A nézők nem azért fogyasztanak médiaszemetet, mert erre van igényük, hanem azért, mert ezt teszik eléjük. Ha kialakulna egy széles és mélyen tagolt médiapiac, amelyben az egyetemes és nemzeti kultúra elemei képeznék a mainstraim vonalat, akkor az olyan nyomasztó műsorok, mint a Benkő feleséget keres, a perifériára szorulnának. Ezt azonban csak megfelelő médiaszabályozással lehet elérni.
Tavaly ősszel az RTL Klubon futott Benkő feleséget keres című perverz műsor nézettségben felülmúlta a konkurensek szinte minden műsorát, mint ahogy korábban a kukkolós valóságshow-k is tömegeket szegeztek a képernyők elé. Az ilyen és hasonló produkciókat joggal sorolják a trashmédia („szemétmédia") kategóriába. Mi az oka, hogy megdöbbentően sokan hajlandók estéről estére szemetet fogyasztani?
- A válasz meglehetősen nehéz, már csak azért is, mert nem könnyű megmondani, hogy mi tartozik a trashmédia kategóriájába. Szemben a fizikai táplálékkal, a szellemi eledeleknél nem lehet egzakt módon meghatározni, hogy azok kire miként hatnak. Persze nem akarom relativizálni a problémát, és azt mondani, hogy akkor „anything goes", vagyis minden mehet, csak jelzem, hogy a határvonalak nem élesek. Megesik, hogy a magaskultúra is zavarba ejtően naturalisztikusan ábrázolja a világban és az emberben lévő rosszat. Vagy egy másik példa: a mulatós zenét kínáló műsorok egy Bartók rádión nevelkedett, művelt zeneszeretőnek vélhetően komoly lelki sérülést okoznak, de ez nyilvánvalóan nem jelentős erkölcsi probléma. Szemben például azokkal a reality műsorokkal, ahol a szereplők kihasználtan nemcsak a maguk, hanem - a producerekkel közreműködve - tulajdonképpen a néző emberi méltóságát is meggyalázzák. Vagy azok a beszélgetős műsorok, ahol kiárusítják az emberek sorsát, nyomorúságát, és az még súlyosabb eset, ha ezt mondjuk egy orvos teszi, hiszen ezzel megszegi a hippokratészi esküjét.
Meg lehet egyáltalán határozni, hogy pontosan mi a szemét?
- A magam részéről trashmédiának azt nevezem, amikor a média a médiából él. A közvetített tartalom már elidegenedett a valóságtól: a híresség megmutatja a testét egy magazin címlapján, erről beszámol egy tévéműsor, majd a forgatásról tudósít egy internetes oldal. A marketing és a gazdaságtan törvényeinek keretein belül a kereskedelmi televíziók, a bulvármagazinok és az internet aranyháromszögében ez a folyamat tetszőlegesen variálható, és a játék újabb szereplőkkel frissíthető.
Elképesztő, hogy például Benkő egyik kikosarazott párjelöltjét az RTL Klub a szárnyai alá vette, saját műsort csinálnak neki, és ő máris sztárként viselkedik. Minimális befektetés, maximális siker, mondhatnánk.
- A rendszer valóban nem túl bonyolult, de egy dologra azért mégis figyelni kell: a celebnek komoly dolgokkal tilos foglalkoznia. Az egyetlen komoly dolog, amit megtehet, hogy meghal. Ez évekre szóló témát szolgáltat azoknak, akik belőle élnek.
Ha rossz ételt eszünk, megbetegszünk. Miként hatnak ezek a médiatartalmak - maradjunk most az erkölcsileg egyértelműen problémás eseteknél - a nézőre?
- A média valójában az énünk felépítésének meghatározó eszköze. Az erkölcs nem tudat, hanem gyakorlat, márpedig a trashmédia nagyon sajátos, mondhatni zavarba ejtő gyakorlatot közvetít, ami a társadalomra nézve nyomasztó. Azt gondolom, hogy igazán kevés olyan baloldali médiateoretikus van, aki hisz abban, hogy például a Mónika-show olyan nyilvános színház, amelyben szóhoz jutva az elnyomottak is méltóságot nyernek.
Mit lehet tenni, ha nem akarjuk mesterségesen meghatározni, hogy mi mehet le a televízióban, és mi nem?
- Azzal, hogy a liberális kapitalizmusra igent mondtunk, annak antropológiáját is elfogadtuk, aminek a lényege, hogy a fogyasztó felnőtt ember, ezért az állam rábízza, hogy mi használ neki, és mi árt. Nagyon veszélyes lenne, ha egy viktoriánus magaslaton állva meghatároznánk, mi a jó, és mi a rossz. A probléma megoldását nem ebben látom. Annak idején az egyetem menzáján háromféle menüből lehetett választani, de az egyik rémségesebb volt, mint a másik, ezért rémségeket ettünk. A helyzet most ugyanaz: nincs választék, ezért rákényszerülünk a szemétre.
Vagyis azt mondja, hogy a televíziók nem azért sugároznak primitív tartalmakat, mert erre van igény, hanem fordítva: azért van erre kereslet, mert nem kínálnak mást. Ugyanakkor a leginkább költséghatékony módszer éppen ez, miért változtatnának rajta azok, akik profitálnak belőle?
- Itt van a lényeg: ez a médiaszabályozás dolga. Az ORTT-nek nem annak eldöntésével kellene foglalkoznia, hogy a Sláger vagy a Danubius rádió sugározzon-e tovább. Azt kellene felügyelni - megfelelő jogszabályi háttérrel -, hogy az egyetemes és nemzeti kultúra újra hangsúlyosan megjelenjen az audiovizuális környezetben. Nálunk ugyanis túl kicsi a piac ahhoz, hogy ezek maguktól megjelenjenek. Ha ezt a kötelezettséget egy csatorna nem akarja bevállalni, akkor köszönjük szépen, majd jön egy másik, amelyik megteszi.
Ez mit jelentene a gyakorlatban: kötelező elem lenne a Vers mindenkinek? Attól tartok, jóval kevesebben ülnének a képernyő elé.
- Ez egy rossz megközelítés. A nemzetközi példák azt mutatják, hogy megfelelő szabályozással sikeresen lehet integrálni a kínálatba értékeket közvetítő tartalmakat. Nem véletlen, hogy a britektől a németekig mindenhol népszerűek a nemzeti kultúrának a kortárs kultúrába igényesen visszalopott elemei. Eközben nálunk Jókai Kárpáthy Zoltán című regényét én is, maga is ugyanabban a „kiszerelésben" - Várkonyi Zoltán egyébként nagyszerű filmjében - láttuk a televízióban, és nagy esély van rá, hogy az ön gyermekei is abban tudják csak megnézni. Miért nem lehet elvárni a kereskedelmi csatornáktól, hogy meghatározott arányban magyar műveket sugározzanak ismert magyar színészekkel? Vagy miért nem lehet a Magyar Rádió versarchívumát közzétenni az interneten?
Ez nem a károsnak ítélt tartalmak beszüntetését jelentené, hanem azt, hogy amint a jó színvonalú mainstram megjelenik a közönség előtt, a trashmedia automatikusan a perifériára szorul. A kérdés tehát nem az, hogy miért gyártanak szemetet, hanem az, hogy miért nem gyártanak értékes tartalmakat, miért nem alakult ki egy széles, mélyen tagolt médiapiac?
És még valami: a sztárszisztémát a magas- és középkultúra elemeiből is fel lehetne építeni. Gondoljon bele, mennyi elfelejtett kiváló színészünk van, akiket azért nem ismerünk, mert csak színházakban játszanak, a televízióban nem tűnnek fel! Ha profin elkészített magyar filmekben szerepelhetnének, a következő hónapban ők lennének az ünnepelt sztárjaink - nem az érdemtelen celebek.
Kinek a felelőssége a jelenlegi helyzet?
- Döntően a politikáé. A politikusokat ugyanis csak addig érdekli a médiaszabályozás, ameddig arról van szó, hogy ők reggel, délben, este kapjanak műsoridőt. Felelősség terheli a médiaipar működtetőit is, akik nem alkalmaznak egy olyan rendszert, ami világszerte működik, és profitot is tud termelni. Az az érzésem, hogy azoknak, akik ezeket a trashműsorokat készítik, sejtelmük sincs a televízió morális felelősségéről, kulturális lehetőségeiről, tehát az eszközről, amit a kezükbe kaptak.
Mit gondol, van esély arra, hogy civil felháborodás vessen véget a trashmédia térhódításának? Nagy-Britanniában egy házaspár indított kampányt azért, hogy ne az aktuális tehetségkutató médiasztárjának slágere szerezze meg a toplista első helyét karácsonykor, hanem egy hagyományos rockbanda - és sikerrel jártak.
- Ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok, figyelembe véve a hazai civil társadalom állapotát. Viszont lehet, hogy lebecsülöm az új médiában rejlő lehetőségeket. Az interneten van például egy blog, ahol mindennap egy magyar költőnek a szerkesztők által rossznak ítélt versét teszik fel. Megdöbbentő, hogy egy-egy posztot ötezren is elolvasnak, és komoly viták folynak a témáról. Úgy tűnik, felkelthető az érdeklődés a magyar kultúra iránt ilyen sajátos kezdeményezésekkel is.
