Kereső toggle

Börtönország

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A földnek ezen a pontján huszonkétmillió embert tart szó szerint fogságban a kommunista abnormalitás és az ázsiai fanatizmus ördögi elegye. Az életnek itt szinte semmi értéke nincs, és a szabadság bármely dimenziója gyakorlatilag ismeretlen a lakosság előtt. Vezetőik a világ egyik legnagyobb hadseregét tartják állandó készenlétben, ám arrogáns magabiztosságukat mégsem ez, hanem az atombomba birtoklása adja. Lukács Csaba újságíró, a Magyar Nemzet külföldi tudósítója kétszer járt már Észak-Koreában.

Ha egy hűtlen pillanat erejéig megkísértene a gondolat, hogy Észak-Koreába utazzam, milyen kondíciókkal juthatnék  ki mint riporter?
–ŰAz újságírókat nem szeretik, én is csak mint a Baptista Szeretetszolgálat önkéntese jutottam be. Bécsi nagykövetségük pillanatnyi kedvétől függ, hogy ki kap beutazási engedélyt, turistacsoportok is csak nagy néha járnak szerencsével. Magyarországon van olyan utazási iroda, amelyik oda hirdet utakat, de tudomásom szerint még sosem vitt be csoportot, mert vagy nem gyűlt össze kellő létszám, vagy nem kapták meg a vízumot. Ha éppen olyan politikai helyzet van, hogy beengednek turistákat, az azt jelenti, hogy ők állítják össze a programodat, attól eltérni nem lehet. Gyakorlatilag végig kell menni a kötelező látnivalókból összeállított turistaúton úgy, hogy közben huszonnégy órás megfigyelés alatt tartanak.
Akkor – gondolom – a szerencsés nyertesek nem botlanak lépten-nyomon külföldi turistákba Phenjan utcáin.
–ŰMikor kilenc évvel ezelőtt először jártam kint, láttam egy decemberi statisztikát, amely szerint velünk egy időben 133 külföldi tartózkodott összesen az országban, és ebbe beleszámították a nemzetközi és segélyszervezetek munkatársait, illetve a diplomáciai testületeket. Nyugodtan ki lehet mondani, hogy Észak-Korea a világ legelzártabb országa.
Tehát, ha ki is jutok, nem oda megyek, ahova szeretnék, és sosem lehetek egyedül. A kötelező látnivalók legalább érdekesek?
–ŰMeg kell nézni az Illatos-hegyet, ahol a „Szeretett Vezető” múzeuma van. Ez egy nagyon szép természeti terület, a hegybe fúrt több száz termes kiállítással, amit a világ minden részéről Kim Ir Szen elvtársnak adott ajándékokból állítottak össze. Folyamatosan bővül egy másik, lényegesen kisebb, de még így sem elhanyagolható méretű hasonló múzeum a hegy másik oldalában, Kim Dzsong Il elvtárs, a „Kedves Vezér” ajándékaiból. Ezenfelül minden külföldi részesülhet abban a megtiszteltetésben, hogy megkoszorúzza a világ legnagyobb emberábrázolású, arannyal befuttatott szobrát, Kim Ir Szen elvtárs alakját. Ez az egyetlen hely a fővárosban, amely éjszaka is ki van világítva. Majd el kell menni a Mauzóleumba, ahol kellő tiszteletet kell adni az elhunyt elnök emlékének. 1992-ben halt meg, de a mai napig olyan „síróversenyek” vannak a ravatalánál, mintha tegnap történt volna. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire szeretik, vagy ennyire figyelik, ki nem sír.
A kötelező programok között szerepel még a demilitarizált övezet a két Korea határán. Itt megmutatják, hogyan figyelik szerintük a déliek a becsületes észak-koreai munkásembereket, akiknél ugye a megnemtámadási egyezmény miatt nem lehet fegyver. Erre szoktuk mondani, hogy arrafelé valamennyi földműves ezredesi rangban van.
Olyasmi előfordult mostanában, hogy egy észak-koreai határőr megkísérelt átszökni?
–ŰMikor ezt firtattam, jelezték, hogy nagyon jogos a kérdés, hiszen a déliek szeretnének a fejlett szocializmusban élni, de nem mernek átszökni, mert a gaz imperialisták úgy válogatják ki a határra kerülő katonákat, hogy legalább két gyerekük legyen otthon, akiket ki lehet végezni az édesanyjukkal együtt, ha a férj dezertálna. Ebből a meséből világosan látszik, hogy mi marasztalja otthon az északiakat.
Ha már a katonáknál tartunk, hogy néz ki az észak-koreai honvédelem?
–ŰA lakosság számához viszonyítva a világ legnagyobb hadseregét tartják fenn, négymillió katona van szolgálatban állandó jelleggel. A nők esetében három-, férfiaknál ötéves a kötelező katonaság, és leszerelés után évente egy hónapra behívják őket tartalékosnak. De e nélkül is havonta legalább egyszer egyenruhába bújnak, amikor a katonai napok zajlanak.
Ha letudtuk a kötelező gyakorlatokat, felhívhatom mondjuk a barátomat, vagy tudok e-mailt küldeni haza?
–ŰEgyik sem lehetséges. Nincs olyan, hogy bárkit felhívsz, kézi kapcsolású telefonközpontok vannak, és szűrik a hívásokat. Internet nincs. Az e-mail úgy működik – ha vállalod a tortúrát –, hogy az egyetlen nagyobb, külföldieknek fenntartott szállodában egy Erika írógéphez hasonló őskori leleten leírod az üzeneted a címzett adataival együtt, ők azt elküldik a külügyminisztériumba, lefordítják, és ha nem tartalmaz nemzetbiztonsági szempontból számukra kényes információt, akkor az ő e-mail címükről elküldik. Ha arra válasz érkezik, azt lefordítják, és ha nem tartalmaz nemzetbiztonsági szempontból számukra kényes információt, akkor megkaphatod a választ. Mindezt tizenöt dollár ellenében, több hét alatt. Kérdeztem, hogy végigcsinálta-e már ezt bárki a külföldi vendégek közül. Mondták, hogy még senki.
Az átlagembereknek milyen ismereteik vagy benyomásaik vannak más országok népeiről? Létrejöhet egyáltalán olyan helyzet, amikor a külföldi turista leszólít egy szembejövőt?
–ŰAz utca emberével nagyon nehéz érintkezni, kísérő nélkül ugyanis sehova sem lehet menni. Több jelből is arra következtetek, hogy a rendőrök rendbe teszik az utcaképet, mire a külföldi csoport megérkezik. Egyállomásnyi metróutazásunk szervezése is több napig tartott, és mikor megtörtént, tömeg helyett csak pár embert láttunk a szerelvényeken. A kontaktus felvételét az is nehezíti, hogy az észak-koreaiak félnek az idegentől. A napi kétórás tévéműsor propagandaáradatában néha rajzfilm is van, ahol minden gonosz – mondjuk a patkány – fehér ember, illetve amerikai egyenruhában van. Már egészen kis gyerekek fejében is az a kép él, hogy aki fehér vagy külföldi, az valószínűleg amerikai, és azért jött, hogy őt megegye vagy megölje. Így aztán, ha külföldit látnak, a gyerekek sikítva menekülnek biztonságos helyre a veszedelem elől. A diplomáciai gettót fegyveres őrök zárják el hermetikusan az illetéktelen betolakodó, vagyis az átlagember elől.
Senki sem jut el külföldre?
–ŰDehogynem, akinek állami megbízása van. Turisztika ilyen értelemben nincs, még az országon belül sem létezik. Ahhoz, hogy valaki az egyik városból a másikba elmehessen, kilenc olyan hatóságtól kell engedély, mint a munkahelyi pártbizottság, a vállalatigazgató, a település rendőrsége, a lakóbizalmi, satöbbi. Ezeknek egybehangzó igazolást kell adniuk arról, hogy az illető megbízható ember, időben lefekszik, időben felkel, nem renitens, nem rendszerkritikus, nem rossz helyre dobja ki a szemetet, és még sorolhatnám. Ha valaki ezekben nem makulátlan, annak simán megtiltják, hogy meglátogassa a nagyszüleit vidéken.
És ha mégis elindul?
–ŰNem jut ki a városból, mert mindenhol ellenőrző pontok vannak felállítva, és nem tudja igazolni a mozgását. Mivel nagyon kevés jármű jár, mindenkit megállítanak, és kérik a papírokat. Ha pedig hegyen-völgyön át indul, és megfogják a fegyveres járőrök, annak iszonyú következményei lehetnek, még átnevelő táborba is kerülhet. Ami persze hivatalosan nem létezik, és ha erre vonatkozó kérdéseket teszünk fel, úgy csinálnak, mintha nem hallották volna a kérdést.
Miért kevés a jármű?
–ŰMert nincs. Amikor kilenc éve voltam, akkor az állami vezetők flottáját leszámítva egy darab használt autó volt magánkézben, egy világversenyt nyert bokszolóé, akinek külön engedélye volt erre. Most állítólag több van. Még fel is hívták a figyelmünket, hogy a sárga rendszámokat kell keresni. Négy napig voltunk kint, és már majdnem azt hittük, hogy ez csak egy legenda, amikor az utolsó pillanatban mégis láttunk egyet.
Akkor hogyan mozognak az emberek? Mindenki biciklizik?
–ŰElsősorban igen, mert nagy távra úgysem mehetnek, és persze valamilyen szintű tömegközlekedés azért van, főleg a nagyvárosokban. Az már a szocialista embertípushoz tartozik, hogy mindenki oda megy, ahol dolga van. Olyan nincs, hogy csak úgy mászkálunk egy kicsit.
Egy háziasszony nem lódulhat neki egy bevásárlókörútnak?
–ŰAz ellátás központilag zajlik, nem nagyon van mit megvásárolni, és pénze sincs rá. A hivatalos verzió szerint az emberek felfogták az ország nehézségeit, ezért felajánlották a fizetésüket a pártnak. A párt ezt örömmel elfogadta, de annyira rendes, hogy különböző juttatások formájában visszaad belőle. Tehát jegyrendszer alapján jutnak a fejadagjukhoz, ami tavaly napi 60 dkg rizs volt, mást viszont nem kapnak. Gyakorlatilag levették az emberek válláról a döntés felelősségét, nem kell hosszan merengeniük a polcok előtt, hogy milyen márkájú fogkrémet vegyenek. Ez egyébként az egész életükre igaz. Úgy nőttek fel, hogy mindent kitalálnak helyettük, nekik csak precízen végre kell hajtani. Egyik reggel láttam a kisbuszunkból, hogy mindenki gumicsizmában van, pedig nem is esik az eső. Megkérdeztem a vezetőnket, hogy miért, mire az volt a válasz, hogy természetesen azért, mert a rádió reggel bemondta, hogy eső lesz. Az emberek vették az üzenetet, és gyakorlatilag lázadóként tekintettek arra, aki sima utcai cipőben indult dolgozni.
Ha a társadalmi különbségek kialakulása nem is okoz fejfájást a vezetésnek, a valamennyi korábbi kommunista országban feszültségek forrásául szolgáló munkás-értelmiségi szembenállással azért csak kell valamit kezdeniük.
–ŰAz egyenlőség jegyében az értelmiségnek is fizikai munkát kell végeznie. Minden pénteken kivezénylik az irodák, kutatólaboratóriumok, hivatalok, satöbbi dolgozóit a szabadba, és mondjuk a vasúti sínek talpfái között guggolva tépkedik a gyomot. Brigádzászló jelzi, hogy az adott szakaszon most éppen a földművelésügyi minisztérium harmadik divíziója gyomlál. Szombaton pedig mindenkinek kötelező társadalmi munka van. Ennek kétségkívül megvannak a következményei, mert talán a világ legjobban rendben tartott országa az övék, minden négyzetcentiméter gondozás alatt áll. A lakótömbök be vannak osztva például autópálya-takarításra. Napi munkája végeztével a dolgozó felpattan a biciklijére, és 25-30 kilométert teker, hogy az autópályán söprögessen. Balesetveszély nem fenyeget, hiszen félóránként zavarja csak meg egy-egy autó. Az egyik bácsit megkérdeztem, miért itt söpör? Azt felelte, hogy zavarja a szemét. Azt hiszem, ebben a feladatleosztásban valójában az a logika, hogy az embereknek ne legyen szabadidejük hülyeségeken gondolkodni.
Mennyire látható az emberek magánszférája, hétköznapjaik egy turista számára?
–ŰAz egyik kísérőnk többször elmondta, hogy a kisgyermekének most lesz a születésnapja, ami indirekt utalás volt irányunkba, mi pedig megértve azt, elmentünk egy olyan boltba, ahol valutáért lehetett vásárolni, és sikerült is egy hat évvel azelőtt lejárt csokoládét kapnunk. Máshol egyébként nem lehet csokit kapni. Átadtuk az ajándékot, és kértük, hogy legalább egyszer hadd menjünk el a lakására, vagy mutassa be valamikor a gyermekét, de sem azt nem lehetett, sem fényképet nem mutathatott róla. Éppen tél volt, és mi nagyon fáztunk, a szállodai szobánkban megfagyott a víz a pohárban. Kérdeztük, hogy náluk van-e rendes fűtés, mire azt felelte, hogy minden tökéletes, fantasztikus meleg van, de már másnap kérte tőlünk a megfázás elleni tablettákat, mivel a feleségének problémái lettek a felfázástól.
A kilenc évvel ezelőtti és a legutóbbi látogatása között milyen szembeötlő változásokat figyelt meg az országban?
–ŰLáthatóak a fejlődés nyomai. Lényegesen több autó van, bár közlekedési dugóktól még nem kell tartani. Abban a kórházban, ahová a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként visszamehettem, kilenc évvel ezelőtt láttam olyan műtétet, ahol egy perforált vakbelet érzéstelenítés nélkül akartak eltávolítani egy nőből. Mondták neki, hogy vagy meghal, vagy aláveti magát a beavatkozásnak. Belement, de amikor már nem bírta elviselni a fájdalmat, tiltakozni próbált. Hiába. Elképesztő viszonyok voltak, nálunk egy vágóhídon is jobb a helyzet. Elemlámpával világították meg a műtéti felületet, sem víz, sem villany nem volt a kórházban. Ahhoz képest most már legalább a műtőkben van komfort, kicsempézték, újrafestették, és már az infúzió sem sörösüvegből, sokadszor köszörült tűn át folyik a betegbe.
Hogy állnak a vallásszabadsággal?
–ŰJártam egy buddhista kolostorban, ahol ottlétünk hat perce alatt a hirtelenjében szerzetesi ruhát öltő ember legalább ötször elmondta, hogy mennyire büszke Kim Ir Szen elvtárs hajdani személyes látogatására, és milyen csodálatos, hogy vallásszabadság van Észak-Koreában. És eljutottam egy protestáns jellegű istentiszteletre is, pontosabban az egyetlen ilyenre a fővárosban. A mellettem ülő azt állította, hogy már tíz éve minden vasárnap ide jár, de amikor a lelkész a János evangéliumából olvasott, ő tíz percig az Ószövetségben kereste az igeverset.

Olvasson tovább: