Kereső toggle

Kilencszer huszonnégy

Dr. Berzéki Ferenc a borzasztó egészségügyről, a saját felelősségről és a gyógyuláshoz vezető útról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ezt a csatát meg lehet nyerni” – vallja dr. Berzéki Ferenc oxiológus (sürgősségi szakorvos), a Százhalom Egészségügyi Központ főigazgatója, aki orvosként ment át a rákos megbetegedés és az abból való felépülés stádiumain. A megelőzés elkötelezett híveként úgy látja: egyre gyakoribb a rákbetegség, az emberek rettegnek tőle, de semmit sem tesznek az elkerülésére.

Hazánk a nemzetközi rákstatisztikák élén van. Mi ennek az oka Ön szerint?

– Annak a hiánya, ami engem megmentett: a korai felismerés, méghozzá az önvizsgálat és a szűrés révén. Három évvel ezelőtt hólyagrákot diagnosztizáltak nálam – egy hónappal azután, hogy a legelső szokatlan tünet után urológushoz fordultam. Igaz, csak azért mentem el, mert orvosként megszoktam, hogy mindig a legrosszabb eshetőségből kell kiindulni.

És szerencséje volt, mert az orvosa is komolyan vette Önt.

– Az ilyesmit azért minden kollega komolyan veszi.

Miért tartja fontosnak a nyilvánosságot?

– Nagyon kevés publicitást kap a rák, miközben népbetegségről van szó. Nekem is a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy ha ilyen helyzetbe kerül az ember, és elkezdi keresni a megoldást, belekerül egy olyan rendszerbe, ami még nekem is, aki jól ismerem belülről az egészségügyet, elrettentő. Aki azonban akar, az tud tenni magáért.

Még a jelenlegi egészségügyi ellátás színvonala mellett is, amikor a gyógyulás sokak szerint pénzkérdés?

– Ez abból a szempontból igaz, hogy ma kevés pénzből egyre kevesebben próbálják ellátni a rengeteg feladatot: lassan már mindegyik szakma hiányszakma, eltűntek az orvosok. Előfordul, hogy egy sürgősségi osztályon mentős tisztek látják el a betegeket. A törvény szerint legfeljebb tizenkét órát lehet egy nap dolgozni, de az ügyeletet kivették a munkaidőből. Ha az állam nem hajlandó erre az ágazatra a megfelelő forrásokat rááldozni, akkor a betegek kénytelenek ezt megtenni, többszörösen. A kulcs a mindenkori döntéshozók kezében van, mert ők határozzák meg, mennyit ér az emberélet. Méltatlan körülmények között viszont előtérbe kerül a kérdés, hogy mi múlik a páciensen, mennyire vagyunk felelősek mindazért, ami történik velünk. Én akartam orvos lenni? Én vállaltam az ezzel járó embertelen stresszt? Igen. Én dolgoztam kilenc huszonnégyet zsinórban? Én.

Ez mit jelent?

– Kilenc napon át huszonnégy óráztam egymás után. Ez volt a csúcsom eddig, fel is borultam rendesen. Olyan szívritmuszavarom lett, hogy a mentő vitt haza, el is tiltottak hosszú időre a munkától, otthon kellett maradnom. Volt egy mentős nap, aztán kórházi ügyelet, aztán másik ügyelet, aztán vissza a mentőbe, majd megint ügyelet, megint mentő, kórházi gyakorlat, mentő, aztán a végén, amikor egy beteget átadtunk az intenzív osztálynak, és visszaszálltunk a mentőbe, hirtelen éreztem, hogy óriási baj van, összevissza kezdett a szívem verni. Az osztályos főorvosnak, volt tanáromnak az volt az első kérdése: hányadik huszonnégy? Mondtam, a kilencedik. Nagyot káromkodott, és azonnal bent tartott.

Akkor volt az, hogy azt mondtam, abbahagyom. Hónapokig kellett visszaépítenem magam. A mentőzés embert próbáló munka, semmilyen átállási lehetőség nincs a katasztrófák között. Egyik pillanatban egy baleseti helyszínen vagyunk, de fél órán belül menni kell a másik vészhelyzetbe. A baj ott volt, hogy ezután sem változtattam az életvitelemen. Ehhez több kellett: a rák.

Milyen életvitelre gondol?

– Ment tovább a cigi és literszámra a kávé. Azután emlékszem, olyan tüdőgyulladást kaptam, hogy Törökbálinton a tüdőgondozóban a legerősebb antibiotikumokra sem reagáltam. Ekkor hagytam abba a dohányzást, húsz év után. De továbbra is iszonyú sokat dolgoztam, miközben a táplálkozásom is a régi maradt: reggel főleg semmi, napközben ha megéheztünk, akkor a büfében benyomtunk valami szendvicset, délután pedig az automatából egy Snickerst, hogy emeljük a vércukorszintet, aztán este, ha éppen nem ügyelt az ember, akkor hazament, és teleette magát. Totálisan kizsákmányoltuk a szervezetünket. Mindenki nyakig felelős abban, hogy beteg lesz. Mennyit aludt, mennyit mozgott, hogyan táplálkozott? Tényleg ezen múlik!

Állítólag a mentősök a legrizikósabb csoport, a legritkábban érik meg a 60. életévüket... A rák mikor ütött be?

– Egy rendkívül stresszes, munkahelyi problémákkal teli vezetői időszak lecsengése után jött elő, ötvenegy éves koromban. Végigmentem minden fázison: először nagyon megijedtem, aztán kétségbeestem, utána jött a düh. Ez eltartott négy napig, végül azt mondtam: ez nem vezet sehova, a rettenetes önsajnálatból nem lesz gyógyulás. Ez alapvetően a fejben dől el. Ha élni akarok, az harccal jár, rengeteg kényelmetlenséggel, akadállyal, de ez az egyetlen esély. Van olyan kollégám, aki tüdődaganatból gyógyult, pedig az orvostudomány állása szerint évek óta halottnak kellene lennie. Végigment a citosztatikus kezelésen, sugárterápián, aztán elindult a makrobiotika felé, és rendkívül szigorú diétára állt rá. Vannak önsegítő csoportok, rákból gyógyultaknál is.

Manapság a hólyagrákosok száma megugrott. Ezt sokan összefüggésbe hozzák az ivóvíz- és táplálékminőséggel. Ön szerint mi ebben az igazság?

– A rákbetegség kifejlődése mögött a szervezet egyensúlybomlása áll. Ezt a genetikai hajlam és különösen a környezeti ártalmak együttes hatása okozza: stressz és iszonyatos mértékű szemét, amit táplálék gyanánt elfogyasztunk. Tipikusan civilizációs betegségről van szó: az élelmiszeripar által megetetett mérgeket a gyógyszeripar mérgeivel ellensúlyozzuk. A nyugati orvoslás nem ad segítséget ahhoz, hogyan tisztítsa meg az ember a szervezetét ezektől a mérgektől. Én elég hamar rájöttem, hogy ha meg akarok gyógyulni, akkor a keleti és a nyugati orvoslás objektív eredményeit egyaránt ki kell használni. Elmentem egy makrobiotikus szakemberhez, aki a tudását a különféle gyógynövényekre és a természetes diétára alapozza. Semmilyen spirituális kötődésem nincs a témához, de a személyre szabott szigorú étrend hatott, és ez elgondolkodtató. Megjegyzem, az állati eredetű táplálékoktól való tartózkodást a nagyüzemi állattartás körülményei is indokolják, elég csak a kólibaktériumra utalni.

Mi volt a legnagyobb újdonság Önnek?

– A táplálkozástan az orvostudományban is mostoha terület, holott rendkívül meghatározó az életminőséget illetően. Például kevesen tudják azt az egyszerű tényt, hogy a kristálycukor a szervezetünk egyik legnagyobb ellensége. Az én diétám a teljes cukormegvonással, azaz a rákos sejtek kiéheztetésével kezdődött. A daganat az egyszerű szénhidrátot hihetetlen módon szereti, miközben iszonyatos a túlfogyasztásunk belőle. Érdemes kipróbálni, mennyire intenzívvé válik az ízérzékelésünk nélküle, már három hét után is. Ugyanígy az ízfokozó is egyfajta kábítószerforma, ami kellemes élményt, így függőséget alakít ki az agyban. Én fél évig párolt zöldségeken és barna rizsen éltem, alig mozogtam, alig ettem, hogy semmi energia ne jusson a daganatsejteknek.

Most hogyan él?

– A diétát máig folytatom, és két éve tünetmentes vagyok, holott az első szövettani eredmény nem sok jóval kecsegtetett. A józan mértékű félelem megőriz attól, hogy újból felelőtlenül éljek. A feleségem végig mellettem állt, az ő támogatása nélkül nem gyógyultam volna meg. Korábban két gyomorfekélyem is volt, marékszámra szedtem a gyógyszereket, de mióta diétázom, nem tudom, mi az a gyomorfájás. A laborértékeim normalizálódtak, olyanok, mint huszonéves koromban.

Munkafronton is váltott?

– A munkaterhelésem keveset javult: mentőzök, vezetem az igazgatóságot, csinálom a kórházi ügyeletet, viszek egy másik céget is. De igyekszem minél kevesebbet dolgozni éjszaka, ez ma már egy héten legfeljebb egyszer-kétszer fordul elő.

A reforméletmód csodát tett?

– Inkább az tett csodát, hogy átértékeltem az életemet: az első helyre a kapcsolatok és az egészség kerültek. Amikor betegen rá vagyunk utalva másokra, akkor nagyon leegyszerűsödnek a dolgok. Az egészség óriási szabadságot ad, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy kiaknázhassuk az életünkben rejlő lehetőségeket – akár nyolcvanévesen is. Ennek esélye ma dől el: mozgással, normális étkezéssel, megfelelő stresszkezeléssel.

A legnagyobb problémának a betegeimnél is azt látom, hogy az emberek sehogy sem akarnak szembenézni a döntéseik következményeivel. Nem tudni, meddig kell eljutniuk ahhoz, hogy hajlandók legyenek a felelősséget felvállalni azért, hogy milyen állapotban van az életük, és mindent megtenni azért, hogy javítsanak ezen. E nélkül nincsen gyógyulás.

Utolsók vagyunk

Az OECD tavalyi vizsgálata szerint hazánkban 100 ezer lakosra vetítve évente 165 nő és 316 férfi – összesen mintegy évi 33 ezer honfitársunk – hal meg rák következtében. Ezzel az OECD 34 tagállamából az utolsók, azaz a 34.-ek vagyunk. Első helyen a tüdőrák, második helyen a vastagbélrák, harmadikon a prosztata- és emlőrák áll a KSH statisztikái szerint. Az OECD megállapította azt is, hogy bár az elmúlt 20 évben a túlélési esélyek jelentősen javultak, korai diagnózissal és korszerűbb kezeléssel a fejlett világban évi 800 ezer ember életét lehetne megmenteni. A fejlett országokban évente összesen 7,6 millió ember hal meg daganatos betegségekben, de a demográfiai és életmódbeli változások miatt 2030-ra ez a szám akár 13 millióra is nőhet.

Olvasson tovább: