Kereső toggle

Az élethű és az absztrakt között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rippl-Rónai József városában állítólag a festőóriás óta nem voltak még ilyen sokan tárlaton, sőt mi több, azóta somogyi festő képe nem jelenhetett meg a Magyar Nemzeti Galériában sem. Miközben a Museum of the Americas jegyzett művésze lett, és januárban debütál Miamiban, képeit viszik, mint a cukrot. Fő célja a párizsi Louvre, ahova minden évben karácsony előtt bejuthat egy még ismeretlen alkotó valamely festményével. Minderről a kaposvári Agórában beszélgettünk Albert László festőművésszel.

Mikor döntötte el, hogy festő lesz?

– Már az óvodában elhatároztam, hogy huszár leszek vagy festő, így elkezdtem huszárokat festeni. Ott vették észre, hogy kétkezes vagyok, tehát mindkét kezemmel egyformán tudok rajzolni. A rendszerváltás után felkérésre készítettem egy karikatúrát Antall Józsefről, de aztán sokáig nem foglalkoztam festészettel. Inkább dekorációs munkáim voltak olyan rendezvényeken, mint például George W. Bush látogatása.

Miért fogta mégis újra kézbe a palettát?

– 2006-ban egy barátom kért meg, hogy fessek le egy orgonabokrot. Ez volt az első komolyabb képem, akkor még autodidakta módon könyvekből dolgoztam. Sikerült is, de soha többet nem akartam festeni, nagyon pepecselős, unalmas munkának tartottam. Majd képkeretezőhöz került a festmény, ahol elkezdték fotózni, és megkerestek, hogy szeretnének további képeket tőlem. Jöttek vállalkozók is, hogy adnak pénzt csak fessek. Aztán egy osztrák műkereskedő sok képemet felvásárolta. Csak ezek után esett le, hogy komolyabban kéne vennem a festést, és elkezdtem keresni a saját utamat.

Hol és kitől tanulta a szakmát?

– Egyik barátom kint dolgozott Dél-Franciaországban, és a főnöke festőművész volt. Úgy gondoltam, hogy ha tényleg festő akarok lenni, és mindent tudni akarok a szakmáról, ki kell mennem hozzá. Ám hónapokig közöm nem volt a festészethez: nappal fizikai munkát végeztünk, éjszaka anatómia gyakorlás, mozgástanulmányok. Közben eljárkáltam St. Tropez-ba, Cannes-ba, a Cote d’ Azur-re, azaz a francia Riviérára, és az ott alkotó festőkkel barátkoztam, néztem a munkáikat, és magam is rajzolgattam.

Kik hatottak önre a legintenzívebben? Vannak példaképei közöttük?

– Stílusában mindenképp Rippl-Rónait tekintem mesteremnek, nagyon szeretek kijárni a villájába, és nagyon megtisztelő volt, hogy a Szeretlek Magyarország programban a mester mellé betették az egyik képemet. De megemlítenék egy méltatlanul elhanyagolt kaposvári származású festőt: Halvax Gyulát, aki Rippl-Rónainak volt a tanítványa. Külföldi példaképem Picasso, és a 19. századi impresszionista festők szinte mindegyike.

Rippl-Rónaiban mi ragadta meg? Miben jelentett bátorítást vagy példát?

– Utolsó éveiben odakötözte a kezéhez a pasztellt, hogy vonalakat tudjon húzni, és kikötötte magát egy fához, hogy utolsó leheletéig alkothasson. Ez a küzdőszellem, szenvedélyesség nekem sokat jelent. Picassót pedig azért tartom nagyra, mert bár hibátlanul festő híresség volt, mégis egy merész, és akkoriban kifejezetten kockázatos stílussal jött elő, ami – mint utólag tudjuk – nagyon bejött neki.

 Az ön képei milyen stílusban és technikával készülnek?

– Főleg portrékat festek, valahol az élethű és az absztrakt között. Ezzel sikerült a nemzetközi művészek közé betörni. Ez valójában szabad festészet, olyan, mint egy ételrecept, amibe mindenből a kedvencedet teszed bele. Vannak saját gondolataim is, de majdnem minden festészeti stílusból rakok bele: rengeteg ív van benne, sok mozgás, egy álló dologban is annyi ív van, hogy szinte mozog a kép. Képeimben Picasso és Dali hatásai is elegyednek. A harsány színek sem állnak távol tőlem, de ez hangulatfüggő. Szénnel rajzolom le a vázlatot, és utána olajjal festek. Közben pedig gyakran Pajor Tamást hallgatok…

Van kedvenc témája?

– A kedvenc témám Jézus, róla egy évig készítettem egy Munkácsy ihletésű fekete-fehér hatalmas táblaképet. Arról szól, hogy a Golgota lábánál egy paparazzi leselkedik a keresztre feszítéskor, csak ő lett színes, és a vér, ami Jézus testéből kifolyt. Munka közben hangosan olvastuk az evangéliumot, és aprólékosan kielemeztünk minden részletet, hogy élethű legyen. Ez a kép kinőtte magát, egy filmet is forgattak róla, bejárta az egész világot, szerepelt nemzetközi expón, egész magas értéket képvisel. Ez a leghíresebb festményem.

Milyen a szakma és a gyűjtők viszonya a vallási témákhoz?

– A vallási téma szinte kötelező manapság, újat nehéz kitalálni, divat lett.

Hogyan került a Nemzeti Galériába a Huszárvágás című nagyméretű festménye?

– Az Újrafestett valóság című különleges művészeti projekt keretében kaptam meghívást ide, ahol húsz ép és húsz fogyatékkal élő alkotót választottak ki az esélyegyenlőség és a sokszínűség jegyében. Mikor tíz méterre Munkácsytól és Szinyei Mersétől elkezdtem felvinni az ecsetet a vászonra, azért beleremegett a kezem, ugyanis csak hetvenes éves koromra terveztem, hogy egyáltalán eljutok idáig.

Milyennek látja a képzőművészetet, a magyar művészet helyzetét ma Magyarországon?

– Nagyon belterjesnek látom, a tehetségeket sajnos már az iskolában elfojtják. Benne van a bűnözés is, a politikai nyomások, sajnos még mindig sok múlik az ismeretségeken. Van olyan gyűjtő, aki felvásárol kortárs képeket, és továbbadja az orosz piacon, ez most nagyon megy.

Milyen kortárs festészeti trendek vannak?

– Az absztrakt és a kubista a reneszánszát éli, az élethűben pedig a kicsit kifordult dolgok, de egy felerősített marketinggel bármit el lehet adni.

Miért megy a magyar kortárs külföldre? Miért nem tud itthon érvényesülni?

– Itthon nem illik ilyenből megélni, és a magyar közgondolkozás szerint az alkotói munka megelőzi a korát. Más kultúrákban jobban megbecsülik azt, ami kreatív, jobban kiplakátolják és értékelik, ha valaki képes festeni egy képet. Egyébként, ha a celebek kívánságait festeném, én is többet lennék a kereskedelmi tévékben. De nem akarom a művészi szabadságomat feláldozni a szereplés oltárán, inkább a produktummal akarok sikereket elérni.

Az ön számára mit jelent a festés?

– Bár sokat kell kitartóan dolgozni, szerencsésnek mondhatom magam, hogy a hobbim lehet a munkám. Teljesen olyanná vált számomra, mint a lélegzés. Nem vagyok kényszeres festő, de szeretek festeni. Úgy vagyok vele, mint az író a szavakkal: leírja az érzéseit vagy a gondolatait – nekem pedig muszáj lefestenem. Ajánlanám sok embernek antidepresszáns helyett… Ha hajtás van kiállítások és megrendelések miatt, akkor mindennap 8-10 órát festek. Aki azt mondja, hogy ez nem munka, az csak egy percig próbáljon meg egy körön belül vonaltól vonalig színezni. Ehhez erőnlét is kell: ezért futok, kondizok, biciklizem.

Világviszonylatban elég kevés a fiatal festő. Elképzelhető, hogy az amerikaiak ezért is nevezték el önt a festők Räikkönenjének?

– Szerintem azért is, mert majdnem mindenhol ott vagyok, és nem egy szokványos úton jutottam el nemzetközi szintű kiállításokra, megmérettetésekre. Régen küzdelmes volt bejutni egy expóra, ma már mindenhova meghívnak és számon tartanak.

Jelenleg min dolgozik?

– Az utóbbi időben főleg Rippl-Rónait újraértelmező munkákat készítek, és más somogyi festőknek a régi képeit dolgozom fel. Ezenkívül az életem különböző momentumait, melyek közel állnak hozzám. Az egyik festményem – amely Kolumbusz újraértelmezéséről készült – január 10-én Miamiba utazik, márciusban pedig Dubaiba. Aztán egy holokauszt kiállítás keretében szeretnék majd megemlékezni a magyar elhurcoltakról is.

Magyarországon hol tekinthetők meg legközelebb a képei?

– December 10-én turné indul a Museum of the Americas magyar művészeivel, melynek első állomása Paks lesz.

Milyen jövőt lát maga előtt?

– Az az álmom, hogy egy festményemmel mindenképp bejussak a Louvre-ba.

Olvasson tovább: