Kereső toggle

Kubatov-listák - Titkok hatalma

Interjú Székely Iván társadalmi informatikussal, adatvédelmi szakértővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Kubatov-listák körül kirobbant adatvédelmi botrányt sokan az utóbbi időszak legnagyobb botrányának nevezték. A különféle legális és illegális nyilvántartások kapcsán adataink állami védelméről és az állammal szembeni védelméről beszélgettünk Székely Iván adatvédelmi szakértővel.

Politikával kezdeném, a jelenlegi botránytól mégis elvonatkoztatva: mennyiben probléma az, hogy politikai pártok felhasználják az emberek személyes adatait? Hol húzódik a nyilvánosság és a titkosság határa?

- Ami az emberek személyes adatait illeti, ott nem a titkosság a döntő princípium, hanem az önrendelkezés. Ez Magyarországon egy olyan általános elv, amely már az alkotmányból és más fontos szabályokból következik. Alapvetően az emberek adatai tehát nem titkosak, hanem a főszabály alapján maguknak az embereknek kell dönteniük a hozzájuk kötődő adatok sorsáról. Vannak persze kivételek ez alól, ilyen kivétel a választási időszak is: a választási eljárás alkotmányos indokként szolgál arra, hogy az emberek önrendelkezését ideiglenesen korlátozzák: ezért a pártok megvásárolhatják a választók nevét és címét, teljesen legálisan. Hogy ez jó-e, avagy sem - abban nem foglalnék állást. Elvileg ez a szabály azt szolgálja, hogy a pártok közvetlen, úgymond „direkt marketinggel" kereshessék meg a választópolgárokat. Ezt a vásárolt listát egyébként kizárólag a választásokig tarthatják meg, utána meg kellene semmisíteniük. Arra azonban semmilyen garancia nincsen, hogy ezt tényleg meg is teszik.

Pontosan ebből fakad a mostani politikai botrány is.

- Igen, de azt tegyük hozzá, hogy ilyen eset minden pártnál előfordulhat. Annál is, amely legálisan szerzi a politikai listáját, és annál is, amely nem.

Mennyiben lehet probléma, ha egy politikai párt azt is tudja, hogy kik szavazták rá és kik nem? Ez ma is reális veszélyforrás?

- Természetesen ez mindig veszélyforrás. Az idősebb generáció jól tudja, hogy milyen állapotokat eredményezhet, ha számon tartják az embereknek a „rendszerhez való hűségét". Aki például a rendszerváltás előtti időkben nem volt elég „vonalas", nem volt párttag, nem volt a rendszer híve, az nem tudott érvényesülni. Ez pedig végtére is az egész életét befolyásolta. A mai „színes-szagos" világban már - látszólag - veszélytelenebb eszközökkel rendelkezik a politika ilyen területen, azonban ma is azt eredményezheti végső soron, hogy az emberek élete másképp alakul.

Ha már szóba került az előző rendszer: sokan ma is hiányolják a korszak átvilágítását, például az ügynökrendszer megismerhetőségét. Mivel ez a terület is kapcsolódik az adatvédelemhez, érdekelne a véleménye.

- Ebben a tekintetben az én véleményem általában eltér azokétól, akik ezzel a témával foglalkoznak. Szerintem ez a kérdés már régen idejét múlta. Elmúlt az a társadalmi pillanat, amikor ezt meg lehetett volna oldani és tényleg lett volna valós társadalmi haszna egy ügynöktörvény beiktatásának. Van néhány lelkes történész, a múlt rendszerben felnőtt értelmiségi, aki arra teszi fel az életét, hogy az ügynöklistákról lerántsa a leplet. Időnként próbálnak ezek az emberek figyelmet generálni, azért, hogy a még most élő és aktív, esetleg pozícióban levő közszereplők múltját feltárják. De ismétlem, én úgy gondolom, hogy ez most már teljesen érdektelen a fiatal generáció számára, ráadásul nagyon nehezen feldolgozható számukra. Egy valami lehet érdekes és kell is, hogy az legyen az ifjabbaknak: mégpedig az, hogy hogyan működött a régi rendszer! Meggyőződésem szerint ennek a kérdésnek nincs jó megoldása. Csak az idő múlása. Magyarán az, hogy kihal az a történelmi generáció, amely ezzel a súlyos átokkal van terhelve.

Az utóbbi időszak egy fontos törvényi szabályozása a sokat emlegetett „titoktörvény". Igen erős vitákat váltott ki ennek a törvénynek az elfogadása, volt olyan Fidesz-szimpatizáns például, aki emiatt nem szavazott a kedvenc pártjára.

- A közérdekű adatok tekintetében - szemben az előbb már említett személyes adatokkal - a főszabály a nyilvánosság, s itt már az a kivétel, ha a korlátozzák azt. Sajnos kevesen fogják fel, hogy az állam titkai közérdekű adatok. Amikor tehát, a titoktörvényről beszélünk, meg kell jegyezni, hogy az állam titkai esetében is közérdekű adatokról beszélünk. Ezekre főszabályként a nyilvánosság vonatkozik, annak dacára, hogy bizonyos államérdekek miatt ezeket az információkat egy korlátozott ideig elzárják a nyilvánosság elől. Az elzárás mértéke körül van a vita leginkább, s valóban, a mérték lehet alkotmányellenes is akár.

Valóban eredményezheti ez a törvény azt, hogy bizonyos kétes eseteket, akár korrupciós ügyeket az állam, pontosabban a mindenkori kormányok részéről elfedezzenek?

- A kísértés mindig ott van. És a közhiedelemmel ellentétben  nem az állami, politikai szférában dolgozók nagyobb bűnözői hajlama miatt van ez így, hanem azért, mert a kormányok igyekeznek elfedni azokat  információkat, amelyek rossz fényt vetnek rá. Ha viszont van egy eszköz, amely ezt segíti, akkor azt nem lenne kézenfekvő nem segítségül hívni. Ami a problémát eredményezi az az, hogy sokkal kevesebb garancia van az új titoktörvényben. Márpedig a garanciák biztosítják, hogy az adott titkosítás jogszerűen történjen, avagy hogy a titkosított adatoknak, iratoknak egy részét megkapja az érintett.

De a törvénynek pozitívumai is vannak, például jónak értékelem a maximális titkosítási időtartam mérséklését kilencvenről harminc évre. Pozitívum még, hogy a bírósági eljárások során a bíró most már megismerheti a titkosnak minősített személyes adatokat - korábban ugyanis előfordulhatott az az abszurd helyzet, hogy a bírónak a tényállás ismerete nélkül kellett határozatot hoznia, mert ő sem ismerhette meg a kérdéses adatokat. Negatív változásnak tartom azonban - az előbb már említett garanciális biztosítékok hiányán túl - a részletes titokköri jegyzék megszűnését, valamint a részleges kiadás szabályainak kikerülését a törvényből.

Talán egy kissé az állam óvó karjával szemben hat a vagyonvédelmi, biztonsági cégek számának a növekedése. Nem olyan régen volt az „MDF-gate" - ként elhíresült ügy, amelyben éppen egy vagyonvédelmi cégre vetült az adatvédelmi visszaélések árnyéka. Mennyire ellenőrzöttek ezek a vagyonvédelemmel, magánnyomozással foglalkozó cégek?

- Erős szabályozás vonatkozik rájuk, de az már más kérdés, ha ezeket a szabályokat olykor ezek a cégek vagy a magánnyomozók áthágják. Bizonyos eszközök használatát - ilyen a lehallgatás, a titkos megfigyelés - csak az állam arra felhatalmazott szervei végezhet. Az például nem elfogadható, ha egy bevásárlóközpont titokban megfigyeli a vásárlóit. Egy magánnyomozó is csak olyan eszközöket használhat, amelyek jóval korlátozottabbak az állami titkosszolgálati eszköznél. Az, hogy ezek a cégek áthágják ezeket a szabályokat, nagy visszaélésekhez vezet: sajnos Magyarországon sokan gondolják úgy, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Említette az állam titkosszolgálatának kiemelt pozícióját. Egyes vélemények szerint a belpolitikai folyamatok bizonyos hányada mögött még ma is titkosszolgálati manipulációk állnak.

- Nagyon nehezen lehet az állami titkosszolgálatok működését kordában tartani, noha törvény szabályozza a működésüket. Sajnos azonban ők úgy gondolják, hogy mivel a nevük is „titkos", így a működésük is legyen titkos, ellenőrzést sem nagyon akarnak maguk fölött engedni. A parlamentnek van egyébként nemzetbiztonsági bizottsága, és van egy civil, a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter. De még abban sem vagyok biztos, hogy ez a civil-miniszter tökéletesen átlátja a titkosszolgálatok működését - ráadásul csak többszörösen közvetetten lehet megsaccolni, hogy pontosan milyen összegek állnak a rendelkezésükre. A titkosszolgálatok szférája egy nagyon rejtett, zárt világ. Igazából senkit nem az érdekel egyébként, hogy milyen operatív eszközöket használnak, mert az legyen tényleg az ő dolguk. Azonban az lényeges lenne, ha tudnánk, mire van befolyásuk, egyáltalán mennyi hatalmuk van, és valamilyen módon fontos lenne, hogy elszámoltathatóak legyenek.

Figyelve az állam növekvő szabályozási körét a társadalom különböző szféráiban, felvetődik a kérdés: nem veszélyes az, hogy az éle-tünkre, személyünkre vonatkozó egyre több információ és adat kerül a nyilvántartásokba? Különösen, ha egy „orwelli fordulatot" követően ezek az adatok majd egy kézben összpontosulnak, valamikor a távoli jövőben...

- Az egy kézben összpontosulás mindig veszéllyel jár. A centralizáció, vagyis, hogy mindent egy központi adatbázisba kell gyűjteni - aminek ráadásul a konzervatív neveltetésű adatszakemberek nagy hívei - mindig járhat komoly következményekkel. Hogy erről nem lehet hallani, annak az oka a rózsaszínű propaganda. Nem véletlen, hogy folyamatosan csak „e-demokráciáról" hallani manapság. „E-diktatúráról" soha nem beszélnek, holott egy politikai-társadalmi rendszer ebbe az irányba is bármikor „megindulhat". És ha a kezében vannak a nyilvántartások, bármit megtehet.

Például a magyarországi svábokat a második világháború után pontosan az állami nyilvántartások alapján lehetett házról házra járva kitelepíteni, és sokan pontosan tudják, hogy ez a „kitelepítés" mit is jelentett. Egyébként nem mellékes, hogy egy korábbi, meg nem semmisített népszámlálási nyilvántartás alapján került sor ezekre a visszaélésekre. De nem olyan régen, pár évvel ezelőtt Koszovóban is előfordult, hogy az albánokat a szerb hadsereg a nyilvántartások alapján tudta a határon túlra nyomni. Még az irataikat is elvették aztán, hogy ne tudjanak visszajönni! Szóval, nagy károkat okozhatunk az információkkal. Ezek az adatok olyanok, mint a sugárzó anyagok, melyeket jól el lehet időlegesen rejteni „sugárzásbiztos hordókba", de a jövőben majd érkezhet valaki, akinek nagyon is jól fog jönni az, hogy ezeket az adatokat felbontsa és felhasználja. Ezért az a legjobb, ha nem is keletkeznek ilyen dokumentumtárak. Az állam mindig egyre több információt akar megtudni a polgárokról, mert ez a törvényszerűsége. Azért teszi, hogy egyre jobban irányíthatóvá váljanak az emberek számára.

Mint Orwell 1984 című regényében.

- Az éppen a diktatórikus világ víziója! Szerencsére mi nem ebben a világban élünk most, azonban a lehetőségeit már most is korlátozni kell. De én fordítva közelíteném meg a kérdést: lehet, hogy ez az állam jellegzetessége, de egy egészséges társadalom célja nem az állam működtetése, hanem a civil társadalom, az emberek saját családi, kisközösségi életének, boldogulásának biztosítása. Ezen kívül áll ez a szükséges rossz, az állam. Nem véletlen egyébként, hogy a politológiában úgy tanítják, hogy az állam egy erőszakszervezet - és ezt figyelemben kell tartani mindig. Az állami beavatkozást ezért is kell korlátozni folyamatosan.

Olvasson tovább: