Kereső toggle

Az én mozim

Interjú Makk Károly Kossuth-díjas filmrendezővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar film egyik legsokoldalúbb, szinte minden műfajba belekóstoló rendezője egy alföldi családi moziból indult. Segédkezett a Rákosi-korszak munkásfilmjeinél, majd önálló rendezéseiben feszegette a rendszer korlátait. Nagy sikerű bohózat, melodráma, útkereső értelmiségiek belső lázadásai és az eltiport forradalom háttérben lebegő árnyéka voltak filmjeinek témái, melyeket többnyire a kortárs magyar irodalom jeles alkotásaiból írt filmre. Véleménye ma is az, hogy a hagyományos történetmesélés, az érthető és átélhető karakterek vonzása minden műfaji kaland és technikai bravúr dacára utóbb visszatér a mozgókép világába.

Elkészült új filmje, az Így, ahogy vagytok, melyet a januári szemlén mutatnak be. Mi adja önnek az erőt és a kedvet a folyamatos munkához a nyolcvannegyedik születésnapjához közeledve?

- Azt hiszem, nem tőlünk függ a dolog. A gének, az első hónapok a mama hasában, egy bizonyos napi rutin, na meg, hogy az ember, ha leteszi a kalapácsot, hiányzik-e neki - ezek a meghatározók. A dilemma az, hogy nem kellene-e vajon mégis abbahagyni, ebben a pörgős, hogy úgy mondjam, „sok hűhó semmiért" filmvilágban. Minek kalapáljak olyat, amit nem szeretek? A magyar mozgóképvilág ma többnyire az ízléstelen vacak bóvlit szeretné eladni - a demokratikus eufóriában sikerült megint épp ezeket átvenni. A nagy európai filmgyártás is e pillanatban, hogy úgy mondjam, a sarokban áll. Talán a spanyolok feljöttek, és a franciáknak is akad egy-két érdekes filmje, sőt az amerikai kis költségvetésű filmezésnek is van ambiciózus szöglete - jellemzően ez nemigen jut el hozzánk.

Ami a mostani filmemet illeti, ez egy mai történet, az elmúlt évek piszkálták ki belőlem. Ha kinyitom az újságot, elolvasom, mennyit loptak, csaltak és gyilkoltak, felébred egy reflex, hogy ez részben ennek az új rendszernek a hibája. De azt gondolom, hogy ez nem törvényszerű. Meglehetősen brutális a téma: politika is, krimi is, tragédia is. Cserhalmi György, Nagy-Kálózy Eszter, Csányi Sándor, Für Anikó, Mácsai Pali üzletemberek, kémek, rendőrök szerepében, tehát meglehetősen minőségi szereposztás.

A tömegízlés mostani terrorja, a bulvárosodás összeköthető a várva várt szabadság beköszöntével?

- Az ország megpróbált egy általa elképzelt szabadságot megvalósítani. Úgy vagyok ezzel az egész változtatással - vagy inkább átírással -, hogy az ötletet meg kell csinálni. Viszont az ötlet akkor nagyon heterogén volt, a világ nem volt felkészülve, hogy a változás ilyen hirtelen jön. Ez egy kényszerpályán megtett út, kényszerjavulás volt, ami nem azonos a dolgok természetes fejlődésével vagy az ügy érdekében kirobbantott forradalommal. Itt egy mellékutat, korábbi kis ösvényt próbáltak autópályásítani...

Beszéljünk a régi idők mozijáról, amit ön - szülei mozit vezettek vidéken -  jó korán megismerhetett!

- Kéznél volt persze a mozi, elég sokat lógtunk be a barátaimmal. Más funkciója volt, nem volt tévé, az elején még rádió se, a mozizás a társadalmi élet bizonyos szertartásaihoz tartozott. A nagy amerikai filmek emlékezetesek voltak, de a most nagyon lepocskondiázott magyar filmek is, Páger Antal, Kabos Gyula, Szeleczky Zita szereplésével, a maguk módján ügyes munkák voltak. Egy polgári társadalom elhatározta, hogy az ő polgárainak filmeket csinál.

Az ön első nagyfilmje, a Liliomfi képes eltávolítani egy kicsit nézőit a napi valóságtól? Hiszen a kemény ötvenes éveket írták éppen...

- Mivel a filmgyártás akkor par excellence (kiváltképpen - a szerk.) állami kötelesség volt, feladat, elvárták hogy az egész szakma a társadalom építésének hangsúlyos eleme legyen. Ez nekünk jó is volt, de egyben egy politikai ukáz. A Liliomfi 1954-ben, a Sztálin halála utáni enyhülés légkörében született, kifejezetten a kultúrpolitika nógatására. Mondván, hogy most már hagyjuk ezeket a régi sémákat, amik nem sikerültek, és csináljunk valami frissebb, valami másfajta dolgot. Nekem épp szerencsém volt, azelőtt asszisztens voltam ezeknél a „bájos" filmeknél, a Sztálin-Rákosi-képekkel a falon meg ugyanazzal a tíz színésszel. Az ellenséget mindig az Urai Tivadar vagy Lajtay Bandi bácsi játszotta, a komoly, jó embereket pedig a Horváth Feri és a Gábor Miki. Akkor behoztam egy kicsit a kételkedőket; az volt a Pálos György a Megszállottakban, majd az Elveszett paradicsomban. Hirtelen ki lett fordítva a korábbi ideológia. Jött az intenció, hogy valahogy másképp kell csinálni, rá nem sokkal pedig a sértődés, hogy de azért velünk nem lehet így beszélni.

Aztán a Liliomfi után negyedszázaddal jött a még nagyobb siker, a Szerelem, ami bejárta a világot, és kevés híján megkapta a Cannes-i filmfesztivál nagydíját. A Déry-írásokból összeállt történetnek az '56 utáni megtorlás a háttere, előtere azonban az elítélt férfit évekig váró két nő kapcsolata. Egyszer azt mondta, olyan film ez, hogy Peruban a kecsua indiánok is nézték. És értették...

- Ez a történet szinte irreálisan szép: egy bajba jutott ember felesége és édesanyja milyen hihetetlen hűséggel tudja várni ezt az embert. Hogy mi mindent csinál meg ez a fiatalabb nő, hogy a másik aggályait elaltassa. Az emberi tisztességnek, felelősségnek a leirata ez, hiszen amikor a férfi évek múltán kijön a börtönből, még mindig létezik olyan elhihető kapcsolat közöttük, ami ezt a házasságot-szerelmet nem tudta tönkretenni. Most ezek operettfejezetek, mert ha belegondolunk, az életben nem így működik. Ezek a politikán túli értékek hatnak, és nem az, hogy ártatlanul becsukják - ami nekünk persze fontos, mert ez a mi elemi történetünk. Hat évet vártunk egyébként, amíg a forgatókönyvet elfogadták, mert rettenetesen féltek, hogy mi arról beszélünk, hogy a „világ leghaladóbb társadalmában" az egyik ember a másikra azt mondja, hogy te bűnös vagy, majd lecsukja vagy megöli.

Milyen a mai fiatal filmrendezők helyzete, akik közt számos tanítványa is van?

- Összejövünk nálam időnként, paprikás krumplit eszünk. Ma, ha valaki azt mondja magáról, hogy filmrendező, valamilyen módon el kell intéznie, hogy filmet rendezhessen. Tegyük föl, hogy tehetséges is, mégis be kell tudnia verekedni magát. Egyébként minden politikai uralom magához köti a nagy tehetségek jelentkezését, de ez olyan, mint a tenger hulláma: egyszer csak megjönnek majd, ki tudja, mikor, és ez mindenre vonatkozik, ami kreatív terület. De hogyan lehet az állami támogatást elosztani? Mindenki kapjon egy kicsit, mert az demokratikus? Senki soha nem számolta ki, hogy ennek a kilenc-tízmillió embernek milyen film kell. Aki pedig a filmből akar meggazdagodni, az nem tud jó filmet csinálni, mert nincs annyi néző, aki eltartja, tízévenként ha van milliós nézettségű film. Örökzöld témái vannak még egyébként a magyar irodalomnak.

A Füst Milán féle Feleségem történetét, az Erdély-trilógiát nem tudom, hányan szerettük volna megcsinálni. Ottlik Iskola a határon című könyve is nagy kihívás lett volna, de nagyon ódzkodott, pedig meglehetősen jó kapcsolatban voltam vele, de Visconti is mióta sóhajtozik, hogy el akarja készíteni az Eltűnt idők nyomában címűt. Nem jött össze...

A hagyományos történetmesélés elvár bizonyos megszokott fordulatokat. Ha ez már unalmas lesz, jön a szürreális, a posztmodern - ma már mobilon is lehet filmet csinálni -, de az egészből nem lehet kitriblizni az emberi természet produkálta történeti lehetőségeket. Én úgy gondolom, ez mindig vissza fog térni.

Olvasson tovább: