Kereső toggle

A szellem ereje

Kalmár Sándor pszichiáter a spiritualitásban rejlő lehetőségekről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egyházi iskolák diákjainak csaknem fele, ha van is neki, nem tud erőt meríteni saját hitéből; az állami iskolákban pedig még gyengébb a spiritualitásra való fogékonyság; és van olyan elit gimnázium, ahol a tanulók 30 százaléka reménytelennek vallja magát – többek között ez derül ki Kalmár Sándor pszichiáter 1400 fiatal között elvégzett kutatásából, amelynek keretében a megkérdezettek mindennapi szellemi tapasztalataira volt kíváncsi. A szakember szerint Magyarországon elégtelenül működik a spirituális nevelés, aminek egyenes következményei a depresszió, a függőségek és a rossz egészségügyi mutatók. A 15 és 34 év közötti korosztályban például vezető halálok az öngyilkosság.

A vizsgálat során mit értettek pontosan spiritualitás alatt, és hogyan gyűjtötték az adatokat?

– Sajnálatos módon Magyarországon az oktatásból-nevelésből és az orvosi gyakorlatból is hiányzik az ember holisztikus, vagyis teljes személyiségét kezelő szemlélet. Ismételgetjük, hogy az ember a test és lélek egysége, miközben a tudomány ezt a megközelítést már 30 éve meghaladta. Az Egészségügyi Világszervezet az egészség fogalom meghatározásánál a testi, pszichés, szociális jólléten felül a spirituális jóllétnek is fontosságot tulajdonít. Ezzel rámutattak Freud alapvető hibájára, aki nagyot tévedett, amikor azt mondta, hogy a vallás kényszerbetegség.

Persze a vallás nem ugyanaz, mint a spiritualitás: az előbbi a rendszert, a külsőségeket jelenti, az utóbbi a belső hitet és reményt. Ebből következik, hogy valaki úgy is lehet vallásos, tartozhat egy rendszerhez, hogy spirituálisan nem erős. De ez fordítva is igaz: lehet valaki spirituális beállítottságú, de az ismeretek hiányában, konkrét vallási keretek nélkül az ilyen ember könnyen a babonák világában találja magát. Ugyanakkor az egyes vallásokon belül lehetnek tévhitek is. A magyarok egyik katolikus védőszentje, Kapisztrán János például a legvérengzőbb inkvizítor volt, aki tízezreket küldött máglyára; vagy nehezen lehetne pozitívnak mondani azt a jelenséget, amikor egy arab fiatal bombát köt magára, elköszön a családjától, és a piactéren felrobbantja magát és másokat.

Mi alapvetően az olyan spirituális védőfaktorok meglétét és erősségét vizsgáltuk, mint a hit, reménység, szeretet, imádság, könyörület, lelki béke, vagy az öröm és az Istenhez való közelkerülés élménye. Ehhez a G. Lynn Underwood amerikai professzor asszony által kidolgozott és alkalmazott Mindennapi Szellemi Tapasztalatok Skálát (Daily Spiritual Experience Scale) használtuk. Ezen a válaszadók bejelölhetik, hogy milyen gyakran érzik például Isten jelenlétét, vagy tapasztalnak meg olyan örömöt imádkozás közben, ami kiemeli őket a mindennapi gondokból. Arra is rákérdezünk többek között, hogy az illető erőt, vigaszt talál-e a spiritualitásában, mennyire hálás, mennyire érzi közvetlenül, illetve másokon keresztül Isten szeretetét, vagy például törődik-e önzetlenül másokkal.  

Mindez hogyan függ össze a mentális és fizikai egészséggel?

– Az előbb említett spirituális tapasztalatok egyfajta védőfaktorként működnek. A test-lélek-környezet/kultúra-spiritualitás négyességgel leírt holisztikus emberképben az egyes területek erősen hatnak egymásra: bármelyikre kiömlik egy tintapacni, az a többit is beszennyezi. Ha valaki egy baleset folytán gipszágyba kerül, akkor csalódottá válik, kiszolgáltatott lesz a környezetének, és mondhatja azt is, reményem sincs, hogy rendbe jövök. Ha viszont spirituálisan erős, akkor a hite és a reménysége megvédi a lelki összeomlástól, sőt a fizikai felépülését is segíti. Az a belső meggyőződés ugyanis megváltoztatja az ember viszonyulását a kudarcokhoz, problémákhoz: azok többé nem elmozdíthatatlan hegyek, hanem leküzdhető akadályok.

Nemzetközi és részben hazai kutatások is azt igazolták, hogy a spiritualitás csökkenti a depressziót, a káros szenvedélyektől való függőséget, a babonaságot, miközben erősíti a lelki és fizikai immunrendszert és a motiváltságot. Ennek eredménye pedig a jobb életminőség és a hosszabb élettartam. Ma már itthon is jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek az imádkozás és a testi egészség kapcsolatát vizsgálják.

Ezért nem csak önmagában a spiritualitást vizsgáltuk, hanem azzal párhuzamosan egyebek között a depressziót, a szorongást, a reménytelenséget, illetve a dohányzási, valamint alkohol- és drogfogyasztási szokásokat is. A kutatásban 14 oktatási intézmény (középiskolák, főiskolák, egyetemek Magyarországon, illetve a Vajdaságban és Erdélyben) több mint 1400 diákja vett részt. Voltak közöttük egyházi, illetve állami gimnáziumok, műszaki iskola és egy hátrányos helyzetű leányokat nevelő iskola is. 

Mire jutottak?

– Sajnos a teljes adatbázist egyelőre nem tudjuk együtt elemezni, ehhez ugyanis egy komoly informatikai rendszerre lenne szükség. Mivel a kutatás jelentős részét eddig is saját zsebből finanszíroztam, erre egyelőre nincs anyagi fedezet. Ugyanakkor a spiritualitás területén már vannak feldolgozott adataink, és ezek érdekes és tanulságos eredményekkel szolgálnak. A legjobb értékek a könyörület és az irgalom dimenziójában jöttek ki: az egyházi iskolákban és egy elit gimnáziumban ennek az aránya 70 százalék körüli, a műszaki szakképzőben 33 százalékos, a leányiskolában pedig 36 százalékos. Ezekre a fiatalokra inkább az jellemző, hogy törődnek másokkal, illetve elfogadnak másokat akkor is, ha olyan dolgot tesznek, ami szerintük helytelen. Ez az arány az USA-ban egyébként átlagosan 28 százalék.

Ugyanakkor érdekes, hogy az Istennel való kapcsolat területén az egyházi iskolákban is mindössze a diákok fele mondta legalább azt, hogy a legtöbb napon vannak szellemi megtapasztalásai. Az állami elit gimnáziumban ez 35 százalék, a humán középiskolában 22, a műszakiban és a leányiskolában pedig 17 százalék. Azzal kapcsolatban, hogy mennyien nyernek rendszeresen vigaszt és erőt a hitükből, az egyházi iskolákban 50 százalék körüli eredmény jött ki, miközben az ott tanuló diákok 6-7 százalékának egyáltalán nincs hite. A többieknek van ugyan hitük, de az gyenge ahhoz, hogy erőt merítsenek belőle. Értelemszerűen ezek a számok a többi iskolatípusban még rosszabb eredményt mutatnak: van olyan iskola, ahol a 62 százalék egyáltalán semmilyen vigaszt nem talál a hitben, és mindössze 7 százalék az, aki ezt kisebb-nagyobb rendszerességgel megtapasztalja. Megdöbbentő az is, hogy a remény teljes hiánya az elit gimnáziumban 30 százalékos – nagyságrendileg majdnem akkora, mint a leányiskolában, ahol 40 százalék jött ki. Felmerül a kérdés, hogy milyen sors vár azokra a fiatalokra, akik szupertehetségesek ugyan, de már fiatalon teljesen kiábrándultak.

A képet rontja, hogy a felsőoktatási intézményekben szinte a teljes spiritualitás aránya csökken, vagyis a felnőtté válás mintha gyengítené az ember szellemi orientációját.

Akkor mindez magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért állunk olyan rosszul a depressziót és az öngyilkosságokat összesítő statisztikákban. Mi lehet a megoldás?

– Már ezek a részeredmények is arra világítanak rá, hogy Magyarországon elégtelen a spirituális nevelés és oktatás. A szülők és a pedagógusok gyakran még a gyerekek lelki problémáit sem tudják megfelelően kezelni, a szellemi kérdésekről nem is beszélve. A rendszerváltás idején egy vidéki középiskolában végeztünk kutatást, ahol kiderült, hogy a megkérdezett diákok csaknem ötöde depressziós. Ám ennek a felismerésnek semmiféle következménye nem lett, ugyanis a közelben lévő egyik gyermekpszichiátriai központ túlterheltségre hivatkozva nem fogadta az érintetteket, egy másik intézmény pedig két gyermeket tudott volna fogadni néhány hónap múlva. A helyzet azóta sem sokat változott: a fiatalok mentális állapotánál szinte már csak a gyermekpszichiátria van rosszabb helyzetben Magyarországon. Ennek részben az elvándorlás az oka. Tavaly még én is kaptam meghívást Svédországba, és ha az ötvenes éveimben lennék, akkor éltem is volna a lehetőséggel. A Központi Statisztikai Hivatal szerint 2011-ben 47 gyerekpszichiáter dolgozott az országban – a rendszerváltás előtt 137 volt, és az sem volt sok.

Mi a legaggasztóbb a fiatalok mentális állapota kapcsán?

– Mi eddig többnyire a depressziót vizsgáltuk – ennek a betegségnek csaknem kétszáz megnyilvánulási formája van a rossz hangulattól kezdve az örömérzésre való képtelenségen keresztül a társas kapcsolati problémákig. A gyerekeknél a legfeltűnőbb a hatékonyság hiánya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyereket nem érdekli az, amit az iskolában hall, sőt, valójában alig van benne lelkesedés bármi iránt. Márpedig egy tevékenységet az tud igazán élvezetessé tenni a számomra, ha bele tudok feledkezni. Csíkszentmihályi Mihály professzor híres meghatározása szerint ez az úgynevezett „flow”, vagyis áramlás, ami szerinte a boldogság alapja.

Az érdektelenség gyökereit én abban látom, hogy amikor a gyerek óvodás korban elkezd kérdezni, és állandóan ő akar bizonyos dolgokat megcsinálni, akkor a szülő ennek nem enged teret, hanem azt mondja, hogy „maradj nyugton”, „ülj le a fenekedre”, vagy bekapcsolja neki a tévét, amivel gyakorlatilag megakasztja a gyerek személyiségfejlődését. A legtöbb szülő és pedagógus sajnos nincs tisztában azzal, hogy a születéstől a felnőtté válásig egy gyermek több krízisen megy át, mint azután a felnőtté válástól a halálig. A személyiségfejlődés pedig akkor teljes, ha minden egyes krízisen túl tudunk jutni.

Mi az oka annak, hogy magas a fiatalkori öngyilkosságok aránya?

– Az adatok valóban riasztóak: a 15–24 és 25–34 éves korosztályban az öngyilkosság a vezető halálok Magyarországon. Korábban mindig azt hangsúlyoztuk, hogy az öngyilkosság megelőzésében a legfontosabb a depresszió elleni küzdelem, mert az öngyilkosok nagy része depressziós. Arra azonban nem figyeltünk eléggé, hogy vajon a depressziósok 90 százaléka miért nem lesz soha öngyilkos. Rá kellett jönnünk, hogy az öngyilkosság legfőbb rizikófaktora nem önmagában a depresszió, hanem azon belül a reménytelenség. Nincs új a nap alatt: több ezer évvel ezelőtt a görögök már megmondták, hogy ha Pandóra szelencéjében nem maradt volna benne a reménység, akkor az emberek egytől egyig öngyilkosságba menekültek volna.

Névjegy

Kalmár Sándor 72 évesen is aktív, nyugdíjas éveit betakarításnak tekinti, amikor learathatja szakmai munkásságának gyümölcseit. 2007-ben ment nyugdíjba osztályvezető főorvosként, két évvel később szerezte meg a PhD fokozatot. Az utóbbi tizenöt évben több mint húsz könyvet és könyvfejezetet, számos magyar és angol nyelvű cikket írt, rendszeresen tart előadásokat nemzetközi konferenciákon. Fő kutatási területe a depresszió, illetve annak öngyilkossággal való kapcsolata, az öngyilkosság megelőzésének lehetőségei, valamint a percepció, a személyiségfejlődés és a spiritualitás. Idén Oláh Gusztáv-emlékéremben és életműdíjban részesítette a Magyar Pszichiátriai Társaság. Főszerkesztője volt Az öngyilkosság orvosi szemmel című könyvnek, amelyért Nyírő Gyula-díjat kapott.

Olvasson tovább: