Kereső toggle

Hangulatjavító mérkőzések

Interjú Takács Tiborral, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mikortól számítjuk Magyarországon a foci és a politika szimbiózisát?

– Gyakorlatilag az állampolitikai rendszer kiépülésétől kezdve megvolt ez az együttélés, sőt már a két világháború közti időszakban elkezdődött. 1945-től valamennyi politikai erőnek szoros kapcsolata volt a futballal. A koalíciós pártoknak saját sportegyesületeik voltak, többségüknek focicsapattal, ami alól csak a kommunisták jelentettek kivételt. Aztán egy idő után ők is kerestek maguknak egy munkás háttérrel rendelkező klubot, melyet tudnak támogatni, ez lett a Vasas, Kádár János elnökletével. Az ötvenes években a Vasas nagyon messze volt attól, hogy bajnokságot nyerjen, ezért is tekintik sokan szimbolikusnak, hogy az 1956-os forradalom leverése  után beindított csonka bajnokságot éppen ők nyerték. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a legerősebb csapat, a Honvéd több nagyágyúja – például Puskás és Czibor – disszidált ’56 után.

Miért tulajdonított akkora jelentőséget az állampárt a futballnak, ha úgyis a kontrollja alá vonta az egész társadalmat? 

– Mivel a központilag vezényelt május elsejei felvonulásokon kívül a meccsek jelentették az egyetlen legális tömegrendezvényt az országban, a politika érthetően stratégiai fontosságúnak tartotta a futballt. Arról nem is beszélve, hogy a magyar válogatott sikerei legitimációs tényezőként is szolgáltak a politika számára, elviselhetőbbé tették az elnyomást – legalábbis a propagandagépezet így gondolta. Ennek viszont megvolt az a kockázata, hogy amikor elmaradtak a sikerek, akkor a fejekben már nem lehetett szétválasztani a kettőt, és például az ’54-es berni döntő elvesztése után utcai zavargásokra került sor.

Az ötvenes években kiépült sztálini típusú diktatúra struktúrájából következett, hogy a sportban is egy rendkívül centralizált és hierarchizált rendszert hoztak létre. Csak a központilag elismert és központilag irányított egyesületekben lehetett sporttevékenységet folytatni. Eleinte összesen csak 8-9 országos egyesületet engedélyeztek, amelyeket alapvetően a szakszervezeti bázisra vagy az erőszakszervezetekre, úgymint rendőrség (Dózsa), katonaság (Honvéd), ÁVH (Bástya) építettek. A későbbiekben a klubok száma már megközelíthette a húszat. Az egyesületeket a sportszövetségek felügyelték, őket pedig a központi sportirányító szerv, amelynek folyamatosan változott a neve. Noha a Kádár-rendszer fokozatosan eltávolodott a foci teljes kontrolljától, az állambiztonság azért továbbra is kitüntetett figyelmet szentel a futballéletnek.

Kiket és milyen mértékben figyelt meg az „államszocializmus ökle”, hogy a lelátótól az öltözőkig kézben tarthassa a folyamatokat?

– Amikor először olvastam ilyen típusú jelentéseket, meglepődtem, de ahogy jobban megismeri az ember az állambiztonság működésének belső logikáját, minden a helyére kerül. A focistákat alapvetően azért figyelték, mert a nagy csapatok és főleg a válogatott sokat utaztak külföldre, ami ugye komoly veszélyt rejtett magában: vagy a magyar emigráció valamelyik tagjával kerülhetnek kapcsolatba, vagy a nyugati életformát kívánják meg, vagy csak egyszerűen „tiltott importárut” kezdenek el csempészni. Utóbbi fölött a szakvezetés jórészt szemet hunyt, és úgy kezelte a kérdést, hogy a labdarúgók így egészítik ki jövedelmüket. Az állambiztonság viszont – mint a szocialista sporterkölcs felelős őre – a végletekig fel volt ezen háborodva, és a le nem buktatott játékosoknál a seftelés úgynevezett „pressziós alapot” képezhetett. 

A válogatott esetében a disszidálás megelőzése miatt igyekeztek mindent megtudni a játékosokról, hogy csak politikailag korrekt, „megbízható” kerettagok üljenek fel a repülőre. Ehhez azonban nemcsak őket, hanem az orvost, a gyúrót, a szertárost és még sokan másokat is ellenőrizni kellett. Erre nézve a hatvanas évekből van a legtöbb információnk.

A megelőzés sokszor felemásra sikeredett, mert míg például Szucsányi Andrást a kint maradás szándéka miatt nem engedték elrepülni a ’68-as mexikói olimpiára (ő az a játékos, akit később egy edzőtáborban agyoncsapott a villám), addig a helyére lépő Varga Zolit minden további nélkül kvalifikálták, holott a róla szóló jelentésekben rendre feltűnt a disszidálás gondolata. Itt jegyezzük meg, hogy az ÁVH ugyanezért nem akarta kiengedni a fél Aranycsapatot az 1952-es helsinki nyári olimpiára. Hogy mégis kiutaztak, annak egyetlen oka a magasabb rendű pártérdek volt. 

1969-ben átfogó, a magyar foci egészéről szóló operatív jelentés született a III/III-as főcsoportfőnökség II/b alosztálya jóvoltából, amely körülbelül 10 százaléknyi beszervezett ügynökről tudósít. Ez az arány a későbbiekben is jellemző volt a futballéletre?

– A vizsgált 141 emberből 14 volt hálózati személy, de a nyilvántartásban a már nem aktív ügynökök is szerepeltek. Az informátorok elsősorban nem a játékosok közül kerültek ki, a válogatottban azonban mindig volt legalább egy ember, aki jelentett, és az olyan politikai kockázatot hordozó csapatoknál is, mint a Fradi, volt ügynök a játékosok között. Nekik a meccs előtti, utáni hangulatról, az öltözői pletykákról és a csapattársaik viselt dolgairól kellett informálni az állambiztonságot. Ezek a hangulatjelentések sokszor burleszkbe hajló eredményeket produkáltak, például, amikor a jelentést tevő hosszasan ecseteli, hogy Albert milyen passzban van, és hangulatváltozásai vagy a játéktól való távolmaradása hogyan befolyásolja a többiek lelkiállapotát. A jó szolgálatért általában nem maradt el a jutalom: az egyik Magyarország–Szovjetunió meccs előtti és utáni hangulatról beszámoló játékos érdekes módon csak egyszer került be az „A” válogatottba, és pont azon az egy meccsen lépett pályára, amelyikről jelentett.

Az 1969-es átfogó jelentésből tudjuk azt is, hogy a Magyarország–Csehszlovákia világbajnoki selejtező mérkőzés előtt az állambiztonság tisztjei leültek egyeztetni a szövetségi kapitánnyal, és úgymond segítettek neki megoldani a válogatás dilemmáit. A jelentésből kiderül, hogy azért avatkoztak be a keret összeállításába, mert a győzelem kulcsfontosságú volt a közhangulat javítása szempontjából.

Nem lévén szólásszabadság, a közhangulatról elsősorban az ügynöki jelentésekből tájékozódott a pártvezetés. Milyen következtetéseket vontak le a lelátókon, a bisztrókban, a totózókban elhangzó szurkolói reakciókból?

– A kötelező állambiztonsági paranoia minden, lelátón elhangzó indulatos véleménynyilvánításhoz politikai töltetet társított, és ezekből rendszerellenes tüntetést vizionált. Ha az ellenfél történetesen a Szovjetunió csapata volt, akkor valamennyi szurkolói állásfoglalás, bekiabálás a fennálló rendszer elleni támadásnak minősült. Annyiban azért nem jártak messze a valóságtól, hogy a társadalom többségében meglévő szovjetellenességnek szinte csak az ilyen válogatott mérkőzések alkalmával lehetett nagy nyilvánosság előtt hangot adni. Persze nem mindenki gondolta úgy, hogy ami ’56-ban nem sikerült, az majd a pályán megvalósul. Az ügynöki jelenté-sekből és egyéb állambiztonsági információkból az derül ki, hogy a szurkolók többsége egyfajta pesszimizmussal készült az összecsapásokra. És ez nagyjából igazolódott is, hiszen összesen húsz találkozóra került sor, amiből tízet a szovjetek nyertek, mi pedig csak négyet.

Nyomon követhető a futballfronton fellelhető ügynöki jelentésekből, hogy az azokban elhangzó személyek ellen indult-e eljárás, vagy szenvedtek-e bármilyen hátrányt a besúgásnak köszönhetően?

– Természetesen van ilyen dokumentum is a birtokunkban, de ha valaki egy meccsen azt kiabálta, hogy „Ruszkik haza!”, akkor ahhoz nem kellett ügynöki jelentés, mert a lelátókon jelen lévő rendőröknek kötelessége volt kiemelni az illetőt. Sokakat egyébként így szerveztek be: csak azzal a feltétellel engedték szabadon, ha aláír. Aztán ráállítottak egy ügynököt a környezetéből, hogy kiderüljön, dekonspirálja-e magát már az első adandó alkalommal, vagy sem. Tipikus eset egy tatabányai fiatalemberé, aki az üzemi étkezdében került túlhevült állapotba a magyar–szovjet meccs kapcsán, és miután hangot adott ellenérzéseinek („kinyírnám az összes ruszkit”), egyik beszélgetőpartnere feljelentette. Első fokon pénzbüntetésre ítélték, ám a másodfok szigorított a büntetésen, és felfüggesztett szabadságvesztést kapott izgatásért. Azt kell mondanunk, hogy olcsón megúszta.

A lelátókon egyébként nemcsak a hangulatot figyelték az ügynökök és a rendőrök, hanem a hangadókat is. A Fradi-meccsekről szóló jelentésekben rendre feltűnnek olyan idős emberek, akik a sorok között járva – például az MTK elleni mérkőzéseken – arra buzdítják a fiatalokat, hogy skandálják: „libások”. Az állambiztonság abból indult ki, hogy ahogyan – szerintük – az ’56-os eseményeket is imperialista ügynökök és szélsőjobboldali, fasiszta csoportok szervezték, úgy a Fradi szurkolói körét is ezek a rendszeridegen elemek mozgatják. Van olyan ügynöki jelentés, amely arról szól, hogy a Fradi-szurkolók a meccs előtt egy kocsmában tervezik egyeztetni, milyen jelszavakat kiabálnak majd a lelátóról. A jelentésre reagálva történik egy intézkedés, odamennek a rendőrök, és kiemelik a felbujtókat a vendéglátóipari egységből. De a másik, tömegeket megmozgató sportnak számító jégkorong háza táján is több olyan jelentést találtunk, ahol hokimeccsek alkalmával 30-40 embert is előállítottak zsidózásért.

Miért zavarta az állambiztonságot, hogy a Fradi-szurkolók zsidóznak, hogyha közben az MTK környékén cionista összeesküvéstől tartottak?

– A kommunista rendszer alapvetően ideológiai jellegű volt, amely szemben állt a fasizmussal és az antiszemitizmussal is, ezért a pártvezetés nem tűrte a kocsmai és a lelátói zsidózásokat sem. Ennek ellenére a közvélekedés szerint „zsidó” MTK-ban is keresték az ellenséget. Az állambiztonság érdeklődése a ’67-es háború után növekedett meg az MTK iránt, és mindenképpen el akartak hárítani egy cionista összeesküvést. Aki keres, az talál, így a klubházba bejáró kártyás társaságban ráakadtak egy nagyhangú férfira, aki cionista szövegekkel hívta fel magára a figyelmet. Évekig figyelte egy ügynök, aki egyik jelentésében megjegyzi, valószínűleg tudják róla, hogy besúgó, mert amikor a klubhelyiségbe lép, az illető abbahagyja mondandóját. A zsidósággal szembeni kettős politika egyébként végigkísérte a Kádár-korszakot: nem engedték, hogy megszervezzék magukat, társasági életüket a zsinagógák falai közé szorították, közben viszont hatóságilag léptek fel az őket érő nyílt antiszemita atrocitásokkal szemben.

Kimutatható, hogy mikortól vált egyre érdektelenebbé a foci az állambiztonság számára?

– A konkrétan a sportügyekre koncentráló dossziét a hetvenes évek legelején lezárják. Valószínűleg innen datálható, hogy a futball elvesztette kiemelt jelentőségét az állambiztonság szempontjából. Ettől persze az ügynökök még tovább tevékenykedtek a klubok vezetésében és az MLSZ-ben (ők hivatalból is kapcsolatban álltak a rendőrséggel), de az operatív feladatok döntő hányada a III/III-ról fokozatosan áttevődött a BRFK-ra.

Olvasson tovább: