azt mondhatom, hogy egy évszázadok óta általánosan ismert típusábrázolás. Van viszont egy olyan tál, amelyiknek a közepén Achilles, továbbá egy másik, amelyiken Meleagrosz látható a kalüdóni vadászaton. Ennek különlegességére egy magyar régész hívta föl a figyelmet: a típusképet utólagosan átformálták, melynek következtében az egyik alaknak szinte teljesen kifordul a válla, hogy szembefordulhasson az ábrázolás szemlélőjével. A beavatkozás eredményeképpen a germán mondavilág alakjaiként is értékelhető a jelenet. Ez a fajta „átértelmezés” csak a 4. század végétől képzelhető el, amikor Pannónia már nem a régi fényében tündökölt.

Olvasson tovább: