Kereső toggle

Aranyanyu

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szabolcs Judit gyógytornász több évtizedes szakmai sikerei után is elsősorban embernek vallja magát, s a szakember minősítést csak zárójelben teszi hozzá. Tevékenységét csodával határos gyógyulások, helyreállások kísérik. Csillagászati összegű keresetet biztosító amerikai praxist utasított vissza azért, hogy itthoni betegeit ellássa. Tevékenységére a Richter Aranyanyu Díj elnyerése után figyeltünk fel.

– Több mint húsz éve foglalkozom gyermekekkel, nemcsak az egészségesekkel, hanem az úgymond sérültekkel is. Minden gyermek egy külön világ, és mindegyikük hoz valami rendeltetés-szerűt, amit szavakkal nem tudok pontosan kifejezni. Böjte Csabával értek egyet, aki szerint „van, akinek vér szerinti, és van, akinek Isten akarata szerinti szülei vannak”.

Nyilván azokról az esetekről van szó, amikor a vér szerinti szülők nem tudják, vagy egyszerűen nem akarják felnevelni a gyermeküket. Jó lenne, ha a nehéz helyzetek ellenére is minden megfogant gyermek megszületne.

– Biztos vagyok abban, hogy minden gyermeknek volna helye. Ebben a meggyőződésemben erősített meg Adámi Zsanett története is, aki rendkívül súlyos deformitással született, ma pedig egy vidám, vonzó kamaszlány, a paralimpiai csapat oszlopos tagja, világcsúcsokkal és rekordokkal a háta mögött. Amikor először megláttam 19 évvel ezelőtt, egy olyan csecsemővel találkoztam, akinek a válla mozgathatósága alig érte el a 10 fokot, a könyöke pedig hajlíthatatlan volt. Nemcsak nem tudta mozgatni, hanem nem is lehetett mozgatni egy ízületi betegség miatt. A könyökén kívül a csuklóját sem lehetett behajlítani még egy centit sem, a keze pedig visszahajlott.

Amikor találkozik egy ilyen gyermekkel, mit lát benne?

– A gyermeket magát. Ha súlyos problémák veszik is körül, vagy ha éppen a szemkontaktus során észlelem, hogy nincsen jól – mert például a születéskor megsérült –, akkor is egy csodálatos emberi lényt látok benne, s nem valami mást. Zsanettet először úgy pillantottam meg az akkor még működő Rókus kórház újszülöttosztályán, hogy mind a négy végtagja gipszben volt, mert így próbálták a lábát kinyújtani és a kezét meghajlítani. Az orvosok szándéka szerint tűszúrásokkal ingerelték volna a végtagjait, hogy megtudják, van-e reakció, van-e idegi vezetés. Ez akár fájdalmas is lehet, ezért azt javasoltam, hogy ezt a csecsemőt, akit még az anyja sem ölelt a karjában, ne tegyük ki ennek a tortúrának. Ehelyett a kezét kezdtem simogatni órákon át. Úgy éreztem, hogy csupán időre és türelemre van szüksége, és valóban, egyszer csak váratlanul megrezzent az ujja. Boldogan kiáltottam fel: „Van idegi vezetés, kérem békén hagyni!”

Zsanett szülei hogy viselték a történteket?

– Édesapja annyira összetört, hogy nem is volt képes elmondani, mi a baj. Egy közös ismerősünk hívta fel rá a figyelmemet, és az ő kérésére kezdtem nyomozódni az újszülött után. Végül rátaláltam a kicsire, és Téglási Emma főorvos asszony beleegyezésével mint gyógytornász kereshettem fel a csecsemőt, majd két és fél hónapon át mindennap meglátogattam és kezeltem őt, s a szüleibe is próbáltam lelket önteni. Előfordult, hogy az édesapa éjjel kettőkor hívott fel, mert olyan lelki gyötrelmeken ment keresztül. Nekem akkor még nem volt gyermekem, és valami ősi anyai ösztön is arra indított, hogy segítsek.

Zsanett állapota mennyit javult a két és fél hónapnyi kezelés alatt?

– A kezdeti állapothoz képest legalább a duplájára növekedtek a mozgáshatárok. A kezdeti 10 fok helyett már 20-25-30 fokig is ki tudtam mozgatni a váll ízületeit, s nagyon kicsit a könyöke is elkezdett hajlani, az ujjai pedig aprókat mozdultak. Kezdetben nagyon nehéz volt őt tisztába tenni a lábak helyzete miatt, s ez is rengeteget változott. Konkrétan a gondos ápolása volt veszélyeztetve, egy kisbabának ugyanis gondosan ki kell törölni a hónalját, a hajlatokat. Ennek véghezvitele szabaddá vált ugyan, de még így is nagyon látványos volt az elmaradottsága. Az édes szülők először próbálták felvállalni az adott helyzetet, azután ismét elbizonytalanodtak. Láttam, hogy időre és nyugodt átgondolásra van szükségük, azonban ott ketyegett a határidő a gyámhivatal részéről, hogy állami intézetbe kerül a kicsi. Végül a természetes szülők lemondtak a gyermek felneveléséről, s mindössze tíz napom maradt arra, hogy örökbe fogadó szülőket találjak, és Zsanett ne állami gondozásba kerüljön.

Hogyan sikerült örökbefogadókat találni?

– Már korábban felvettem a kapcsolatot különböző alapítványokkal. Ahogy teltek a napok, jöttek az emberek, majd amint meglátták a babát, rögtön fordultak ki az osztályról, hogy köszönik, nem vállalják. Én eközben már kinéztem, melyik lenne a lakhelyemhez legközelebb eső intézet, hogy rendszeresen segíthessek neki. Az is megfordult a fejemben, hogy ha kell, egyedülálló létemre magamhoz veszem a kicsit. S amint az Aranyanyu Díj átvételekor is elmeséltem, a hetedik napon megoldódott a helyzet.

Hogyan?

– A szüleimmel töltött vasárnapi ebéd idején épp a húslevest kanalaztam, amikor megcsörrent a telefonom, és Zsanett felől érdeklődött egy férfi, akit Adámi Lászlónak hívtak. Akkor én egy inkább elrettentő, mintsem reális képet adtam a helyzetről, mondván hogy egy nagyon kemény, hosszan tartó munka vár az örökbefogadókra, ráadásul az is elképzelhető, hogy a kislány  egész életében kerekesszékre fog szorulni. Ahelyett, hogy meghátrált volna, a férfi így válaszolt: „Ennek a gyereknek annál inkább családra van szüksége.” Azóta belém égett ez a mondat.

Rögtön találkoztak?

– Másnapra beszéltük meg a találkozót a kórházban. A férfi és a felesége előbb odaértek, mint én, pedig nagyon siettem, s mire megérkeztem, már meg is etették Zsanettet. Ragyogtak a boldogságtól a gyerekkel a kezükben. Most is úgy örülnek neki, mert az elmúlt közel két évtized alatt is ugyanazzal a boldogsággal, szeretettel, türelemmel vették őt körül. Egy kamasz lánnyal persze mindig vannak megoldandó, problémás helyzetek, de az alapszeretet egy picit sem változott. Szerintem Zsanett ettől ragyog most is. A sikereinek persze örülünk, de nem azért szeretjük, hanem egyszerűen önmagáért.

Most milyen Zsanett egészségi állapota?

– Tizenhárom év óta úszik versenyszerűen. Hat éve a paralimpiai válogatott tagja, sokszoros nemzetközi bajnok, hátúszásban világcsúcstartó.  Otthon pedig a kezével mindent meg tud csinálni, ha kell, akkor hagymát szeletel; tavaly karácsonyra például egy saját hímzést kaptam tőle ajándékba. Olyan tempóban ír és használja a számítógép billentyűzetét, hogy én a közelébe se érek.

Amikor szembesül egy problémás esettel, látja már maga előtt a végeredményt?

– Volt már olyan, hogy bejött egy kép, hogy mivé lesz az illető, de nem ez a jellemző. A szülők felé azt kommunikálni, hogy a gyermek biztosan meggyógyul és rendben lesz, óriási felelősség, és én nem vagyok jövendőmondó, sokszor nem tudom, mi lesz a végeredmény. Kivételes esetnek számít, amikor egyszer annyira erősen láttam a megoldást, hogy kimondtam: „ezzel a gyerekkel minden rendben lesz”. Hála Istennek, tényleg úgy lett. Legtöbbször azonban csak azt látom, hogy mi az alaphelyzet és hogy mi a következő lépés. Nagyon gyenge például a kicsi légzése, s mit tegyek azért, hogy elmélyültebben, szabadabban tudjon lélegezni. Vagy például megkeresett egy család iker kisgyerekekkel, ahol az egyik kislány borzasztóan nyugtalanul viselkedett. Ilyen esetben az volt a legfontosabb, hogy megnyugtassuk, s csak ezután látjuk, mi legyen a következő lépés.

Ha egy építész meglát egy telket, akkor lelki szemeivel látja már a felépült házat. Úgy gondoltam, hogy egy más területen dolgozó szakember hasonlóan látja a megoldást.

– Amikor azt állítom, hogy szakember vagyok, a „szak”-ot zárójelbe teszem. Én ugyanis elsősorban ember vagyok, és ahhoz adom hozzá azt a szakmaiságot, amivel őt jól tudom szeretni ahhoz, hogy az illető kiteljesedjen. Ma a szakemberek nagy része kényszert érez arra, hogy ha egy problémával szembesül, akkor valami okosságot mondjon. Annak kimondásához, hogy „nem tudom”, óriási bátorság kell.

Szakmai pályafutása hogyan alakult?

– Itthon a Gyógytornászképző Főiskolán végeztem, s közben Dévényi Anna tanítványaként tanultam speciális manuális technikát. Jártam az ELTE-re szenzomotoros tréninget tanulni, s különböző szakmai tanfolyamokra, képzésekre is. Így kerültem kapcsolatba Meir Schneiderrel, akinek már a könyve is nagy hatást gyakorolt rám. Ő vakon született, de nem adta fel, s ma már lát. Úgy reklámozza magát, hogy a szórólapja egyik oldalán a vaksági igazolványa, a másik oldalán pedig a jogosítványa látható.

Mi az ő módszere?

– Ő fizikai-lelki-szellemi síkon is egyszerre dolgozott. Nemcsak a szemével nézi a beteget, hanem valamiféle intuitív módon igyekszik ráérezni arra, hogy hol lehet a gyökere a problémáknak. Mi az a pont, amit hogyha jól megtámogat, kicsit megváltoztat, vagy segít abban, hogy a páciens megváltoztasson, akkor beindítja az öngyógyító folyamatokat.

Igaz, hogy a betegségek egy része lelki sérülésekre vezethető vissza?

– Ez teljesen egyértelmű, ezért fontos, hogy megtaláljuk, mi az ok. Ha ezt a területet elkezdjük támogatni, akár testi szintről is, masszázzsal, mozgással, akkor egyszer csak valami megváltozik, kiteljesedik. Nem mindenki száll ki a tolókocsiból és nem mindenki kezd el látni, de a tapasztalatom az, hogy jobban elviselik az adott élethelyzetet, boldogabbak, mint előtte voltak. Ez nagy különbség az eredeti állapothoz képest.

Hogyan alakult a Schneider úrral való kapcsolat?

– Magyarországi előadását követően meghívott Brazíliába egy tanfolyamára. Ott megerősödtem abban a nézetemben, hogy ne csak a szememmel, hanem egy mélyebb, intuitív belátással, a szívemmel nézzem az embereket. Látom a mozgásukat, de vajon mi lehet amögött, ami miatt ők nem tudnak teljességgel jelen lenni a saját testükben? A professzor úr felajánlotta, hogy nála dolgozzak, azonban édesanyám beteg volt, a bátyám külföldön, és rengeteg család várt haza. Úgy éreztem, hogy nem tudnék a tükörbe nézni, hogyha azért az anyagi csodáért – több mint 20 ezer forintos óradíjat kaptam volna a kilencvenes években – itthagynám a pácienseimet. Így hazajöttem és itthon maradtam.

Gondolom, rengeteg tapasztalatot szerzett. Mi a véleménye a sérült gyermekek fogadtatásáról a tőlünk nyugatra fekvő országokhoz képest?

– Rengeteg terápia és fejlesztő tréning létezik ugyan, de nagy kérdés számomra, hogy a sok bába között nem vész-e el a gyermek. A szaktudás ugyanis nem elég önmagában, meg kell találni a módját annak, hogy a fejlesztő gyógytornászok, gyógytestnevelő gyógypedagógusok, logopédusok, ilyen-olyan terapeuták tudását olyan módon alkalmazzuk, hogy a gyermek teljes személyisége kibontakozzon.

Sorsfordító gyerekek

„Egy fiúcska kezelésében nagyon fontos szempontnak érzem, hogy mielőtt megszületett, egy szülést sürgető injekció hatása után rövid időre megállt a szívműködése. Amikor másfél évesen először találkoztam vele, görnyedt háttal, magába roskadva ült a földön, szemeit behunyva tartotta, és a játékát izgatottan, de inkább idegesen ütögette a szájához. Fiatal szüleiből sugárzott a kedvesség és a szeretet feléje és a külvilág felé. Megtudtam tőlük, hogy kisfiuk nem szereti, ha megérintik, megpuszilják őt, rendkívül zárkózott.
Elmesélték, hogy a neurológiai kivizsgáláson szó szerint ez hangzott el: „Komplex sérülés, és ami egészen biztos, hogy nem lát. Vihetik bárhova, ártani úgysem használ.” Ilyen kijelentéseknek magam is tanúja voltam sokszor. (…)
A gyermek aprócska volt és gyönyörű. Amikor óvatosan ölbe vettem és az anyaméhbeli helyzetben dajkálni kezdtem, nagyon figyelt. Szülei elmondása szerint soha nem tudták így ringatni, mert félt. Egy-két ilyen alkalom után szívet tépően sírni kezdett, mintha a lelke mélyéből szakadt volna fel valami. Megdöbbentő volt számomra, hogy a gyerek jelezte, szinte kérte, hogy hagyjam, hogy kisírja magát.
Ő helyezkedett újra és újra vissza abba a testhelyzetbe, amely valószínűsíthetően felidézte benne azt a stresszt, ami születéskor érte őt.
Néhány ilyen együttlét után a sírás teljesen elmaradt, a gyermek az ölemben egyre mozgékonyabb és nyitottabb lett. Ezt követően a kisfiú mozgásában szabaddá és bátrabbá vált, beszélni kezdett. Most, háromévesen már szép, egyenes tartással ül, még kézen fogva és félénken ugyan, de gyönyörű testtartással lépkedve jár, és próbálgatja a lépcsőzést. Bátran üget a hintalovon és énekel.” (Részlet Singer Magdolna – Szabolcs Judit Sorsfordító gyerekek című könyvéből)

Olvasson tovább: