Kereső toggle

A nemzeti emlékezet nem lehet szelektív

- mondja Gellért Ádám nemzetközi büntetőjogász

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt időkben új arcként robbant be a közélet színpadára Gellért Ádám. A nemzetközi büntetőjogra specializálódott jogász dolgozta ki a lex Biszku néven elhíresült törvényjavaslatot, és olyan kényes ügyekben végez tényfeltáró tevékenységet, mint a Képíró- vagy az aktuális Csatáry-ügy. Háborús bűnökről, politikai akaratról és társadalmi hozzáállásról beszélgettünk.

Mit kell tudnunk eddigi előmeneteléről?

- Tanultam külföldön, nemzetközi büntetőbíróságokon dolgoztam Hágában. A nemzetközi büntetőjog, s így a háborús, emberiesség elleni bűncselekmények állnak hozzám közel.

2009 óta kutatom az 1941-es deportálások történetét, melyről most egy nagy monográfiát készülünk írni a Holokauszt Emlékközpontban dolgozó kutatócsoporttal. Foglalkoztam a ruandai népirtással, a Sierra Leone-i polgárháborúban történt atrocitásokkal és Szaddám Huszein perével is.

Miért e véres témák? Mégis mi motiválta, hogy olyan mélyreható kutatásokba kezdjen, mint például most Csatáry László ügyében?

- A holokauszt és más népirtások történetéről először 13 éves koromban kezdtem el olvasni, azóta érzékeny vagyok az ilyen témákra. Ritkán használjuk már ezt a szót, de tulajdonképpen elhivatottságtudatból kutatok. Gyerekkori álmom volt például, hogy kiderítsem a Kennedy-gyilkosságot, ám erről egy időre le kellett tennem...

Az embertelenségeket sajnos bárhol el lehet követni, Kambodzsától Dél-Amerikáig és Németországtól Dél-Afrikáig. Az a célom, hogy ilyen ügyekben a legaprólékosabb tények is napvilágra kerüljenek, mert a tények fölötte állnak az ideológiai hovatartozásnak.

Minek kapcsán került először reflektorfénybe?

- Lassan két éve, hogy feljelentést tettem Biszku Bélával és másokkal szemben az '56-os megtorlásokban játszott szerepük miatt. Tudatosan kezdtem keresni a médiával a kapcsolatot - az egyetlen fegyver ilyenkor a nyilvánosság. Minden 2010 nyarán, a Duna TV-ben sugárzott Biszku-interjúval kezdődött, amikor egyébként javában a sortűzperekkel foglalkoztam. Amikor ez a téma napirendre került, jogászok és történészek is azt hajtogatták, hogy itt már nincs mit tenni, lehetetlen jogilag eljárni, mivel köt minket egy AB-határozat, és bár felháborító, de nem tehetünk semmit. Erre magamban megkérdeztem, vajon biztos így van-e?

Azt találtam, hogy létezik az 1968-as New York-i el nem évülési egyezmény, melyet hazánk is kihirdetett, de amelyet a jogalkotó „elfelejtett" végrehajtani, és a magyar írott jog részévé tenni az emberiesség elleni bűncselekményt. Amikor előjöttem ezzel a konstrukcióval, legtöbben nem is értették, miről beszélek, annyira ismeretlen volt ez a bűncselekménytípus.

Az ügyészség hajmeresztő indokokra hivatkozva megtagadta az eljárás megindítását. Kissé kétségbeestem: ha ekkora (főleg jobboldali) médiavisszhang mellett sem történik semmi, akkor mitől fog? Az elejétől kezdve többen óva intettek: „Bele se kezdj, mert majd a Jobbik és a szélsőjobb képviselőjeként fognak azonosítani!"

Ez nem hogy nem történt meg, hanem akkor egy politikus sem nyilatkozott az ügyben! Teljes csönd volt. Úgy tűnt, senkit nem érdekel a dolog. Ekkor döntöttem úgy, hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Elkészítettem egy törvényjavaslatot, és 2011 áprilisában elküldtem az összes parlamenti frakció vezetőjének és az ügyben akkor aktív képviselőknek, de csak egyetlen ember írt vissza. Később egy informális találkozón Gulyás Gergely képviselő úr karolta fel az ügyet. A jobboldali sajtó megszellőztette, a baloldali pedig agyonhallgatta az ügyet, mely sokat elárul a hazai porond megosztottságáról. Gulyás Gergely révén be lett nyújtva a törvényjavaslat, és kiegészítésekkel el is fogadták 2011 utolsó napján. Ez alapján zajlik most eljárás Biszku ellen, és ez tette lehetővé azt, hogy ma eljárhassanak az '56-os megtorlásokat végrehajtókkal szemben.

Hol tart Biszku ügye jelenleg?

- A Budapesti Nyomozó Ügyészség nyomoz, augusztus végéig hosszabbították meg a nyomozást, épp a történész szakértő véleményére várnak. Nagyon kevés az információ az ilyen ügyekben, hasonlóan a Képíró- és a jelenlegi Csatáry-ügyhöz, információ-deficit van. Egyik esetben sem nyilvános a feljelentés szövege, sem a bizonyítékok. Az ügyészség hivatalból nem adhatja ki ezeket. Az eljárásban tehát csak úgy lehet tájékozódni, ha valaki szépen beül minden tárgyalásra - már ha egyáltalán vádat emel az ügyészség -, vagy egyenként felkeresi az érintetteket, illetve a levéltárakat. A kassai levéltárba is magánszorgalomból, egy másik kutatás részeként mentem el, s leltem rá a kassai rendőrkapitányság megmaradt irataira. Ezek között volt néhány irat, amelyen rajta volt Csatáry saját kezű aláírása mint gettóparancsnok. Egyébként rengeteg dokumentum porosodik a levéltárakban, nagy részüket a történészek úgy-ahogy ismerik, de nincsenek feldolgozva.

Miért ódzkodnak a múlt iratainak feldolgozásától?

- Nem ódzkodás van, hanem pénzhiány. Infrastruktúra papíron van, de ezek az intézmények nem tudják betölteni a szerepüket. Nem elég a múzeum, a kiállítás, kutatóintézet kell, erős online megjelenés és sok-sok kutatás - az információhiány a szélsőségeseket erősíti. Fontos lenne napvilágra hozni az új ismereteket, mert mondhat bárki bármit, előbb-utóbb a publikum csak meghajol a tények előtt. Bizonyítékok híján a bíróság sem tehet mást, mint hogy felmenti a vádlottat.

Ahogy tette is Képíró esetében...

- Pontosan! Az az egész ügy hatalmas kudarc volt a vádhatóság számára. Nem végezte el ugyanis alapvető törvényi kötelezettségét, hogy a Képírót mentő és terhelő vallomásokat összegyűjtse, 3,5 éves nyomozás alatt képtelen volt történész szakértőt kirendelni. A vád a per elején összedőlt.

Egy autentikus leírással a kezünkben arra is fény derülne, hogy ilyen ügyekben nincsen olyan, hogy fekete vagy fehér. Egyik oldal szerint háborús bűnös, akinek elítéléséhez minden a rendelkezésünkre állt; míg a másik szerint alaptalan minden vád, és szegényt halálba kergették. Ez a két szélsőséges narratíva él az emberek fejében, de a tények tükrében árnyaltabb a helyzet.

Ha valaki venné a fáradságot és feltárná az alapvető tényeket (Kassa például csak három óra), meg lehetne spórolni azt a rengeteg félreértést, félinformációt, s fontosabb dolgokra tudnánk összpontosítani.

Vajon akkor csak a szervezetrendszerben van a hiba? Schiffer András például nemrég azzal vádolta meg az államot, hogy „gyáva és szánalmas" ilyen ügyekben. Van-e egyáltalán politikai akarat a mindenkori magyar kormányban, hogy szembenézzen a múlttal?

- Mégis mi köze van a politikának mindehhez? El kellene választani a politikát az ilyen ügyektől, ezekben minimális szerepet kéne játszania. A magyar törvényeket az igazgatási szerveknek is be kell tartani; a politika főszerepe az lenne, hogy megfelelő törvényeket alkosson. Biszku, Mátsik vagy Csatáry esete azonban bizonyítja, hogy mekkora késésben vagyunk.

Az intézmények persze állami pénzből működnek, amelyek kimondatlanul is, de ideológiai törésvonalak mentén jöttek létre. Ezzel együtt a történész, politológus szakma, több civil és zsidó szervezet független. Tehát sokaknak meglenne a lehetősége, hogy „magánszorgalomból", pályázati vagy akár állami pénzből kutassa a múltat, és az eredményeit nyilvánosságra hozza.

Ezek szerint nemcsak a politikán bukik el a dolog, hanem a társadalom maga is passzív?

- Az ilyen ügyek azt mutatják, hogy igen. Hogyhogy Zuroff úrnak kell ideutazni és feljelentéseket tenni? Persze az ő eljárásában is vannak joggal kritizálható elemek, de végül is az ilyen súlyos bűncselekmények üldözése a magyar állam feladata. Egyre több információ kerül napvilágra, miszerint Csatáry a hatóságok által tudottan térhetett vissza az országba; ez azért mégiscsak furcsa.

Ami hazánkban a status quót egy kicsit is meg akarja bolygatni, rögtön ellenállásba ütközik, akár intézményes szinten is. Senki sem érzi felelősségének, hogy az ilyen kényes ügyekbe valami világosságot vigyen.

Két hónapja járt le a kormány ideje, hogy új ügynöktörvényt alkosson. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) most bejelentette, hogy ez elmarad, és inkább egy Nemzeti Emlékezeti Bizottságot fog felállítani. Erről mit tud?

- Ezt az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvény alapján állítanák föl. Határidejét folyamatosan tologatják. Csak '56-os ügyekkel és kommunista bűnökkel foglalkozna. Igen kívánatos lenne, ha - lengyel példára - 1939-től kezdődően vizsgálná az eseményeket. A „nemzeti emlékezet" nem lehet szelektív. Sajnálatos tény, hogy sok halogatás van körülötte, ami azt sejteti, hogy valami nagyon nincs rendben.

Az „ügynökkérdés" nem a „kisügynökökről" kéne, hogy szóljon, hanem azokról, akik annak idején működtették a rendszert. A kilencvenes években teljesen félrevitték ezt a fontos társadalmi ügyet, s mostanra értelmiségi belüggyé silányodott, legtöbben sajnos csak legyintenek, ha meghallják ezt a témát.

A Fidesz azzal takarózik, hogy személyi jogi kérdések miatt nehézkes lépni, vagyis a megfigyeltek jogait is figyelembe kell venni, ezért nem lehet csak úgy mindent napvilágra hozni...

- Már a kilencvenes években is előkerült ez az érv. De hangsúlyozom, az ügynöki jelentéseket eddig sem akarta senki teljességgel nyilvánosságra hozni. Fantomokkal nehéz viaskodni. Amíg nincs egy tervezet - emlékezzünk, a nagy nyilvánosság előtt csak személyeskedés volt a Schiffer-féle javaslatról, szakmai vita nem -, addig nehezen lehet bármiről is beszélni.

A KIM szerint a fő kérdés a „kommunista hatalmat birtokló személy" meghatározása. Hogyhogy alig tudunk bármit arról, ki mozgatta a rendszerváltás előtti uralom hátterében a szálakat?

- Nincs olyan intézet, mely ezt nyilvánosságra hozná és a közönség számára tálalhatóvá gyúrná. Korábban létezett az '56-os Intézet, de sajnos sokadmagával csökkentették a költségvetését és betagozták az Országos Széchenyi Könyvtárba. Ellehetetlenítették azt a szakmai műhelyt, mely a legfőbb segítőnk lehetett volna a múlt feltárásában.

Ha a lex Biszkuban nemzetközi egyezményre hivatkozva levezette az elévülhetetlenséget, akkor ez alapján a náci háborús bűnösök sem menekülhetnek.

- Fontos megjegyezni, hogy a Csatáry-ügyben „egyéb háborús bűntett" jogcímén, a Btk. 165. §-a alapján indult eljárás. Hogy ez mégis nehézkes, elsősorban nem jogi, hanem technikai okoknak, a bizonyítékok nehézkes beszerzésének tudható be. Bár tény, hogy csak erős nemzetközi nyomás hatására volt hajlandó bármit is lépni az ügyészség. Ezért álltam nyilvánosság elé én is a feltárt tényanyaggal, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami Képíró esetében megtörtént.

A társadalmi hatást vagy az illető elítélését tartja előbbre valónak?

- Az igazságosság megköveteli a bűnösök szankcionálását, de ilyen időtávlatból a megtorlásnak mégis csak minimális jelentősége van. Figyelmeztetés kell, hogy legyen mindenkinek: ilyen még egyszer nem történhet meg. Senki ne gondolhassa azt, hogy hatalommal a háta mögött büntetlenül cselekedhet kénye-kedve szerint.

Másrészt, fel kell tegyük a kellemetlen kérdést, miért nem járt már el korábban e súlyos ügyekben az állam? Ha a legsúlyosabb ügyeket így kezelik, mit várhat az állampolgár az egyszerűbb ügyekben?

Jelenleg titkosítva vannak a 2010-ig feltárt mágnesszalagok, sötétben tartva megannyi titkos adatot. Miért rejtegetik ennyire?

- Az egykori állambiztonsági szolgálat gépi nyilvántartását tartalmazó 18 mágnesszalagról van szó. Amíg nincs nyomás, addig ilyen kényelmetlen kérdésekben nem lesz előrelépés. Ennek oka pedig a már említett tájékozatlanság. Ha nincs információ, nincs vélemény, így pedig társadalmi presszió sem alakulhat ki. Így csupán értelmiségi fanyalgásnak tűnhet, hogy mi lesz Csatáry bácsival vagy a mágnesszalagokkal.

Mit vár olyan akciók sikerre vitelétől, mint az Öné vagy Zuroff úré?

- Nem vagyok optimista e téren, de világosság kell. Ezt pedig már a középiskolában fel kellene lobbantani. Vegyük észre, hogy a közoktatásban a huszadik századi történelemre jó esetben néhány röpke hét vagy hónap marad az érettségi előtti hajrában. Túl nagy luxus, hogy a fiatalok pont erről az időszakról nem kapják meg az alapokat, és kulturális termékek szubjektív tükrén keresztül tájékozódnak. Az oktatásnak is át kéne alakulnia.

Olvasson tovább: