Kereső toggle

A filozófuspályázatok és a pereputty

Interjú Demeter Tamással, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének főmunkatársával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar értelmiséget megosztó, úgynevezett filozófusbotrányok mögött nem minden esetben az a sokszor hallott indok áll, hogy a jobboldal le akar számolni a baloldali értelmiségiekkel. Legalábbis így is értelmezhetők Demeter Tamás filozófus szavai. A Cambridge-et és Berlint megjárt szakember szerint a botrányok miatt Magyarországon a teljes filozófustársadalom válságba jutott, és a viták ellenére sem látható, hogy miként lesz nemzetközi színvonalú a felsőoktatási elit a bölcsészet- és társadalomtudományi diszciplínák többségében.

Sokat tartózkodik külföldön, éppen filozófuskörökben „mozog". Kollégái hogyan látják Magyarországot?

- Szakmai körökben ritkán beszélgetünk politikai kérdésekről, de az egyértelműen érezhető, hogy a nemzetközi filozófusközösség egy részét megérintették ezek a problémák. A tény, hogy Magyarországon jobboldalinak elkönyvelt kormány van hatalmon, és az inkább baloldali és liberális értelmiséget úgy hangolja, hogy politikailag motiváltnak érzékeljen olyasmit is, ami nem az. Ez az előítéletesség nemcsak Magyarországgal szemben nyilvánul meg, hanem minden olyan országgal szemben is, ahol jobboldali párt kormányoz. A baloldali érzelmű értelmiség egyszerűen sokkal érzékenyebb, ha jobboldali kormányok tesznek olyasmit, amit kifogásolhatónak talál. A baloldali értelmiségiek üldözésének narratívája amúgy is beleillik egy antidemokratikus érzelmekkel meggyanúsított jobboldali kormány képébe. Ebben a kontextusban valóban keletkeztek károk hazánk megítélésében.

És Ön miként látja a kialakult helyzetet? A jobboldali lapok definícióját használva „filozófusmaffia" működött Magyarországon?

- A jelenlegi kormánynak egyik gyakran kommunikált célkitűzése az előző nyolc év történéseinek felülvizsgálata, különös tekintettel az állami pénzek felhasználására. Az, hogy a filozófusok is előtérbe kerültek, annak is köszönhető, hogy a filozófusok háza tájáról már korábban is zajos botrányok kerültek a nyilvánosság elé. Ez a zaj könnyen felhívhatta a figyelmet arra, hogy itt valami nincs rendben. Maffiáról persze túlzás beszélni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy sajátosan működik a meglehetősen kicsiny magyar filozófusszakma. A pályázatok elbírálói és kedvezményezettjei gyakran egymással szoros személyes kapcsolatban álló kollégák, akik sokszor az előző kormányok prominenseivel is kitűnő kapcsolatokat ápolnak. Személyi összefonódásokat bizony egyértelműen fel lehet fedezni a pályázati pénzek odaítélésének hátterében.

Nyugaton is jellemző, hogy egy-egy kormányváltással az „uralkodó" politikai párt által preferált értelmiségi csoportok kerülnek előnyösebb helyzetbe, különösen a média világában.

- Az egyetemi-akadémiai értelmiség szféráját tekintve ez nem természetes, elsősorban azért nem, mert ez az értelmiség különösen szeret magára kritikai értelmiségként gondolni. Nem számít normálisnak az, ha a filozófia képviselői politikai preferenciáik szerint részesülnek pályázati pénzekből, miként az - úgy tűnik - Magyarországon megtörtént.

Említette a botrányokat. Az egyik éppen Önhöz, pontosabban az MTA Filozófiai intézetéhez köthető, ahol dolgozik. Pereskedés is lett a filozófusok között.

- A konfliktusom abból adódott, hogy tudomásom volt egy olyan pályázatról, melyet az intézet egyik korábbi igazgatója nyert el, amelyről viszont én úgy gondoltam, hogy az elnyert támogatás nem állt arányban a pályázat szakmai hozadékával. Azt sem láttam, hogy az intézet infrastruktúrája olyan mértékben javult volna, ahogy egy ekkora összegű támogatás után elvárható lett volna. Ezt a véleményemet a kollégák között gyakran tárgyaltuk. Utóbb egyébként az MTA belső ellenőrzési jelentése számos szabálytalanságot tárt fel, megerősítve azt a gyanúmat, hogy ezzel a pályázattal bizony nem volt minden rendben.

Ennek a konfliktusnak a kicsúcsosodása volt egy karácsonyi összejövetel, ahol az egyik érintettel, Gábor György igazgatóhelyettessel szóváltásba is kerültem emiatt. (A „filozófusperek" tanulságai. Hetek, 2011. április 4.)

Én a pályázat működésének jellemzésére a jiddis gyökerű mispóhe (német Mischpoche) szót használtam, melynek szótári jelentése pereputty vagy összetartó társaság vagy banda. Ezzel arra utaltam, hogy véleményem szerint a pénzek elosztása elsősorban nem szakmai alapon történt, hanem személyes preferenciák és szimpátiák voltak a meghatározók. Ezt a kifejezést Gábor György antiszemita kijelentésnek tartotta. Én biztosan nem annak szántam. A történtek után két hónappal, amikor Talentum-díjat kaptam, a Népszava megjelentetett egy valótlanságoktól hemzsegő cikket az esetről, amit a lap később helyreigazított. A helyreigazításra válaszként Gábor György újabb cikket írt a lapba, azzal a mondandóval, hogy őt részemről antiszemita inzultus érte. Amire én helyreigazítási pert indítottam, a Fővárosi Bíróság pedig úgy döntött, hogy a cikk nem lépte túl a véleménynyilvánítás szabadságának kereteit.

Még sincs nyugvópont az ügyben?

- Azért nincs, mert ebből az ügyből indult ki az a konfliktus az intézetben, amelyet némelyek úgy igyekeznek beállítani, hogy a jobboldaliak ki akarják szorítani a baloldaliakat az akadémiai életből, ráadásul antiszemita tendenciákkal.

Hangsúlyozom: amit mondtam, nem antiszemita éllel mondtam, mint ahogy világfelfogásomból következően nem is mondhattam. Németországban, ahol két évig éltem, a sajtó ezt a kifejezést előszeretettel használja különféle összefonódásokra, a Stern magazin például arra, ahogy a sportorvosok doppingügyekben összejátszanak egymással. S bár a konfliktust elsimítandó bocsánatot is kértem a szóhasználatért azoktól, akiket ez sérthetett, ezt Gábor György nem fogadta el. A következő intézeti értekezlet egyik, több órán keresztül diszkutált témája az volt, hogy antiszemita vagyok-e. Volt olyan is, aki Eichmannhoz hasonlított, és - remélem, átvitt értelemben - halálos ítélet kimondását követelte. Úgy tűnik, hogy sokaknak inkább a konfliktus kiterjesztése s nem elsimítása állt az érdekében. Ha Gábor Györgyöt valóságos sérelem érte, akkor módja lett volna fegyelmi eljárást kezdeményezni, hisz ő ekkor igazgatóhelyettes volt. Ezt nem tette, inkább arra törekedett, hogy minél szélesebb körben tüntesse fel magát áldozatként. Az eszkalálás szándékára utal az a tény is, hogy az értekezletről a jelenlévők tájékoztatása nélkül illegális hangfelvétel készült, melyet a készítők a Népszavához is eljuttattak.

A történetet tovább bonyolította, s ettől a háttértől nem lehet eltekinteni, hogy mindeközben igazgatóváltás zajlott az intézetben. Én Boros János kinevezését támogattam néhányak, így Tamás Gáspár Miklós mellett, míg a túlnyomó többség Gábor Györgyöt szerette volna látni az igazgatói székben. Az MTA elnöke Boros kinevezése mellett döntött, ami indulatokat gerjesztett, mert annak ellenére, hogy a kinevezés jogszerű volt, az intézet munkatársai közül többen ellenségesen fogadták az új vezetőt. Pedig aligha állhattak - mint vélték - politikai okok a döntés mögött, sokkal inkább Boros János nagyobb nemzetközi kapcsolatrendszere, magasabb tudományos minősítettsége és Gábor György nemzetközi tudományos teljesítményének hiánya. Ezt követően médiakampány indult azzal a vezérmotívummal, hogy a baloldaliakat kiszorítják a Filozófiai Intézetből.

Csak olaj lehetett a tűzre, hogy az új igazgató minősítésekbe kezdett, ami tisztogatásnak is tűnhet.

- A tavalyi év jórészt azzal telt, hogy a kollektíva többsége az új igazgató legitimitását kérdőjelezte meg. De nemcsak a kollektíva, hanem az MTA Filozófiai Bizottsága is, amely a magyar filozófustársadalom választott testülete. Számomra úgy tűnik: a konfliktus valódi oka az, hogy egy bizonyos értelmiségi kör elvesztette a befolyását az intézet felett.

Az első hónapok a válságkezeléssel és a konfliktusok elsimításának a kísérletével teltek. Majd ezt követően az igazgató hozzákezdett a munkatársak tudományos teljesítményének minősítéséhez, teljesen jogszerűen. A minősítés kritériumait a 2004 óta érvényben levő követelményrendszer állapítja meg. Ennek alapján néhány munkatárs teljesítménye elégtelennek bizonyult. Egyikük például több évtizede dolgozott az intézetben kutatóként, miközben tizenhét publikációja jelent meg, s ezek közül egy sem nemzetközi orgánumban. Ráadásul jellemzően rövidebb, publicisztikai jellegű írásokról, nem pedig terjedelmes tanulmányokról van szó, s könyv egy sincs köztük.

Az intézet vezetőinek törvényi kötelezettsége, hogy időről időre minősítsék a munkatársak teljesítményét. Ez rutinszerűen zajlik más kutatóintézetekben és az egyetemeken. Ennek ellenére a Filozófiai Intézetben az elmúlt tizennégy évben, amióta itt dolgozom, most került sor először ilyesmire. Normálisnak tartom tehát, hogy ez végre megtörtént: a teljesítménynek értékelhetőnek kell lennie, és az intézetben rendelkezésre áll az értékeléshez szükséges követelményrendszer. Aki az ebben megfogalmazott egzakt követelmények érvényességét tagadja, az elkötelezi magát a filozófusi szakmára sajnos jó ideje jellemző képlet mellett, melyben a teljesítmény értéke a személyes viszonyrendszer által kondicionált szubjektív értékelések függvénye. Mivel a nemzetközi teljesítmények jellemzően hiányoznak, ezért itthon egy nagyjából kétszáz fős szakmai közösség tagjai értékelik egymást. Könnyen belátható, hogy egzakt követelmények nélkül egy ekkora populációban gyakorlatilag nem is lehet kiküszöbölni a személyes viszonyok torzító hatását. Ezt akár lehet urambátyámviszonynak is nevezni. Én erre használtam a mispóhe kifejezést, de - mint az ábra mutatja -mivel ezt a szót magyarul ritkán használjuk, ezért félreérthetőnek bizonyult. Bár szerintem inkább arról van szó, hogy félre akarják érteni.

Mit jelent az urambátyámviszony a gyakorlatban?

- Azt, hogy egy-egy filozófus kollégám tekintélye olykor csak tanítványai, barátai, kollégái és elvbarátai elismerésére épül, illetve csak hazai publikációkra, amelyek soha nem mentek keresztül összefonódásoktól mentes, független értékelési rendszeren. Itthon az egyes témákkal két-három embernél több nem foglalkozik, rendszerint még ennyi sem, gyakran nem adottak tehát az értékelés szakmai feltételei sem. Ugyanakkor a kollégák egymás teljesítményét minősítik, s ebben természetszerűleg nagy szerepük van a rokon- és ellenszenveknek, de leginkább az érdekviszonyoknak. Egyes területeken ezért úgy válhatnak itthon szaktekintéllyé kollégák, hogy nemzetközileg nem mérettetett meg a teljesítményük, majd egyetemi tanárok lesznek, doktori iskolát vezetnek, s ösztöndíjak, kutatási támogatások odaítéléséről döntenek. Ezek a döntések pedig jellemzően azoknak kedveznek, akik az illető kollégák tekintélyét fenntartják. Ez a probléma egyébként elvezet ahhoz is, hogy miért nem jegyzik nemzetközileg a magyar felsőoktatást. Azért, mert az elismerések nagyon sok esetben nem független értékelések, hanem egy belső klikk megállapodásainak az eredményei.

A jobboldali sajtó mindezt Heller Ágnes nyakába varrta.

- A szóban forgó filozófusok közül egyedül Heller Ágnesnek van nemzetközileg jegyzett teljesítménye. De valójában nem ő diszponált a projektje fölött, hiszen a menedzseléséről lemondott, és saját elmondása szerint pénzt sem vett fel. Az viszont morálisan megkérdőjelezhető, hogy témavezetőként a nevét adta a támogatás elnyeréséhez, majd a kutatás gyakorlati irányításából kivonult.

Én az egész ügyben azt tartom etikátlannak, hogy szinte az összes baloldalinak tartott filozófusra „rátolták" a vádakat. Mintha mindenkire egy teherautónyi marhatrágyát borítottak volna, s aki képes ebből kivakarni magát, az nem volt bűnös. Másrészt az egész ország kissé urambátyámviszonyon alapul, talán nem a „filozófusmaffia" a legveszélyesebb a sajátos pártfinanszírozási rendszerben működő magyar demokráciában.

- A politikai sajtó támadásai soha nem méltányosak. Sajnos én is átéltem, hogy alaptalanul antiszemitának neveztek. Nem tisztem megvédeni a jobboldali lapok cikkeit, de azért annyi igazság biztosan van bennük, hogy a filozófiai szakma pénzügyi gyakorlatában olykor igen aggályos eljárásokkal találkozhattunk. Egyesek például a kutatás vezetőiként kötöttek milliós szerződéseket családi vállalkozásaikkal, majd a szerződések teljesítését is maguk ellenőrizték. Volt olyan résztvevő, akinél annyi hozzáadott érték született a pályázat keretében, hogy folyóiratokban korábban megjelent tanulmányait leporolták, és kötetbe gyűjtve a pályázat eredményei között tüntették fel.

Az nem lehet itt ellenérv, hogy az egész ország ilyen stiklikre épül. Senki nem bújhat ki a felelősségre vonás alól azzal, hogy kérem szépen, sok gyorshajtót nem fényképeznek le.

Kicsit túlzónak vélem, hogy azért rójuk meg a filozófusokat, mert a családjuk eltartása érdekében „számlatömböztek", adóoptimalizálás miatt vállalkozni kényszerültek, ha egyszer a politikai elit kényszerítette az ügyeskedést rájuk.

- Egyrészt nem volt muszáj senkinek sem számlatömböznie. Én mondjuk nem tettem. Másrészt Magyarországon senki sincs jól megfizetve, a mentőápolóktól kezdve a pedagógusokig, tehát ez önmagában nem mentség. Ráadásul a szóban forgó filozófusok éppenséggel nem a szakma legrosszabbul fizetett képviselői - hozzáteszem: én sem. Számomra elsősorban az a fájdalmas, hogy az elmúlt években ezekre a projektekre mintegy ötszázmillió forint ment el, ebből a magyarországi filozófiai kutatások jelenleg is hiányzó alapfeltételeit lehetett volna megteremteni. De ilyen pénzeső után sincs nemzetközi szintű filozófiai könyvtárunk, s egy-egy könyv sokszor csak a drága és lassú könyvtárközi kölcsönzéssel szerezhető meg. Hiányoznak a szaklapok előfizetései, a hozzáférés elektronikus adatbázisokhoz, a számítógépes infrastruktúra stb. Ezek a viszonyok mit sem változtak azután, hogy ezt a félmilliárd extra-, azaz az intézményfenntartáson túli forintot a magyar filozófiára költötték.

Ez a botránysorozat fordulatot hozhat a filozófia és a politika kapcsolatában?

- Eleddig a magyar filozófiai élet prominensei - ritka kivételektől eltekintve - inkább a politikai paletta baloldalával ápoltak meghittebb viszonyt. Többen közülük formális kormánytanácsadói pozíciót is elvállaltak az előző érában. Igaz, a bölcsészekre általában és mindenütt jellemzőbb a liberális és baloldali gondolkozásmód. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez mást jelent a nagy tudományos hagyományú Nyugat-Európában, mint Magyarországon. Sajnos mára Magyarországon a teljes filozófustársadalom válságba jutott, mert a botrányok mindenkinek ártottak. Ma sem látható, hogy miként lesz nemzetközi színvonalú a magyar filozófiai élet: nem látom ugyanis a jelét, hogy a magyar felsőoktatási elit - legalábbis a bölcsészet- és társadalomtudományi diszciplínák többségében - törekedne arra, hogy nemzetközileg értékelhető teljesítményt nyújtson. Az ilyen sikerhez számos kudarcon keresztül vezet az út, például nemzetközi folyóiratok által visszaadott tanulmányok során keresztül. Ez az út tehát kockázatokkal és kudarcokkal jár, s biztonságosabb a szívességi viszonyokra épülő kicsiny belső piac fenntartása. Ez azonban továbbra sem fog eredményre vezetni.

 

Olvasson tovább: