Kereső toggle

Dühös vagyok,de optimista

– mondja Hankiss Elemér szociológus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ gyökeres átalakulás előtt áll, állítja Hankiss Elemér, aki szerint elfecséreltük az elmúlt húsz évet. A kérdés, hogy mihez kezdünk a változással, jóra vagy rosszra használjuk-e. Vagy eltékozoljuk ezt a lehetőséget is?

Nemcsak gazdasági, hanem értékválságról is beszélnek Magyarországgal kapcsolatban. Mennyire látja súlyosnak a helyzetet?

– Súlyos, de nem csak Magyarországon. Az egész világ átmeneti korszakban él. Egy nagy kultúra hanyatlóban van, és még nem alakult ki egy újabb, amit talán majd globális civilizációnak nevezünk. Az, amit ma Magyarországon hazai válságként érzékelünk, az része egy, az egész világon gomolygó válságnak, egy nehéz átmenetnek egyik világrendszerből egy másikba. Ha nem ebben a tágabb keretben gondolkozunk, ha belterjes, görcsös pártküzdelmek kötik le figyelmünket, ha befelé fordulva, zárt ajtók mögött mindent mi magunk akarunk megoldani, akkor nem megyünk majd sokra. Egy nagy világdráma részei vagyunk. A többi országgal együtt mi is átmeneti korban, a „bizonytalanság korában” élünk. De szerencsére a bizonytalanság kora egyben a „lehetőségek kora” is. Új megoldásokat kell és lehet találnia az emberiségnek. Ki kell találni és ki kell építeni a globális méretekben működő demokráciát. Ki kell találni egy új, globális gazdasági modellt. Fel kell gyorsítani a globális társadalom kialakulását: a javak, jogok, lehetőségek a jelenleginél sokkal méltányosabb globális elosztását. Meg kell tanulnunk, hogy a bizonytalanságok világában is szabad, felelősségteljes, szolidáris polgárokként éljünk. Nekünk, magyaroknak is részt kellene vennünk ebben a tanulási folyamatban. Egyelőre még a küszöbön toporgunk. 

Mit jelent a bizonytalanság? Anyagi típusú vagy társadalmi jellegű?

– Minden egyszerre. Életünk minden pontja bizonytalanná vált. Megroggyant az eddig úgy-ahogy jól (ha nem is igazságosan) működő gazdasági világrend, zűrzavar van a politikában, átalakulóban van a világ hatalmi rendszere, tele van új, ismeretlen tényezőkkel a világmindenségről alkotott képünk, a mai fizikai világképben a bizonytalanság alapvető tényezővé vált, nem tudjuk, hogy mi, emberek, honnan jöttünk és hova megyünk. Megzavarodott még mindennapi viselkedéskultúránk is. Korábban egyértelmű volt a parancs: Szeresd felebarátodat és légy önzetlen! Ma huszonnégy órán át azt harsogja minden s mindenki, hogy: Szeresd önmagad és légy sikeres!  Az Ön nagymamája még habozás nélkül azt mondta a lányának: Menj férjhez. Ma folyik a bizonytalankodás a karrier és a család között. Ide-oda kapkodunk. Két világ közt élünk.

Azt állítja, unja Magyarországot. Miért?

– Mert agyonbeszéljük a semmit. Az elmúlt tíz-húsz évben a viták túlnyomó többsége arról szólt, hogy melyik pártnak mennyi az esélye, mit csinál, mit nem csinál, korrupt, nem korrupt, jól dönt, rosszul dönt. Ez a vita folyik húsz éve. Minden szót elmondtunk már ezerszer. Már a saját könyökünkön jövünk ki. Forgunk a saját levünkben, miközben a világ villámgyorsan változik. Pezseg a sok új gondolat a gazdaságban, politikában, tudományban, filozófiában, teológiában. Mi jön be belőle hozzánk? Nagyon kevés. Ülünk a magunk pici kis burkában, és rágjuk a pártpolitikai gittet, veszekedünk, zsörtölődünk, nyaljuk vélt vagy tényleges sérelmeinket.

Nem azért van ez az érezhetően nagy társadalmi feszültség, mert senkinek sincs elég bátorsága vagy akarata kibeszélni ezeket a problémákat?

– Nem jellemző ránk múltunk, jelenünk s jövőnk józan, higgadt, közös megbeszélése. Mindenki fújja a maga nótáját. A kurucok a kuruc, a labancok a labanc nótát. Nem állnak szóba egymással. Pedig milyen érdekes és fontos volna az IMF-ügyek mellett  együtt elgondolkozni például akár azon, hogy szerencsés volt-e annak idején a Függetlenségi Nyilatkozat, vagy hogy vajon nem II. Józsefnek volt-e igaza azzal a bizonyos németoktatással. Nem lenne katasztrófa, ha ma Magyarország kétnyelvű ország volna, miközben megmaradt volna jó magyarnak.  

Most is vannak rossz döntések.

– 1989-ben születtek nagyszerű, jó döntések. Létrehozták a demokrácia és a  piacgazdaság intézményrendszerét, biztosították az emberek szabadságjogait és így tovább. De sorolhatnánk az elmúlt két évtized rossz döntéseit vagy krónikus döntésképtelenségét is. A pártpolitikai érdekek nálunk mintha kíméletlenebbül írták volna felül az ország érdekeit, mint mondjuk Szlovákiában, Lengyelországban vagy Csehországban. Miért?

Lehetne önszerveződés vagy valamilyen belső késztetés eredménye, hogy a társadalom maga próbálja megoldani a helyzetet, és nem a politikai elitre vár.

– Sok évtizedes bénultságból mintha ma kezdene feltápászkodni a magyar társadalom. De az igazi társadalmi mozgás még kevés. Hogy csak egyva-lamit említsek: a Kádár-rendszernek – amely döntő szerepet játszott a magyar társadalom szétzilálásában és megbénításában – volt egy érdeme is. Két-három  millió embert emelt fel a proletársorból az alsóközép vagy középosztály szintjére. Ez nagyszerű dolog volt, ebből élünk még ma is, bár most a felemelkedettek egy része viszszasüllyedőben van a proletársorba.

Legalább ilyen nagy baj az, hogy elfecséreltünk húsz évet. Nem használtuk ki a megnyíló lehetőséget arra, hogy igazán polgárosodjunk, hogy európaiakká váljunk, hogy megkössük a békét egymással, hogy kitaláljuk az országot, kitaláljuk azt, hogy mi a helyünk és lehetőségünk a világban, hogy egy-két területen hogyan válhatunk fontos szereplőjévé a világgazdaságnak. Oktatási rendszerünket nem alakítottuk át úgy, hogy iskoláink modern gondolkodású, nyílt, a bizonytalanságokat elviselni tudó, kreatív, bátor, autonóm embere-ket neveljenek. Folytassam?

Talán a fejétől bűzlik a hal. Lehet, hogy a vezetői rétegben van egy erős bizonytalanság, és ez hat ki a társadalomra.

– Az elit szerepe rendkívül fontos. Ha ők úgy viselkednének, mint európai polgárok: szabadok, autonómok, felelősségteljesek, szolidárisak, társadalmilag érzékenyek lennének, annak óriási volna a hatása. Ezek az erények azonban egyelőre inkább csak a retorika szintjén csillognak. Valójában az úgynevezett elit magatartása rengeteget rongált a magyar társadalmon. A közmorál romlásáért nagy mértékben ez az elit a felelős. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne mindenki, minden magyar állampolgár felelős azért, hogy a polgári szellemiség és magatartáskultúra még mindig sápadt és erőtlen ebben az országban.

Azt mondja, közelíteni kellene Európához. Magyarország nem Európa?

– Közelednünk kellene egy polgárosultság kultúrájához. Nálunk még mindig gyenge az egyéni autonómia, nem eléggé védett az emberi szabadság, csak jogokat akarunk, és a kötelességeket nem akarjuk vállalni. Még mindig hajbókolunk a hatalomnak. Félünk a kockázatoktól, félünk egymástól, félünk a jövőtől. A két nagy politikusi tábor is fél egymástól, azért agresszív, félelmében támad és harap. És félelmében még fel is fújja magát, mint a béka. Azzal áltatja magát, hogy vége lenne a világnak, ha nem ő győzne a következő választáson.

Arról nem is szólva, hogy Magyarország az elmúlt két évtizedben többször került a működés- és fejlődésképtelenség határára. Jóval több a baj és szenvedés, mint ami elkerülhetetlen lett volna. Elfogadhatatlan az, hogy egy 21. századi európai országban legalább egymillió ember él mély nyomorúságban, rosszul táplált, télen fázik, egészségére nem vigyáz, gyerekeit képtelen elindítani egy ígéretes életpályán. Nem kellene ez ellen önöknek, a médiumoknak is sokkal többet tenniük? Nem kellene segíteni az országot, hogy elkerülje a pusztító csapdákat?

Milyen csapdákat?

– Például az adósság, a fejlődésképtelenség, a nyomorúság csapdáját. Vagy hadd említsek két más típusú csapdát. Az egyik a hisztéria. Mintha állandóan valami szükségállapotban élnénk. Feszültek vagyunk, pillanatonként „felrobbanunk”, ha tíz percet késik a vonat (ne késsen!), toporzékolunk, és az ország végromlásán szörnyülködünk. A másik ilyen csapda a panaszkultúra. A panaszneurózis csapdája. Megmérgezi az éle-tünket, megbénítja társadalmunkat. Életveszélyes. Vergődünk benne. Önbeteljesítő jóslat. Mert ha állandóan azt mondjuk, hogy itt minden rossz lesz és reménytelen, akkor minden rossz és reménytelen lesz. Át kell állni arra, hogy panaszkodó ország helyett az új gondolatok, új kezdeményezések, új lehetőségek keresésének az országa legyünk. Alapvetően a magatartásnak, a szellemiségnek kell átalakulnia. Ennek első lépése az, hogy ha fájnak is a dolgok, abbahagyjuk a panaszkodást. A problémák országából a problémák megoldásának országává válunk. Hinnünk kell abban, hogy a dolgok, más nemzetekkel, szomszédainkkal, Európával együttműködve megoldhatók.

Nehéz optimistának lenni, ha – ahogy Ön mondja – egymillió éhező van. Az a lakosság tíz százaléka.

– Rendet kell teremteni a házunk táján. Tudom, hogy kevés a pénz az országban, de vagyonok fecsérlődnek el ott, ahol nem szabadna. Meg kell győzni akár az IMF-et is, hogy sok mindent megcsinálunk, amit kérnek, de kikötjük, hogy segíteni akarunk a rászorulókon. Megpróbálunk egy szerény jómódban élő, méltányos, fejlődőképes, önmagában és a jövőben bízó, új gondolatokkal teli modern Magyarországot felépíteni.

És mi lesz  a szabadságharccal?

– Nem tudom, hogy az IMF-fel kell-e megvívni szabadságharcunkat. Vívjuk meg előbb a butasággal szemben, az agresszív pártpolitikával szemben, a gyávasággal, a jobbágyi alázattal szemben, a tétlenséggel, a lustasággal, a reménytelenséggel szemben. Sok lehetőség van a szabadságharcra.

Szomorú a jelen helyzet miatt? Pesszimista?

– Nem szomorú vagyok, hanem dühös, és betegesen optimista. Dühös vagyok, hogy az elmúlt húsz évet jelentős mértékben elherdáltuk. Túlontúl belebonyolódtunk önös érdekeink kergetésébe. A politikusok civakodtak ahelyett, hogy együtt dolgoztak volna az ország előbbre jutásán. Súlyos történelmi felelőtlenség. Az állampolgárok vakon küzdöttek a megélhetésért, túlélésért. Az értelmiség? Egy részük sikeresen átigazolt az üzleti világba, mások beálltak valamelyik politikai nyájba. Voltak, akik visszahúzódtak abba a bizonyos elefántcsonttoronyba (ők legalább időnként jó műveket írtak). De annak a szellemi pezsgésnek nyoma sincs manapság, amely a hetvenes, nyolcvanas években jellemezte a magyar közéletet, amikor is minden hónapban megszületett egy új, világmegváltó teória arról, hogy hogyan lehetne úgy átalakítani a szocializmust demokráciává és kapitalizmussá, hogy ne vegyék észre Moszkvában.

Ma csak a politikai ricsajtól hangos az ország. A gondolatok, a szellem, a józan eszmecsere világa néma. Vagy alig hallatszik a hangja.

Olvasson tovább: