Kereső toggle

Vujity Tvrtko a hamis bulvárról és az igazi sztárokról

El akarom hitetni  a valóságot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azt a legtöbben tudják rólad, hogy 19 évesen, az ostromlott Eszékről leadott tudósításaiddal robbantál be a magyar médiába, de mikor fogant meg benned az elhatározás, hogy újságíró leszel?

– Kezdetben szénbányász akartam lenni, mert legnagyobb példaképem, apukám is az volt. Aztán mire odáig jutottam volna, bezárt a pécsi szénbánya. Az újságírás már gyerekkoromtól fogva érdekelt, egyszer diákújságíróként megjelent egy cikkem a Dunántúli Naplóban. Huszonnyolc soros volt, arról szólt, hogy a táncegyüttes új ruhákat kapott. Nagyon büszke voltam magamra, úgy éreztem, ezzel világszinten változott meg az újságírás történelme. Szorgalmasan fénymásoltam és osztogattam a cikket, de semmi sem történt azon kívül, hogy anyám megdicsért.

Az érettségi évében sikeresen felvételiztem a Zágrábi Tudományegyetem újságíró szakára. A felvételi lapomat átküldték a fővárosba, Belgrádba – hiszen akkor Jugoszlávia még egységes volt –, de mire onnan visszaküldhették volna, az ország kettészakadt, én pedig nem tudtam elkezdeni a tanulmányaimat.

Így az érettségi után négy nappal bekopogtam a Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stúdióba, és azt mondtam Németh Károlynak – aki nem mellesleg egy élő kosárlabda-legenda, 153-szoros válogatott –, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerbül, horvátul, és szeretnék tolmácsolni nekik, ha lehet. Azt válaszolta, hogy rendben, most úgyis van egy kisebb konfliktus a délvidéken, utazzak át velük minden nap. Kaptam ebédet meg néha egy kis zsebpénzt, és közben elleshettem a szakmai fogásokat.

Egy idő után meguntam, hogy minden nap több száz kilométert utazzak Eszékre és vissza, ezért lent aludtam. Egyik éjjel körbezárták a térséget, én pedig sírva hívtam a Magyar Televíziót, hogy mentsenek ki. Mondták, hogy erre nincs mód, de ha már ott vagyok, mondjam el, mi történik. Három nap múlva bejelentkezett a BBC, hogy a magyar tévé tudósítóját keresik. Mondtam, hogy nem tudom adni, mert olyan itt nincs, én csak tolmács vagyok, ráadásul 50 szónál nem tudok többet angolul. Azt mondták, az elég, így elhangzott minden idők leghülyébb tudósítása, miszerint „all bloody around, lot of people died, big war in Yugoslavia problem”. Két nap múlva már Amerikából kerestek, hogy a BBC furcsán beszélő tudósítójával szeretnének beszélni.

Szinte tinédzserként töltöttél 89 napot háborús helyzetben, melletted lőttek fejbe egy kollégát…

– …bombatalálat érte a pincénket, láttam embereket  megsérülni, meghalni. Egy gyerek lelkét ez iszonyatosan meg tudja viselni. Nem véletlenül nem beszélek sokat a délszláv háborúról. Az is nagyon zavart, hogy utána mindenki haditudósítóként emlegetett – bár az nyilvánvaló volt, hogy én már soha többé nem fogok a debreceni virágkarneválról tudósítani.

Később Miamiban tanultad a tévés szakmát. Mi a különbség az amerikai és magyar újságírás között?

– Az USA-ban teremtődött meg az a fajta modern televíziózás, amiben most élünk. Miamiban az egyetemi stúdiónk 1996-ban olyan szintű volt, mint amivel egy évvel később a magyar kereskedelmi tévézés elindulhatott. Pénz, paripa, fegyver nem számított. Ott tanultam meg végtelenül precízen dolgozni: ha a kereskedelmi érdek úgy kívánta, hogy a reklám előtt 40 másodpercem maradt egy sztori elmesélésre, akkor azt 40 másodperc alatt kellett megoldanom.

Az angolszász újságírás nagyon emberközpontú, nem önmagában a problémát mutatja be, hanem kiemel egy embert, és az ő sorsán keresztül meséli el a sztorit, láttatja a kudarcot vagy a győzelmet. Egy hazai példával élve: a második világháborúban 600 ezer honfitársunk került hadifogságba a keleti fronton. Amíg azonban egy ember sorsa tragédia, addig egymillió emberé csak statisztika: így a Don-kanyar sem tud több lenni egy szomorú történelmi ténynél. Amikor viszont hazajön a világ utolsó második világháborús hadifoglya, Toma András, akkor az ő személyén és történetén keresztül szívbe markoló történetté alakul több százezer magyar ember sorsa.

Ezer és ezer emberi történet lehet érdekes valamilyen szempontból. Mi az, amitől egy sztori igazán működik?

– Ahogy mondani szokták, öt perc hírnév mindenkinek jár. Szerintem viszont nagyon sok hatperces ember él közöttünk, amolyan hétköznapi hősök, akik érdemtelenül kevés figyelmet kapnak. Az újságírás hatalom, a mi felelősségünk, hogy kit állítunk be példaképnek, kit emelünk fel, és kit ejtünk el. Az a Weisz Fanni lesz-e a középpontban, aki hallássérültként, egy szörnyű gyermekkor után el tudott jutni odáig, hogy a köztársasági elnök ünnepi beszédét fordítja, vagy az az úgynevezett celeb, aki minden évben kiad egy naptárt magáról és a kislányáról.

A celebeket nem kíméled, miközben a TV2 is erősen épít rájuk…

– A celebritás (híresség) kifejezés eredetileg nem negatív, de pejoratív tartalommal töltődött fel. Mint ahogy a bulvár sem szitokszó, hanem egy megjelenési forma. Az Egyesült Királyságban a legnagyobb politikai botrányokat bulvárlapok robbantják ki, amelyek adott esetben politikusok lemondásához is vezethetnek.

A bajok szerintem ott kezdődtek, amikor 1997-ben elindult a kereskedelmi tévézés, amire rátelepedtek a „színes-szagos” újságok, és a szappanoperák szereplőit két mellékszerep után elkezdték színészeknek hívni. De ha ők színészek, akkor kicsoda volt Sinkovits Imre, Gobbi Hilda, Bessenyei Ferenc, és kicsodák a mai tehetségek? Aztán már sztár lett abból is, aki egyszer szerepelt egy tévés valóságshowban. De ha ők sztárok, akkor az olimpiai bajnok az mégis micsoda? Ez zavart okozott a nézők-olvasók fejében, és ennek a következménye a jelenlegi értékválság. Ebben az egész médiának megvan a felelőssége.

Ma már a mértékadó internetes híroldalak is megtanulták, hogy egy-egy ismert női műsorvezetővel bármit el lehet adni. Sőt, nem is feltétlenül kell újságot írni: az egyik nyomtatott hetilap internetes honlapja például mások cikkeit veszi át, adnak neki egy hangzatosabb címet, és máris jön a kattintás. Ez azért probléma, mert ha egy címmel többet lehet keresni, mint a minőségi munkával, akkor a piaci befektető az utóbbiban nem lát túl nagy fantáziát. Annak idején Bob Woodward és Carl Bernstein Watergate-botrányról írt cikksorozata nyomán Richard Nixonnak le kellett mondania. Vajon ma mit szólnának egy magyar szerkesztőségben, ha az újságíró azt mondaná, hogy fél évig csak egyetlen témával fog foglalkozni, mert akkora sztori van benne? Ennél jóval kifizetődőbb megírni, hogy meghalt az RTL Klub sztárja – aki valójában egy dél-amerikai szappanopera harmadrangú szereplője.

Te meg nyertél a lottón, ahogy olvastam.

– Igen, de az már csak a kattintás után derült ki, hogy 240 forintot. Kettesem volt.

Az angolszász újságírásban is létezik öncélú bulvár, ott is vannak ötperces celebek, mi a különbség?

– Ott van számos olyan lap, hírportál, tévéműsor is, amely igazi újságírói munkát végez. Van akkora piacuk, hogy fenn tudják magukat tartani. A tízmilliós Magyarországon valószínűleg nem élnének meg.

Politikai újságírással soha nem akartál foglalkozni?

– Sohasem érdekelt a magyar belpolitika. Azt hiszem, nálunk a legnehezebb munka a politikai újságírás. Hála istennek, a könyveim és az előadásaim bevételéből fenn tudom tartani a civil függetlenségemet. Soha nem kértem, így nem is kaptam senkitől anyagi támogatást, nem fenyeget az a veszély, hogy valaki elém áll, és azt mondja, emlékszel, múltkor megdobtalak kétmillióval, most te jössz. A saját pénzemből mentem el Észak-Koreába éppúgy, mint Haitire Weisz Fannival. Az anyagi függetlenségem teremti meg a szellemi függetlenségemet.

Egyszer futottam csak bele egy bakiba. Meghívtak egy kis faluba. A szervező azt mondta, négyszáz könyvet meg is vennének. Soha jobb ajánlatot, gondoltam. A színpadon a polgármester konferált fel, aki a méltató szavak után hozzáfűzte: kérem, hogy az előzetesen megbeszéltek szerint az előadás után Marikánál adják le a kopogtatócéduláikat.

Ugyanakkor van olyan politikai téma, amelyben határozottan kinyilvánítom a véleményemet: mindig kiállok a határon túli magyarság szimbólum- és nyelvhasználatáért. Valamint azért, hogy aki akarja, az megkaphassa a magyar állampolgárságot – és itt most nem a szavazati jogról beszélek, az egy másik kérdés.

Érdekes, hogy téged is ér kritika azért, mert vállalod a horvát nemzetiségedet. Vannak, akik szóvá teszik a nevedet, vagy például azt, hogy horvátul beszélsz a fiaiddal.

– Trianon után Magyarországon nagyon kevés nemzeti kisebbség maradt meg homogén módon. Ezért a legtöbben nem értik azt, hogy mit jelent egyszerre magyarnak és mondjuk horvátnak lenni, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Aki engem emiatt bánt, gondoljon bele, hogy milyen lehet annak a felvidéki magyarnak, akit azért szólnak meg, mert Lászlónak meri magát hívni Ladislav helyett.

Ha már itt tartunk: a határokon túl is megjelentek a könyveid. Hogyan fogadták a magyar hősöket például a szlovákok?

– Először Bödök László, a legnagyobb szlovákiai könyvkereskedő vetette fel, hogy mi lenne, ha kiadnánk náluk az egyik könyvemet – szlovákul. Ott engem a kutya sem ismert, hiszen nem látnak a tévében. Ennek ellenére olyan sikere lett a Láttam a poklot címmel megjelent kötetnek, hogy most októberben jelenik meg a nyolcadik könyvem szlovákul. Ezt egyfajta kultúrmissziónak tekintem: a szlovákok a saját anyanyelvükön olvashatják, hogy a magyarok nem is olyan szörnyű emberek, mint ahogy például Jan Slota állítja. Romániában is megjelent két könyvem, mindkettő sikeres volt, és most jelenik meg az első kötetem Szerbiában.

A Facebookon 103 ezer követőd van, az előadásaidra pedig rendszerint több százan váltanak jegyet. Mit gondolsz, minek szól ez a kitüntetett figyelem?      

– Ezt én nehezen tudom megítélni, de talán összefüggésben állhat azzal, hogy sok embernek hozzám hasonlóan elege van az úgynevezett sztárokból, és igazi hősökre vágynak, olyan példaértékű emberi történetekre, amelyekkel azonosulni tudnak. Sok olyan visszajelzést kapok, hogy valaki a kórházban olvasta a könyvemet, és milyen sok erőt adott neki, vagy hogy eddig úgy gondolta, mennyi oka van panaszkodni, de rájött, rengeteg olyan dolog is van, aminek örülhet. A könyveimmel és az előadásaimmal pontosan ez a célom, el akarom hitetni a valóságot.

A legkegyetlenebb műfaj egyébként az előadás, hiszen a nézőt nem kell, hogy érdekelje, hogy tegnap milyen jó voltam Oroszlányban, vagy holnap milyen jó leszek a felvidéki Zselízen, ő ma estére váltott jegyet. Amikor felállok a színpadra, 40 másodperc udvarias taps fogad, de az a múltamnak szól. A következő 119 perc és 20 másodpercben kell elérnem, hogy a néző erősebbé váljon, kapjon inspirációt. Ha ez nem sikerül, kudarcot vallottam. Ezért számomra minden egyes előadás egy csúcstámadás a Mount Everesten.

Hogy viseled azt, amikor emberek a személyes problémáikkal keresnek meg, mondjuk bemennek a TV2 székházába, és addig nem hajlandóak távozni, amíg nem segítesz nekik?

– Összeszámoltuk, márciusban egyetlen hónap alatt 2037 személyes megkeresést kaptam – e-mailben, telefonon, Facebookon, személyesen vagy rokonokon keresztül –, ezek közül 1904 konkrét segélykérés volt. Volt, akit a férje bántalmazott, más az apját kereste, de abban is nekem kellett volna igazságot tennem, amikor a szomszéd csatornavize ráfolyt egy házra. Heten a sárga csekkjeiket is elküldték, hogy fizessem be. Ezt eleinte nagyon nehezen viseltem, különösen, amikor olyan leveleket kaptam, hogy mélyen csalódtam magában, azt hittem, segíteni fog. Persze van olyan, amikor beleavatkoztam az adott ügybe: egyszer egy nő azzal hívott fel, hogy a szomszéd néni elindult a postára, hogy feladjon kétezer eurót egy levélcsalónak. A rendőrség segítségével sikerült megakadályozni, hogy megtegye.

Mit tapasztalsz, milyen állapotban van a magyar társadalom?

– Nem vagyunk jól. A tapasztalataimat megerősíti a Gallup felmérése, amely szerint a boldogságrangsorban a vizsgált 120 ország közül 117. Magyarország. Sokatmondó az az adóhatósági jelentés is, miszerint vizsgálataik nagy része bejelentés alapján indul: túl sokan kívánják, hogy bárcsak a másiknak se menne jobban, mint nekik. Nálunk a legsikeresebb történeteket is el tudjuk rontani. Például ketten is megírták nekem „bizalmasan”, hogy Weisz Fanni valójában nem siket, csak megjátssza magát. Amikor pedig a szomáliai menekült Németh Szamira nyolc hónapig nálunk lakott, volt, aki azzal jött, hogy de jó lenne neki is egy ilyen csinos bébiszitter Afrikából.

Ezzel együtt vallom, hogy a magyar a világ egyik legtehetségesebb népe, rengeteg értékkel, kiemelkedően tehetséges emberekkel.

Tavasszal a te közreműködéseddel látogatott Magyarországra Nick Vujicic, az a végtagok nélküli férfi, aki keresztény hitére alapozva hirdeti, hogy minden helyzetből fel lehet állni. Úgy tűnt, nagy hatást gyakorolt rád.

– Tavaly szeptemberben, a negyvenedik születésnapomon ismerkedtem meg Nickkel, ami megváltoztatta az életemet. Ott volt velem szemben egy lábak és kezek nélküli fiatalember, aki tízezrek előtt ragyogva beszél arról, hogy kétkezű, kétlábú, látó-halló emberek hogyan lehetnek boldogok. Egy olyan srác beszél erről, akinek a születésekor lelkész apja gyülekezetében gyászolni kezdtek, anyja pedig azt mondta, vigyétek innen ezt a torzót, mert nem akarom látni. Nyolcévesen pedig öngyilkos akart lenni a fürdőkádban. Ha Nick Vujicic Jézusban talált reményt, és Ő adott neki erőt, hogy sokkal boldogabb legyen, mint a legtöbbünk, akkor nincs jogom elvitatni Isten létezését.

Olvasson tovább: