A magyar közvélemény mennyire fogadja be az építészeti modernitást?
–ŰA modernitástól általában tartanak az emberek, nehezen fogadják el, különösen, ha nem közcélra épül. Bartók zenéje sem tetszik sokaknak, de amit alkotott, az ma is megállja a helyét. Ugyanígy az építészetben is vannak stílusok, amelyek nem felelnek meg sokak ízlésének, de megvan a jogosultságuk. A köz ízlését megnyerni egyébként sem könnyű, jó példa erre az Eiffel-torony, annak idején mindenki gyűlölte, egységesen. Általában az új épületekről úgy vélik, hogy nem illeszkednek a környezethez. Ezzel szemben az építészeti stíluskorszakok véget értek. A fővárosi Szervita téren mindenféle stílusú műemléképület megtalálható, ilyen alapon nem lehet azt mondani, hogy a Zaha Hadid által tervezett „üvegkavics” nem illeszkedik a környezethez. A világ más részein egyébként örömmel fogadják a sztárépítészeket, itthon az a probléma, hogy miért ilyet, és miért oda akar építeni – míg aztán a válság miatt meg is hiúsul az adott terv.
Fővárosi szinten sok városrészben, kerületben kezdődtek nagy léptékű beruházások (Corvin-projekt, Marina-part, Közraktárak), kívülről nézve mégsem látszanak egy szövetként, inkább kollázsszerűen hatnak a fejlesztések. Van valami koncepció a fejlesztések összehangolására?
–ŰMagyarországon a fejlesztések terén nincs egység és nincs irány. Nem született meg a főváros új építési szabályzata és szabályozási keretterve, amely összefogná a fejlesztési pontokat, ennek a politikai akarat hiánya és a szakmai széthúzások az okai. Budapesten a kerületek önállóságának köszönhető, hogy a IX., XI., XIII. kerület most itt tart. Ezekben a kerületekben viszont főleg barnamezős beruházások zajlanak, egy iparnegyed épületeit pedig mindig könnyebb kicserélni, mint a belváros lakóépületeit. A hatékony városfejlesztés a demokráciában nem könnyű feladat, a történelmi példák azt mutatják, hogy sajnos a diktatúrában működik csak könnyedén.
A Fő utca-projekt, amelyet nemrég adtak át, már összekötő szerepet lát el, ennek keretében a Kálvin tértől a Szabadság térig sikerült felújítani a belváros egy részét, ez folytatódni fog a tervek szerint a Vígszínházig.
Az Építészet hónapján a Duna összekötő szerepét tárgyalták – mekkora a realitása a témának?
–Ű2011-ben az EU-elnökséget adó ország hazánk lesz, ugyanekkor a Duna lesz a főtéma. Úgy látom, komolyan elkezdődött a tervezés, az EU-s pénzek révén a térség sokoldalú együttműködése most már megvalósulhat.
A szociális és bérlakások építésének hiánya egyre égetőbb. Milyen megoldást lát ennek kezelésére?
–ŰA szociális lakásépítés elsősorban az állam feladata, építészetileg igényes, költségoptimalizált, jól funkcionáló épületek kellenek, ez csak gondos tervezéssel jöhet létre. Minőségi lakáscsereprogramra lenne szükség, rossz a lakásállomány szerkezete. A lakásbérleti díjak nem magasak hazánkban az EU-hoz képest, de a bérekhez viszonyítva már igen. A leendő kormánynak igen markáns lakásépítési és felújítási szándéka van, amit szakmai szervezetek is támogatnak.
Talán ez hoz előrelépést.
1998–2002 között a kormány programja is felélénkítette ugyan az építőipart, de nem valós kereslet állt mögötte, hanem például a köztisztviselői hitel.
–ŰEz igaz. Az akkori kamattámogatást, ami több tízmilliárd forintos költségvetési kiadást képez évente, azóta is görgeti maga előtt az államháztartás. Úgy vélem, az uniós pénzeket koncentráltan kellene felhasználni, akkor lehetne javítani a helyzeten.
Az elöregedett panel- és téglaházak kapcsán milyen kiutat lát?
–ŰVannak építészeti módszerek, amivel a panelházak hatékonnyá tehetők. Franciaországban például körbeépítették őket, teljesen új homlokzattal. A ház köré épült „kéreg” a panel hiányzó funkcióját pótolta, mindenki arra használhatta, amire akarta: akár új szobát vagy egy hatalmas zöld teraszt, kertet, elhúzható üvegfalat alakíthatott ki. Ettől eltérő lett, ami teljesen új látványt hozott létre. Nálunk azonban a panelházaknak az épülettől számítva csak egyméteres a telekhatára, amire ez nem férne el. Az önkormányzatoknak kellene adni ehhez területet…
Az ökológiai nyomás mellett az unió kötelezettséget rótt a tagállamokra az épületenergetikai előírások terén: változtatni kell az építészetben is, és az energiatakarékos, környezetbarát irányzatokat kell előnyben részesíteni. Nem a gáz árát kellene támogatni. Hal helyett horgászbotot kell adni az embereknek, és megtanítani őket halat fogni.
A londoni főépítész nemrég azt nyilatkozta, hogy Budapest jobban meg lett építve, mint London, csak az a baj, hogy a plázákat kiűzték a város központjából, így ki fog halni a város közepe. Ön hogy látja?
–ŰEgyetértek a londoni főépítésszel, London elképesztően kaotikus városrendezési szempontból, Budapest domborzatilag is kedvezőbb.
A belváros és a plázák kérdése régóta napirenden van: az előző főépítész nehezményezte a plázaépítést, száműzte a város határára őket.
Ez csak a nagybevásárlásra épült kereskedelmi egységek esetén érthető, de a multifunkciós bevásárlóközpontoknak, mint a MOM Park vagy a Westend, már a városban a helye. A társadalmi viszonyok színterei fedett városi központokat jelentenek. Jó vagy nem jó, egyelőre nincs jobb helyettük.
A belváros kihalásának az oka elsősorban az épületek elhibázott privatizációja. A lakásokat olcsón eladták a bérlőknek, miközben a földszinti üzlethelyiségek az önkormányzat tulajdonában maradtak. A bérlők cserélődtek, nem volt biztos pont számukra, nem fektettek az üzletek kialakításába. A lakóknak pedig most nincs miből kitermelni
a ház modernizálását, mert az üzlet nem az ő tulajdonuk.
A belvárosnak párhuzamosan kell működni a plázákkal, a kultúra,
a sétálóövezetek helyévé kell hogy váljon. A közterület-beépítés hiányzik a gondolkodásmódból, utcabútorok, többfunkciós parkok kellenének.
Magyarországon Kelet-Európa más államaihoz képest is nagyobb az ellenállás a beruházásokkal szemben. Ez magyar sajátosságnak tűnik – vagy tévedek?
–ŰA magyar hozzáállás valóban speciális, elképesztő ellenállás tud kibontakozni még az építészetileg kiemelkedő projektek megakadályozására is. Ez a keresztbetevés valóban hungarikum. Ezzel szemben
a szomszédos országok már lehagytak bennünket az építkezések terén, ami elszomorító.
Az ingatlanberuházásoknál amúgy is indulatok törnek a felszínre.
Az emberek nem tudják, mi az, hogy magas vagy nagy, mert nincs ismeretük róla, de biztosak benne, hogy ami épül, az nagy lesz. A rosszat még mindig inkább elviselik, ha ismerik, mint az újat, ami ismeretlen, szokatlan számukra. Ráadásul az emberek többségének nincs rálátása, miért hasznos, mi a jó benne. Ugyanakkor, ha elkészül, egyértelműen
eldől egy projektről, hogy kell-e az embereknek, ugyanis a lábukkal szavaznak: ha elmennek, használják, ott vásárolnak, dolgoznak, akkor hasznos számukra. Ha nem, akkor rövidesen be lehet zárni.
2010. 05. 28. (XIV/21)
