Kereső toggle

Interjú Kati Marton nemzetközi hírű íróval

„A jövő miatt írok a múltról”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kevesen tudják, hogy Marton Endre és Ilona az AP és az UPI magyarországi munkatársaiként Rákosi börtönével is dacolva tudósították a nyugatot a Rajk-perről, a Mindszenty-perről, majd később az ’56-os eseményekről is. Lányuk, Kati Marton tudósítóként, újságíróként, íróként vált ismertté. Szülei történetét A nép ellenségei című könyvében örökítette meg. De könyvet írt Wallenbergről, a világot visszafordíthatatlanul megváltoztató magyar zsidó tudósokról és művészekről (Kilenc magyar), és arról is, miként formálták Amerikát az elnökfeleségek (Titkos hatalom). Kati Martonnal a napokban magyarul is megjelenő, és két házasságának (Peter Jenningsszel és Richard Holbrooke-kal) emléket állító könyve: Párizs, szerelmeim története kapcsán beszélgettünk.

Miért Párizs a könyv címe?

– Párizs viharos életemben a fix pontot jelentette számomra. Budapesten tanultam meg franciául egy bébiszittertől, aki egyébként jelentett rólunk az ÁVO-nak, de legalább ennyi hasznom származott belőle. Gyerekként kezdtem álmodozni Franciaországról. Tizennyolc évesen kerültem a Sorbonne-ra. Úgy érzem, Párizsban nőttem fel. Ott tanultam meg a szépséget minden formájában értékelni, öltözködni, bort kóstolni, és ott lettem először szerelmes. Párizsi tartózkodásomnak aztán szintén egy forradalom vetett véget, mint ahogy egy évtizeddel korábban budapesti életemnek is. Ez az 1968-as párizsi diáklázadás volt. Ott laktam a Latin-negyedben, közel az egyetemekhez, ahol a tüntetések zajlottak. Korántsem volt számomra romantikus, rossz emlékeket idézett, de akkor elhatároztam, hogy még visszatérek Párizsba. És ez így is történt, az ABC News riportereként tértem vissza.

Richard Holbrooke nem mindennapi közszereplő volt, megoldhatatlan helyzetekre igyekezett megoldást találni. Mekkora kihívást jelentett a feleségének lenni?

– A legnagyobb kihívás az volt számomra, hogy megőrizzem identitásomat egy ilyen erős egyéniség mellett. Amikor ENSZ-nagykövet volt, és később is, állandóan fogadásokat adtunk. De napközben továbbra is írtam. Nem akartam feladni saját elhívásomat. Richard pedig nem is várta el tőlem, hogy egy csendes, mosolygós társ legyek. A balkáni béketárgyalás során például beültetett a két halálos ellenség közé, és azt a feladatot adta, hogy a két, addig egymásra sem néző ellenfelet szóra bírjam. Vagy például, az én feladatommá tette a köszöntő tószt megírását minden vacsora alkalmával. Ezekre én sokat készültem. Történelmi hivatkozásokkal, viccekkel. Az volt a szándékom, hogy a jelenlévők otthonosan érezzék nálunk magukat. Otthonunk nem volt túl hivataloskodó. Ellenkezőleg, nagyon szórakoztató, hívogató légkör uralkodott. És mi mind a ketten hozzájárultunk ehhez.

Úgy tűnik, egy csendesebb szakasz következik az életében. Mik a tervei?

– Az élet a változásról szól, vannak dolgok, amiket a hátunk mögött kell hagynunk. Most megjelent könyvem sem a veszteségről szól, hanem a veszteség feldolgozásáról. Mert egyszer mindenki találkozik veszteséggel, de hogy hogyan reagálunk arra, az nem mindegy. Nem vagyok „nyöszörgő”, az túl unalmas. New Yorkban fogok élni, már dolgozom a kilencedik könyvemen, de vannak kedvenc párizsi helyeim, amelyeket rendszeresen meg fogok látogatni.

És ugye, időnként Budapesten is megfordul. Vissza-visszatérve és szemmel tartva Magyarországot, mi a véleménye, milyen irányba tart az ország?

– Őszintén szólva, egy kicsit aggódom, mert jobban szeretném, ha Magyarország nyitottabb ország lenne, ilyen sok évvel a rendszerváltozás után szeretném, ha előbbre tartana a demokratizálódás irányába vezető úton. Itt a politika nagyon személyfüggő. Senki nem arról beszél, hogy mit tudna tenni az országért, hanem arról, hogy rám szavazz, mert ő nagyobb tolvaj, mint én. Inzultus által politizálnak, az uralkodó párt azt sugallja, hogy ők az egyetlen legitim párt. És ugye, ezzel már vissza is érünk a totalitárius rendszerhez. Aggályosnak tartom a sajtószabadság sérülését, mert nem lehet demokrácia sajtószabadság nélkül. És amit még nagyon szeretnék látni, az az, hogy a magyarok tanuljanak még egy nyelvet. Én nem az angolra gondolok itt, mert az már nem sokáig világnyelv. Nem hiszem, hogy az unokáim már azt fogják használni.

Európában mit tanuljunk? Arabot?

– Ki tudja? Talán a kínait. A nővérem gyermekei Párizsban kínaiul tanulnak. De egy ilyen kis ország, mint Magyarország, de mondhatnám Ausztriát vagy Svájcot vagy Norvégiát is, nem beszélhet csak egyetlen nyelvet. Magyarország pedig ebben a tekintetben nagyon le van maradva.

Mi befolyásolta könyvei témaválasztását? Úgy tűnik, hogy mind kapcsolódik valamilyen módon magyar, illetve zsidó gyökereihez, noha első könyve, a Wallenberg írásakor szembesült először zsidó származásával.

– Nagyon fontosnak tartom, hogy megismerjük a saját történelmünket. A németek nagyon jó munkát végeztek ezen a téren. Amikor Németországban éltem a hetvenes években, hiszen Richard volt az USA németországi nagykövete, nagy hatással volt rám, hogy milyen nyíltan beszélnek a németek a rémtettek éveiről. Az egyetemen nemcsak történelmet oktattak, hanem történelmi társadalomtudatot is. A magyarok nem szembesítették és ma sem szembesítik magukat a történelemmel. A magyar fiataloknak tudniuk kell, hogy mi történt itt, hogy milyen kockázatok léteznek. Ez az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzuk a történelem megismétlődését. 

Ezért akart a Kilenc magyarban és A nép ellenségeiben szülei történetén keresztül tükröt tartani a magyarok elé?

– Igen, a történelem az ereimben folyik, a családom nemcsak a holokauszt, hanem a hidegháború áldozata is.

Itthon sokan nem is ismerik azt a kilenc zsidó származású magyart, akiről a könyve szól, akik elmenekültek hazánkból és megváltoztatták a világot.

– Ezeknek az embereknek szobrot kellett volna állítani, mert ezek a kitűnő zsidó származású magyarok dicsőséget szereztek Magyarországnak. A nemzetállamoknak ragaszkodniuk kellene tehetséges embereikhez, mert ha nem teszik, végül Amerika nyeri meg őket magának. Egy ország sem tud falak mögött létezni, még az internet korszakában sem. Tényleg, még az is magyar volt, aki az internetet felfedezte.

Neumann János.

– Igen! Jöjjön, keressük meg a szobrát! Miért nincs neki?

Egyrészt talán, mert zsidó volt, másrészt, mert elhagyta az országot.

– Jó, de Liszt sem itt élt. Mindenesetre Magyarországnak büszkének kellene lennie a nagy tehetségeire. Ezek az emberek azért mentek el, mert erre kényszerültek. Liszt saját választása miatt távozott, mert nagyot akart alkotni, Bécsben, Milánóban, Párizsban akart zenélni. És ez teljesen rendben is van. De Neumannnak azért kellett mennie, mert a Tudományos Akadémia nem akarta többé. És ez már nagyon nagy baj.

Könyve jól bemutatja azt a pezsgő budapesti kávéházi életet, amelynek az első világháború vetett véget, s amely a holokauszt után teljesen megszűnt az értelmiség java részének felszámolásával.

– Ezért írok ilyen témájú könyveket, mert ez nagy tragédia a nemzet számára, s ezt meg kell értenie minden magyarnak. A minap egy görög futballjátékos náci karlendítéssel szalutált a pályán. Az a kölyök – 20 éves – nem is tudja, mit jelent a náci szalutálás. Ezért írok a múltról, és nem a napi eseményekről. Már nem újságíró vagyok, hanem olyan író, aki a történelemmel szembesítem az embereket, hogy megelőzzem annak megismétlődését.

Egy interjúban azt állította, hogy „a zsidó–keresztény értékek nem lehetnek többé Európa számára követendők, mert már egyes nagyobb városokban a lakosság több mint húsz százaléka muzulmán”. Nem találja ijesztőnek az agresszív iszlám jelenlétét Európa nagyvárosaiban, különösen az ortodox zsidók elleni brutális franciaországi gyilkosságok után?

– Az a véleményem, hogy az emberi faj nem tökéletes. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy kik a vezetőink, mert megfigyeltem a Balkánon, hogy milyen egyszerű még Európa szívében is egy képzett, tehetséges demagóg számára etnikai konfliktust kirobbantani, mely rövid idő alatt százezer ember életét oltotta ki. Richard olyan emberek között dolgozott az utóbbi években a Közel-Keleten, akik a totalitárius rendszer egy formájának tekintették a terrorizmust, nem pedig vallási meggyőződésből öltek. Sokan nem is tudták, hogy miről szól a hitük.

Ennek ellenére vitathatatlan, hogy az iszlám dzsihád fenyegeti a nyugati civilizációt, különösen szeptember 11-e után.

– Ott voltam aznap New Yorkban. Ijesztő volt.

Mi volt Richard álláspontja az iszlám dzsihádról, hiszen ő volt felelős Barack Obama kormányzata idején Afganisztánért és Pakisztánért?

– Igen, jártam is vele Afganisztánban. Richard békecsináló volt, tárgyaló. Ő nem hitt abban, hogy ami Afganisztánban történik, az a harctéren fog megoldódni. Ő a tárgyalásokban hitt. Richard utálta az előítélet és kirekesztés bármely formáját. A könyvben is említem, hogy rendszeresen rám szólt, ha valakit már a külseje alapján igyekeztem beazonosítani, hogy ez valószínűleg norvég, vagy angol, vagy ilyesmi. Ő ezt a háborút nem az iszlám háborújának látta a fehér világ ellen. Inkább olyan emberek harcának tekintette, akik tele vannak gyűlölettel, mert a saját országukban nincs reménység: nincs munkalehetőség, nincs megélhetés, nincs iskoláztatás, nincs kilátás, hogy valaha is megváltozik az életük.

Olvasson tovább: