Fogást keresnek rajtam, ez természetes

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Interjú L. Simon László kultúráért felelős államtitkárral

Kultúrával nem lehet választást nyerni, de rossz kultúrpolitikával el lehet veszíteni a választást" - állítja az egy hónapja kinevezett kulturális államtitkár. L. Simon László a Heteknek elmondta: nem készült politikusnak, de „nagy kedvvel és erővel" látott munkához új feladatkörében, amit többnek tart, mint „ide-oda rakosgatni a pénzt". A támadásokat a pozíció velejárójának tekinti, és nem kíváncsi a róla írt internetes kommentekre. Azért a borászatról és az irodalomról sem mond le, és a jövőben is szeretne új dolgokba belefogni, mert mint vallja: az élet számára fontos ügyek összessége, amelyekből a végén összeállhat „egy színes kaleidoszkóp".

Amikor megkapta az államtitkári kinevezését, eszébe jutott, hogy közel száz éve feleségének dédapja ült ebben a székben?

- Akkor ez nem jutott eszembe, de az első minisztériumi munkanapomon kértem, hogy készítsenek egy másolatot Vass János egykori államtitkár, majd kultuszminiszter fényképéből. Régóta szerettem volna egy példányt, hiszen a gyermekeim ükapjáról van szó, és a családi adattárban ez a kép nem volt meg. A minisztériumban a második emeleten van egy folyosó, ahol az összes eddigi kultuszminiszter fényképe kinn van Eötvöstől kezdve Hillerig. Gondolom, majd valamikor odakerül Réthelyi Miklósé és Balog Zoltáné is...

Nincs abban némi irónia, hogy Vass Jánost 1919. januárjában az a Károlyi Mihály nevezte ki, akinek a szobrát éppen az Ön által még bizottsági elnökként kezdeményezett átrendezés nyomán távolították el a Kossuth térről?

- Szó nincs iróniáról. Vass a rövid életű és meglehetősen rossz emlékezetű Berinkey-kormány tagja volt, igaz, a jobb miniszterek közé tartozott, a többi tárcavezetőtől eltérően ő a Katolikus Néppárt színeiben politizált. Kicsit ki is lógott a sorból, és a tevékenysége is szerteágazóbb volt, mint ami a pozíciójából következett volna. A könyve is az agráriummal foglalkozik, amiben többek között alaposan felvázolta a hungarikumrendszert is. Egy olyan egykori katolikus néppárti politikusról van szó, akinek az értéke túlmutat azon, hogy a Berinkey-kormány tagja volt. Ezért érzem erőltetettnek a párhuzamot a Károlyi-szoborral. Amúgy Károlyit nem sorolom a magyar történelem pozitív alakjai közé. Azért is mondom ezt, mert az utóbbi években alaposan megismertem féltestvérének, Károlyi Józsefnek a munkásságát, aki Fejér megyei főispán volt, és vele pontosan ellentétes politikai nézeteket vallott.

Akkor úgy kérdezem, hogy miért éppen az 1944-es állapotot akarják a Parlament elotti téren visszaállítani?

- Először is nem az 1944-es, hanem a '44 előtti állapotot akarjuk rekonstruálni, bárki bármit is akar ebbe belemagyarázni. A nyilas hatalomátvétel megszakította a jogfolytonosságot, ezért úgy gondoltuk, hogy eddig az időszakig van értelme visszanyúlni. Ami utána következett, a nyilas korszak, a magyar történelem egyik zsákutcája,szégyenteljes szakasza volt. Ezt követte egy rövid demokratikus periódus, a szövetséges ellenőrző bizottság árnyékában. 1947-től pedig megkezdődött a kommunista diktatúra kiépülése és kiteljesedése.

József Attila szobra is elkerül a helyéről, pedig ő nem érte meg a háborút...

- Az a szobor jó helyre fog kerülni, sokkal jobb helyre, mint ahol most van. Nem is értem, mi a probléma ezzel. Olyanok szólaltak meg ebben az ügyben, akik azt sem tudták, hogy a szobor a Parlament északi vagy déli felén található. Most elegánsan, jól megközelíthetően, körbejárhatóan helyezzük el a szobrot, továbbra is a Kossuth térnél. Szerintem messze túldimenzionálták ezt a kérdést. Akik a parlament kulturális bizottságában már megnézhették a látványterveket, láthatták, hogy kifejezetten 21. századi építészeti megoldásokat alkalmazunk.

Egy interjúban azt mondta, hogy stratégiai kérdésnek tekintik a kultúrát, mert enélkül nem lehet választást nyerni. Mit jelent ez? Térfoglalást? Kultúrharcot?

- Azt mondtam, hogy kultúrával nem lehet választást nyerni, de rossz kultúrpolitikával el lehet veszíteni a választást. Két éve nem azért szavaztak ránk az emberek, mert annyira érdekelte volna őket a kulturális programunk. Szerintem nem sokan olvasták a Minőség a kultúrában című füzetet. A választási győzelmünket azért értük el, mert az előző nyolc év szocialista politikája zsákutcába vitte az országot, és az emberek meg akartak tőlük szabadulni. A választók abban bíztak, hogy egzisztenciálisan jobb helyzetbe kerülnek, és az ország is. Ebben a vonatkozásban nem volt alapvetően fontos az a kulturális identitás, amit sokan magunkénak érzünk. Ugyanakkor nagyon sokat lehet veszíteni azzal, ha nem kormányzunk jól, beleértve a kulturális területet is. Ráadásul a médiában a kulturális ügyek jóval nagyobb súlyt kapnak, mint ami a terület nemzetgazdasági súlyából következne. Egy színházigazgatói kinevezésből botrány lesz, miközben egy sor jóval nagyobb horderejű intézkedésből nem, mert azok el sem érik a sajtó ingerküszöbét.

Ennek a kiemelt figyelemnek lehetett jelzése az, hogy a kinevezése után néhány nappal Orbán Viktor magánlátogatást tett önöknél Agárdon.

- Nem tudom, milyen politikai üzenete lett volna ennek. Szívesen és szeretettel fogadtam a miniszterelnököt. Ha a jövő héten is arra járna, és kedve lenne betérni hozzánk, megint szívesen fogadnám.

Az elmúlt hetek viharai és botrányai után is fenntartja azt az állítását, hogy az irányítása alatt a terület a béke szigetévé válhat?

- Én nem látok viharokat. Több mint három hete vezetem az államtitkárságot, de kulturális botrányt még nagyítóval sem találok. Az teljesen természetes, hogy a személyem körül ügyeket próbálnak kreálni, és igyekeznek fogást találni rajtam. Adott egy kormánypárti politikus, aki államtitkári székben ül, és az élet sok területén próbál valamit csinálni, az ellenlábasai pedig megpróbálják gyengíti a politikai erejét. Mondhatnám, mindenki végzi a maga dolgát... Mi szépen startoltunk, keményen küzdünk, igyekszünk rendbe tenni az ágazatot, ahol kell. Dolgozunk, és szerintem ez a lényeg.

A személyeskedések sem érték váratlanul?

- Mire gondol? A sok mocskolódásra, amit az ember kap? Hozzá vagyok ehhez szokva. A politikusi létnek a velejárója a sok igazságtalanság és hazugság. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy ha valamennyire is meg akarja őrizni a mentális egészségét, akkor ne nagyon olvasson önmagáról szóló internetes kommenteket.

Egy másik nyilatkozatában Görögország példáját említette a magyar színházi támogatások kapcsán, mondván, hogy nálunk 40 milliárd forint jut erre a területre, míg ott a válság miatt 3 milliárd forintnak megfelelő euróról 2 milliárdra csökkent ugyanez a támogatás. A különbség hússzoros, miközben Magyarországon is nagyon meg kell nézni, mire megy a pénz. Megszorítja ön is a nadrágszíjat?

- Jövőre sem csökken a színházi élet finanszírozása. A terület sem európai összehasonlításban, sem a kulturális ágazat más területeihez képest nincs rossz helyzetben. Jelentős mértékű az a 40 milliárd forintnyi ráfordítás, amiből a színházi rendszerünket fenntartja az állam és az önkormányzatok, eközben a kulturális államtitkárság költségvetési főösszege idén 29,4 milliárd forint. De ebből nem az következik, hogy csökkenteni kell vagy át kell csoportosítani a pénzt, a színházi rendszer ilyen mértékű finanszírozása mellett kell növelni a további területeken a forrásainkat és a mozgásterünket. Tehát viszonylag jó helyzetben van a színházi világ, még ha ok ezt nem is így érzik. Mindenki többet szeretne, mindenki ragaszkodik a maga kiváltságaihoz, előjogaihoz, megszerzett pozícióihoz, de ez egy másik kérdés. Összességében azonban jövőre 12 százalékkal növeljük az államtitkárság költségvetését, ami nagy szó.

Annak idején Zsdanov felszólította a költőket, hogy „alkossanak remekműveket". Ön szerint mennyire szabad vagy kell a kultúrpolitikának elvárásokat megfogalmazni a művészek felé az állami támogatásokhoz kapcsolódva?

- Ha az állam megrendelői pozícióban van, akkor nyugodtan megfogalmazhat elvárásokat, ha viszont támogatói pozícióban van, akkor nem. Ha az állam meg akar valósítani például egy középületet, akkor a tervező építőművész irányában jogosan fogalmaz meg elvárásokat. Egy jó állami vezető nyilván arra törekszik, hogy építészeti értelemben is komoly értéket hozzon létre, ne csak egy működőképes hivatali épületet. De ebben az esetben megrendelői pozícióban van. Viszont a művészeti élet szabadságát nem szabad korlátozni. Ugyanakkor nagy a mozgástér, vannak átmenetek e két véglet között.

Mit tartana ideálisnak?

- Nem tudok főszabályokat megfogalmazni, mert minden egyes szituáció más és más. Ha az állam támogat, akkor nem támaszthat elvárásokat, leszámítva természetesen azt, hogy a pénzt a törvényeknek megfelelően költsék el, és számoljanak el vele. Magyarországon az alkotói szabadság alkotmányos alapjog. Erről nincs mit vitatkozni, benne van az Alaptörvényben. Az előadó-művészeti törvény módosítása során személyesen fogalmaztam meg azt a passzust, amely szerint a fenntartó nem szólhat bele sem a szereposztásba, sem a témaválasztásba vagy egy darab kiválasztásába. Egy önkormányzat ne mondja meg az általa finanszírozott színháznak azt, hogy éppen kitől játsszanak darabot. Mindenki végezze a maga dolgát. Ugyanakkor a művészeknek is tudomásul kell venniük azt, hogy az állam nem tud mindent finanszírozni, és az állammal való viszonyban nemcsak jogaik vannak, hanem kötelezettségeik is.

Egy konkrét példát véve: előírhatja- e a pályázat kiírója a Nemzeti Színház új igazgatója számára azt, hogy például a közízlésnek, a kulturális sztenderdnek megfelelő darabokat állítson a színpadra?

- Voltaképpen igen, ez legitim elvárás. Azt persze nehéz meghatározni, hogy mi a közízlés és mik a sztenderdek, de azt elvárhatja a fenntartó, hogy a Nemzeti Színházban legyen megfelelő nézőszám, ne játsszanak előadásokat fél házzal. Most is bőven van néző a Nemzetiben, csak példával válaszoltam a példájára. Más kérdés az, hogy a kultúrpolitika sok mindent előírhat és elvárhat; nem csupán az a feladata, hogy igazgatási egységként ide-oda rakosgassa a pénzt. Az állam egyébként leginkább két dologgal tudja kifejezni a saját kulturális identitását. Az egyik a kitüntetési politikája, vagyis hogy kit tüntetnek ki, és miért; a másik pedig a támogatási politikája: kinek ad támogatást, és miért?

A kapolcsi Művészetek Völgye programadó sajtótájékoztatóján az egyik vezető, Galkó Balázs azzal vádolta Önt, hogy szétveri a kultúrát. A fő kifogás azonban itt is a támogatás csökkenése volt.

- Nem vagyok tagja a kapolcsi művészeti fesztivál támogatásáról döntő kuratóriumnak, így döntést sem hozhattam. A szakmai kuratórium összeállítását a Mátra István fesztiváligazgató által fémjelzett Fesztiválszövetség koordinálta, a kuratórium felét delegálva. A kuratórium 10 millió forintot adott a Művészetek Völgyének, miközben a legnagyobb adható támogatás 30 millió forint volt. Ezenkívül a miniszteri keretből további 20 millió forintot kaptak, amiről előtte egyeztettünk a miniszter úrral. Úgy gondolom, hogy összesen 30 millió forint közpénzt kapni egy magánrendezvényre ma Magyarországon nem rossz dolog.

Továbblépve a napi gondoktól, egy más téma: legújabb kötetének egyik esszéjében úgy fogalmaz, hogy spiritualitás nélkül nincs művészet. Szó szerint úgy szól az idézet, hogy „a szív a keresztény felfogásban a lelki élet színhelye, a belső ember szimbóluma, az érzékek és az érzékenység székhelye, ami nélkül nincs művészet". Hogyan valósítaná meg ezt?

- Az idézet apropóját az adta, hogy Szügyi Zoltán költő barátom a saját szívhangjából, az EKG-ábrájából készített egy szonettsorozatot. A szívhang szimbolizálja az alkotót, a műegyüttes címéből - Vagyok aki vagyok - pedig egyértelmű a keresztény áthallás, de ennek az összetettségét már a könyvben kifejtettem, itt nincs rá elég hely. Számomra a személyesség, a szubjektivitás mindig hitelesítőerővel bír. A művészetben is nagyon szeretem azt, amikor erősen megjelenik a személyiség. Bár alapvetően „mindenevő" vagyok, kifejezetten üdítőnek találom azokat a művészeti kísérleteket, amelyek kilépnek a mainstream által meghatározott térből, és képesek felmutatni a személyesség olyan formáit, amelyek nem divatosak manapság.

Sok támadás érte Önt a szabad szájú versei miatt, de a most megjelent Szubjektív ikonosztáz című kötetben is van olyan esszé, amely mellett aktokat ábrázoló fotósorozat szerepel. Nem tart attól, hogy képviselőtársai megróják ezért?

- Ezek a képek egy európai rangú lengyel művészcsoport alkotásai, és én a képek kapcsán írtam elemzést. Kifejezetten örülnék annak, ha a képviselőtársaim bőszen forgatnák és meg is vásárolnák a könyveimet. A mi frakciónkban fölvilágosult emberek ülnek, akik láttak már meztelen testet az életük során, vagy a tükörben a reggeli fürdés után, vagy ha a férjükre-feleségükre ránéznek, ezért nem igazán értem, hogy mi a probléma. A 21. században, amikor sajnos a médiából ömlik a pornó, amikor a pornót a bulvársajtó megpróbálja szalonképessé tenni, miért lenne skandallum a nemiséget és a nemi szerepeket kiforgató, az intimitást megcsúfoló világunknak az abszurditását megmutató fotósorozat elemzése? Olyan ez, mintha a középkori szakrális művészetben a képen szereplő ördög kiverte volna a biztosítékot. Vagy más példával: mintha egy gyermekpszichológus azt tanácsolná, hogy nem lehet olyan könyvet kiadni, amiben a hős levágja a sárkány fejét, mert ez sértheti a gyerekek személyiségfejlődését. Ezért az egész kérdés feszegetését álvitának érzem.

Politikusként, közszereplőként, gazdálkodóként, borászként, költőként tevékenykedik, közben nagy családja van, ráadásul nem is Budapesten, hanem Agárdon él. Nem megy ennyi minden valami kárára?

- Sokféle ember van: vannak, akik ráállnak egy pályára, és tudatosan, módszeresen felépítik magukat. Lehet, hogy valamihez zseniálisan értenek, de az is lehet, hogy a világ összetettségére nem figyelő szakbarbárokká válnak. Vannak olyan emberek, akik az egész életüket tisztességesen végigdolgozzák, értékes tagjai a családjuknak, a társadalomnak, de nem ambicionálják, hogy nagy dolgokat hajtsanak végre. Vannak olyan emberek, akik rövid ideig élnek, szalmalángként elégnek, és rövid életük során egy területen zseniális életművet hoznak létre, mint például az említett József Attila. Mások módszeresen, szépen, lassan építkezve hoznak létre nagy életművet, mint Illyés Gyula. És vannak olyanok, akik sok mindenbe belefognak, sok mindennel próbálkoznak, és ebből - ha megadatik a hosszú élet - összeállhat egy színes kaleidoszkóp. Az én életem leginkább erre hasonlít. Vannak olyan dolgok az életemben, amiket professzionális szinten megtanultam, és aztán abbahagytam, mint például a digitális képfeldolgozás. Vannak, akik egész életükben jól megélnének ebből a tudásból. Nekem elég az a tudat, hogy ezt is jól meg tudtam tanulni, és évekig tanítottam az egyetemen. Manapság ki sem nyitom a gépemen a photoshopot.

Ilyen múló szakasz lehet a politika is?

- Nem készültem életem során tudatosan a politikusi pályára. Most itt vagyok, nagy kedvvel és erővel dolgozom, mert most ebben a pozícióban kell jól teljesítenem. Meg is fogok tenni mindent az ágazat sikeressé tételének érdekében.

Névjegy

L. Simon László Székesfehérváron született 1972-ben. József Attila-díjas író, költ, szerkeszt. 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség titkára. 2010-tl fideszes ország­gyŐlési képvisel, az OrszággyŐlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011 októberétl a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke. 2012. június 21-én vette át a kultúráért felels államtitkári kinevezését.
Az ELTE-n magyar-történelem szakos tanári oklevelet, majd magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári végzettséget szerzett, de kulturális menedzseri és szlész-borász mérnök szakos végzettséggel is rendelkezik.
1998–2004 között a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, 2004–2010 között a Magyar Írószövetség titkára. A Magyar MŐhely, a Kortárs, a Kommentár címŐ folyóiratok szerkesztje volt, 2007-ig a Szépirodalmi Figyel fszerkesztje, jelenleg fmunkatársa.
A Ráció Kiadó szerkesztjeként, a Magyar MŐhely Galéria kurátoraként is tevékenykedik. Eddig tíz könyve jelent meg, köztük kísérleti irodalmiak, verses-, fotós, esszé- és tanulmánykötetek.
Apjától örökölt családi vállalkozása, a fként mezgaz­dasági, borászati tevékenységet folytató Simon és Simon Kft. Velencei-tó környéki lokálpatriótaként alapító tagja a Velencei-tavi Kistérség Idegenforgalmi Egyesületének, a VEKI-nek. Felesége német szakos tanár és fitnesz­szakedz. Négy gyermekükkel Agárdon élnek.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit