Kereső toggle

Balkanizálódik  az arab világ

Bukott államok és rettegő monarchiák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Széteső államok, vérszemet kapott tömegek, szegénység és terror: Casablancától Teheránig két éve forrong az arab világ. A Közel-Kelet örökre megváltozott – állítja Uzi Rabi professzor, a tel-avivi Móse Dajan Központ igazgatója. A Kneszet főtanácsadója szerint a helyzetet jól jellemzi, hogy a kétharmados támogatással megválasztott Mohamed Murszi elnököt a liberális és az ultravallásos ellenzék is „szakállas Mubarak” gúnynévvel illeti.

Számtalan véleményt hallhattunk az elmúlt két évben arról az eseménysorról, amit a sajtó első lelkesedésében arab tavasznak nevezett el. Azóta az áldozatok száma a százezerhez közeledik, és egyetlen közel-keleti országban sem történt meg a remélt demokratikus fordulat. Ön szerint mi történt az elmúlt huszonöt hónapban?

– Drámai változások zajlanak a Közel-Keleten. A huszadik század rendje a szemünk előtt esik széjjel. A fordulat haszonélvezői a mély történelmi gyökerekkel rendelkező országok: Törökország, Egyiptom és Irán. A megrázkódtatások pedig elsősorban azokat az államokat érintik, amelyek a huszadik században jöttek létre. Franciaország és Nagy-Britannia 1916-ban a titkos Sykes-Picot egyezményben felosztotta egymás között a térséget. Így alakult meg az első világháború után Szíria, Libanon, Irak és Jordánia, amelyek most egy „balkanizálódási” folyamaton mennek keresztül. Ezek olyan mesterséges államok, amelyeket a nyugati érdekek mentén hoztak létre, nem pedig szerves történelmi fejlődés eredményei. Eddig egyszerű volt a képlet: egy ország – egy vezető. Líbiában Kadhafi, Szíriában Asszadék, Irakban Szaddám és így tovább. A nyugati vezetőknek nem kellett foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak a tömegek, mert minden szál egy kézben futott össze. Ez véglegesen megváltozott.

A régi gárdából Basár Asszad még a helyén van.

– Szerintem Szíria mint állam megbukott. Bár Asszad elnök még formálisan az ország vezetője, a hatalma Damaszkuszra és az alavita kisebbség által ellenőrzött tengerparti sávra korlátozódik. Párhuzamosan több erőközpont jött létre, kurdok, szunniták, drúzok, síiták vagy a libanoni maroniták. Az állam hasonló szétbomlását láthatjuk Líbiában és Jemenben is. Ezzel szemben Tunéziában és Egyiptomban, ahol az arab tavasz elindult, megbuktak a diktátorok, de az állami keret és az ország területi egysége megmaradt.

A harmadik csoportot a közel-keleti monarchiák jelentik. Ezek szintén mesterséges, de többnyire nagyon gazdag államok. Igyekeznek „kivásárolni” magukat a forradalmi hullámból, de így is folyamatos fenyegetés alatt állnak, mert bármikor szintén széteshetnek. A szellem kiszabadult: az emberek már látták azt, hogy évtizedeken át megingathatatlan vezetők buknak meg egyik napról a másikra. Eltűnt a félelemmel vegyes tisztelet, ami a közel-keleti diktátorokat a huszadik században körülvette. Az emberek felszabadultak, és ebben az új atmoszférában már nem elképzelhetetlen az, hogy az utcára vonuljanak akár Rijádban is. Az új Közel-Kelet történetét mások írják, mint a huszadik században, és új szabályok érvényesek a térségben.

Mire gondol?

– A közel-keleti változásokat eddig többnyire katonatisztek indították el, akik időnként megpuccsolták a hatalmon lévő diktátort. Most azonban tömegek állnak a változások élén, akik úgy érzik, hogy nincs vesztenivalójuk. A korrupció és a magas munkanélküliség miatt az emberek frusztráltak, és az elégedetlenségüket az interneten keresztül is meg tudják osztani egymással. Ezért kivonulnak a térre, és ott is maradnak, amíg a diktátor meg nem bukik. A kérdés, hogy mi lesz ezután? Az új vezetőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy nem érinthetetlenek. Egyiptomban Murszi elnököt sokan „új fáraónak” gondolják, mert a Muzulmán Testvériség támogatja és nagy parlamenti többsége van. Mégis folyamatosan tüntetnek ellene, nagyrészt azok, akik Mubarak ellen is a Tahrír térre vonultak. Az a mondásuk, hogy Murszi a „szakállas Mubarak”, mert nyugati demokráciát, munkahelyeket és prosperitást ígért, azonban minden nagyjából ugyanúgy megy tovább, mint Mubarak idején.

A Murszi-ellenes tüntetők demokráciát akarnak?

– Egy részük igen, más részük viszont épp ellenkezőleg, hallani sem akar a nyugati értékekről. Tunéziában már tragédiához vezetett ez a konfliktus, mert az iszlamisták nemrég meggyilkolták az ellenzék vezetőjét. Egyiptomban is a tét az, hogy a vallás lenyeli-e az államot? Ki lesz a hatalom forrása: a nép vagy Allah? Ahol az állami keretek is szétesnek – mint például Szíriában – ott a hatalmi vákuumban a globális dzsihád erői is megjelennek.

Ez a legnagyobb veszély Izrael számára?

– Kétségkívül oda kell figyelnünk arra, hogy milyen erők jelennek meg a határaink közelében, ugyanakkor Asszad bukásával Irán elveszti legerősebb szövetségesét, ami viszont előnyös Izrael számára. Leginkább azonban a tizennégy évszázada zajló szunnita–síita konfliktus legújabb fejezetére kell odafigyelnünk: az egyik oldalt Szaúd-Arábia, Törökország és Katar, míg a másik oldalt Irán képviseli. Szíriában is ez jelenti a fő választóvonalat: Asszadot a síiták, Irán és a Hezbollah támogatja, míg a felkelőket a szunnita államok. Teherán szeretné azt, ha Izrael belekeveredne a szíriai konfliktusba, mert akkor elterelhetné a figyelmet Asszadról.

Iránt váratlanul érte az arab tavasz?

– Nem örültek neki, az biztos. Az ellenzék hiánya miatt eddig a gazdasági nehézségek nem eredményeztek tüntetéseket, de láthatjuk, hogy ma már senki nem tekintheti magát sérthetetlennek. Akár idén is elindulhat egy tiltakozás-hullám, például az elnökválasztás idején, júniusban vagy utána. Az iráni rezsim tisztában van azzal is, hogy az arab tavasz mögött a szunnita Muzulmán Testvériség áll. Nemcsak Egyiptomban és Tunéziában, hanem a Hamasz révén Gázában és a Nyugati Parton, valamint Jordániában és Szíriában is. Irán könnyen elvesztheti azokat a bázisait, amelyeket az elmúlt évtizedekben épített ki.

Obama elnök egyértelműen a szunnitákat tekinti stratégiai partnereinek a Közel-Keleten, mondván, közös érdekük a síita Irán gyengítése, és ezzel a terrorveszély is csökkenthető a térségben. Ez logikusnak hangzik, nem?

– Irán érzi a veszélyt, de ettől csak veszélyesebbé válik. Reméljük, Obama elnök komolyan gondolja, hogy nem engedi meg Irán nukleáris hatalommá válását, mert a helyzet kritikus. Teheránban látják, hogy mi történt Kadhafival, aki néhány éve lemondott a védelmet jelentő atomkártyáról. Látják azt is, hogy Észak-Koreával vagy Pakisztánnal viszont milyen óvatosan bánik a világ. A nemzetközi közösség szóban elítéli őket, de a gyakorlatban érinthetetlenek.

Oroszország lenne a kulcs az iráni és szíriai probléma megoldásához?

– Moszkva jelenleg kitart Irán és Szíria mellett, mert nem akarja, hogy egy Líbiáéhoz hasonló helyzet jöjjön létre, és az Egyesült Államok befolyása tovább erősödjön a térségben. Közben a britek bejelentették, hogy fokozzák a felkelők támogatását. A nagyhatalmak egyre több fegyvert küldenek a Közel-Keletre. Obama elnöknek ezért elsősorban az oroszokkal és Kínával kellene szót értenie, hogy ki lehessen lépni ebből a veszélyes körből. Akkor előfordulhat, hogy Irán tényleg elszigetelődik, és sikerül megállítani.

Ez elhozhatja a békét?

– Hosszú távon pesszimista vagyok, mert attól tartok, hogy egy évtizeden belül létrejöhet egy Iszlám Internacionálé, egy olyan front, ami egységesen Izrael ellen fordulhat. Szerintem az igazi konfliktus csak ez után következik, amikor a szunnita irányzatokon belül is lezajlik majd a hatalmi harc. A vahabiták és a szalafiták az iszlám abszolút uralmát akarják. Számukra a választások csak eszközt jelentenek az iszlám állam megvalósításához, ami már nem a nemzeti keretekre épül. Nem érdeklik őket a nemzeti zászlók, himnuszok, sőt még a határok sem. Hisznek abban, hogy az idők végén létrejön ez a globális kalifátus. Ezt a célt nem az arab tavasz hozta létre, csak felgyorsította a folyamatokat. Irán viszont az atomfegyverrel a szunniták térnyerését is meg akarja akadályozni. Erre Szaúd-Arábia és Egyiptom válasza az, hogy akkor nekik is szükségük van atombombára. Olyan nagy az aggodalmuk, hogy a színfalak mögött még Izraellel is készek szövetkezni.

Mi a helyzet Törökországgal? Úgy tűnik, hogy ők a legnagyobb nyertesei a felfordulásnak.

– Ez csak a látszat. Erdogan azzal, hogy elsőként fordult szembe nyíltan Asszaddal, felbátorította a kurdokat. A kurdok Irakban már gyakorlatilag autonómiát élveznek, most Szíriában is elérhetik ezt. Ezek után a törököknek számolniuk kell azzal, hogy az országukban élő tizenöt millió kurd szintén önállóságot követel magának. A másik hibája az volt, hogy szembefordult Izraellel. Erdogan úgy gondolja, az arab világ a szélsőséges anticionista retorikája miatt elfogadja a nem arab Törökországot a térség vezetőjeként. Rosszul számítottak, mert az arab országok nem bíznak a törökökben, Ankara viszont elvesztette az esélyt arra, hogy közvetítő legyen. A legutóbbi gázai konfliktus során hiába utazott Ahmed Davutoglu külügyminiszter az övezetbe, nem ő, hanem Murszi hozta tető alá a fegyverszünetet. A Hamasz számára a Muzulmán Testvériség, nem pedig Erdogan vagy Ahmadinezsád a természetes partner. Arra várnak, hogy átvegyék a hatalmat a Nyugati Parton is. Ezzel viszont elveszíthetjük az esélyt a kétállami megoldásra, mert a Hamasz a megegyezés helyett inkább kivárná, amíg a demográfiai folyamatok révén a palesztinok többségbe kerülhetnek. Talán ezt tudná megelőzni, ha Obama segítségével meg tudnánk állapodni Abbasszal.

Olvasson tovább: