Mindenki Bálint gazdája

A legtöbben a népszerű Ablak című közéleti műsorból ismerik, amely 1981-ben indult a Magyar Televízióban. Ez éppen egybeesett nyugdíjba vonulásának évével, mégis úgy tűnik, hogy épp ezután jött lendületbe igazán. Azóta majd’ három évtized telt el, de Bálint Györgyöt még mindig Bálint gazdaként ismeri egy egész ország. 91 évesen is lankadatlanul adja a kertészeti tanácsokat, számos közügyet szolgál, várost szépít, hajléktalanokat segít. Munkássága elismeréseként számos díjjal tüntették már ki, és november 17-én megkapja a Budapest díszpolgára címet is.

Talán csak a fiatalabb generáció kedvéért kell felidéznünk, hogyan is lett önből Bálint gazda?
– Amikor az ember eléri a nyugdíjkorhatárt, akkor valóban egy új szakasz kezdődik meg az életében. Én akkor éppen egy kertészeti hetilapnak voltam a főszerkesztője, és úgy gondoltam, hogy búcsút mondok ennek a szakmának, hisz ekkor már éppen tizennyolc éve szerkesztettem a lapot. Azt terveztem, hogy majd egy kicsit intenzívebben művelem a kertemet, és könyveket írok, s lefoglalom magam ezekkel. Egy nap behívtak a Magyar Televízióba egy köz­életi műsorba, a kertészeti rovat vezetésére. A műsor nagyon hamar népszerűvé vált, és hosszú időre az is maradt. Még ma is, ha megyek valahová előadást tartani, szinte mindig odajön hozzám valaki, aki elmondja, hogy „péntek délutánonként hallgattam a tanácsait”. Kifejezetten élvezem ezeket a helyzeteket. Érdekes módon éppen az életemnek egy nagyon nehéz idő­sza­ká­ban szerettem meg az emberekkel való foglalkozást, a háború utáni években.
1941-ben szerezte első diplomáját, majd a háború után négy évvel mezőgazdasági mér­nökként végzett. Úgy tudom, csodával határos módon menekült meg a vészkorszak borzalmai elől.
– Igen, de ez sajnos csak keveseknek adatott meg, és én azon szerencsések közé tartozhattam, akik megmenekültek, és újra fel tudtak állni. Nem estem kétségbe akkor sem, amikor a háború utáni években „osztályidegen” származásom miatt nem tudtam elhelyezkedni. Ekkor jött az ötlet, hogy segítsek az embereknek a kertjük gondozásában. Elkezdtem hát munkát vállalni Pest­erzsébeten, Kispesten és ahol csak akadt valami lehetőség. Egyre több ember hívott meg ásni, kapálni, metszeni, palántázni. Mindenféle kerti munkát megcsináltam. Egészen őszintén mondom magának, hogy ezeket az éveket tartom életem legproduktívabb időszakának. Sokat tapasztaltam és tanultam a kert­mű­­velés során, de az emberekkel való kapcsolatban is. Tudja, akkor az emberek hasonlóan nehéz helyzetben voltak morálisan, ahogyan most is. Nekik is, és nekem is jól esett a barátságos szó. Miközben a kertjükben kint ástam a veteményesek ágyásait a november végi hűvös napokban, nem egyszer fordult elő, hogy a háziasszony kiszólt, és behívott ebédelni: „jöjjön, egy tányér forró leves jól fog esni”. És tényleg nagyon jól esett, hogy leülhettem a hokedlire, és közben beszélgethettem ezekkel az egyszerű kisemberekkel, munká­sokkal, akik az akkori üzemekben dolgoztak, szövőgyárban, traktorgyárban, meg máshol. Legtöbbjükre ma is szívesen emlékszem vissza, a szeretetükre, véleményeikre, humanitárius gondolkodásmódjukra. És talán ők is megszerettek engem, és szívesen vették, ha az ásó nyelére támaszkodva olykor elmondtam egy-két szakmai tanácsot a kerttel kapcsolatban.
Talán napjainkban is egyre népszerűbbé válik a kertek megművelése, amely akár a gazdasági válságban is segíthet az embereknek.
– Nekem ez régi mániám, hogy a kertben nem szabad elválasztani egymástól a szépséget és a hasznosságot. Egy éppen virágzó meggyfa csodálatos díszfa is egyben. Ugyanígy gyönyörű a veteményeskertben szép egyenes sorokban nőtt cékla is. Fontosnak tartom, hogy a kertekben haszonnövényeket is termeljenek az emberek. Éppen kezembe került a múltkor  a legnagyobb amerikai gazdasági folyóiratnak az egyik száma, aminek a címlapján az amerikai elnök látható, a szájában egy sárgarépával. Főként az elnök felesége az, aki nagyon szorgalmazza, hogy minden használható kis területen a városokban is termeljenek valamit. Magyarországon tízmillió lakosra másfél millió olyan kis parcella jut, amelyet kertészetileg hasznosítani lehet. Ez azt jelenti, hogyha egy családot három fővel számolunk, akkor négy és fél millió ember, vagyis a lakosságnak majdnem a fele közvetve vagy közvetlenül kapcsolódik a kerthez.
A városi lét gyorsan elfelejttette a gazdálkodást, mennyire könnyen tanulható újra?
– Erre elmondok magának egy nagyon érdekes példát. Úgy 1995 tájékán a Máltai Szeretetszolgálat megvásárolt huszonöt házat Tarnabodon, egy elnéptelenedett településen. Történetesen engem kértek meg arra, hogy tanítsam meg gazdálkodni az odaköltöztetett hajléktalanokat, akik többnyire városi emberek voltak.
A kis falunak se autóbusz-közlekedése nem volt, se vasútja. Romos volt az iskolaépülete, hiányzott az orvosi ellátás, és még a pap is elköltözött. Egy ilyen kietlen helyen kezdtük el a munkát, mindenki megpróbálta megtalálni a helyét. Egyikőjük lett a falu postása, a másik a buszsofőr (miután kaptak egy buszt a jótékonysági szervezettől), aki munkába szállította az embereket a környező városokba, ha kellett, kenyeret hozott, gyógyszert vásárolt. A falu befogadta őket, ők pedig megtalálták a helyüket.
Tudni róluk ma valamit?
– Természetesen, azóta is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, minden évben meglátogatom őket, és évente két-három előadást is szoktam tartani a gazdálkodásról. Sajnos a többségük – akiket én megismertem – nem a saját hibájából, hanem szerencsétlen véletlenek következtében csúszott ennyire le. Nem minden hajléktalan alkoholista, ismerek közöttük diplomásokat, még orvosokat is.
Úgy tudom, ezért a nemes cselekedetéért kapta meg a Hajléktalanokért Közalapítvány díját.
– Igen, és szerintem ez egy jól működő példa lehet ennek a súlyos szociális problémának a megoldásában. Ráadásul a jövőben arra lehet számítani, hogy a gazdasági válság következtében még többen válhatnak hajléktalanná, ha nem tudják törleszteni a hiteleiket, elárverezhetik a lakásaikat. A tarnabodi mintát sok helyen lehetne követni az önkormányzatok együttműködésével, pár családot be tudna fogadni egy-egy település.
91 évesen is rendkívül aktív a közéletben. Számos meghívásnak tesz eleget, több újságban publikál, de még internetes portálokon is megtalálható. Állandó rovata van például a Virágos Magyarországért Mozgalom honlapján.
– Igen, épp most kértek fel az Andrássy út lakóházainak „felvirágoztatását” célzó vetélkedő házigazdájának. A VI. kerület vezetői arra gondoltak, hogy meg kellene szépíteni a belső udvarokat, hiszen az Andrássy út az ország legszebb főutcája, még ma is sok külföldi látogatja a régi villaépületeket. Nem tudom tudja-e, hogy a Hősök tere és a Kodály körönd közti részen családi villák állnak. Ezt nagyon ésszerűen és okosan tervezték meg a 18. század végén, ez volt tulajdonképpen a város határa. Minden ház belső udvarában van valami szép dísz vagy egy szökőkút, erre mindig adtak a háziurak, csak éppen növény nincs bennük. Ha lenéz az ember a folyosóról, a gangról, legalább lásson valami szép zöldet.
Sikerült már eredményeket elérnie a Virágos Magyarországért Mozgalomnak?
– Ez egy nagyon eredményes kezdeményezés, szerintem alig van még egy ilyen mozgalom, amelyik ennyi embert meg tud mozdítani. A vetél­ke­dőre önkormányzatok jelentkezhetnek, s nemcsak a közterületek, utcák, terek, parkok szépségét bírálja el ez a verseny, hanem a kiskertekét is. Magyarországon 3100 önkormányzat van, és ezekből 400-450 jelentkezett a versenyre.
Ön SZDSZ-képviselő volt ’94-98 között, számos módosító törvényjavaslatot nyújtott be. Hogyan látja hazánk mező­gaz­daságának helyzetét?
– Én nagyon pesszimista vagyok ebben a dologban. A magyar mező­gaz­daság húzóágazat volt Európában a nyolcvanas években. Én azon az állásponton voltam a rendszerváltás idején, hogy nem szabad megszüntetni az állami gazdaságokat, er­dő­gaz­da­ságokat, termelőszövet­keze­teket, ha azok jól működnek. A föld­reformmal a társadalom nem jutott előbbre, sőt mondhatni egyenes úton ment tönkre a mezőgazdaság. És egyre jobban ki vagyunk szolgáltatva azoknak az országoknak, amelyek olcsón, kedvezőbb körülmények között termelnek. A Kárpát-medence nagyszerű termőerejű a legtöbb növény számára, de mi lecsökkentettük azt a széles választékát a növénytermesztésnek, ami volt korábban. Jelenleg az összes szántóterületnek a nyolcvan százalékán négy növényt termesztünk: búzát, kukoricát, napraforgót és lent. Régebben egy valamirevaló gazdaságban legalább 20-25 féle növény volt, amelyeknek még a munkaerő- igénye is jóval nagyobb volt. Ennek következtében nem volt falusi munkanélküliség. Ma, aki búzát termeszt, az egy évben 15-20 munkaórát dolgozik egy hektáron. De például egy hektár sző­lő­nek a megmű­velésére legalább 100 munkaóra szükségeltetik, vagy még annál is több. Én nem azt mondom, hogy Magyarország egy agrárállam lehetne, de azért jobban meg kellene becsülni az egyes ágazatok – mezőgaz­dasági termelés, erdészet, halászat – értékét. Tragikus az, ami ebben az országban most történik a me­zőgazdaság területén. Visszagondolva bánt egy kicsit, hogy nem tudtam többet tenni azért, hogy ne jussunk idáig.
A kis gazdaságok megújíthatóak?
– Az a baj, hogy nem éri meg nekik. Az állatállomány is a harmadára csökkent, egyre több olyan falu van, ahol nincsenek állatok. Ha elmegyek egy faluba, és összetalálkozom a polgármesterrel, és megkérdezem, hány tehén van, nem ritka válasz, hogy egy sem. De sertés is nagyon kevés van ahhoz képest, hogy a nyolcvanas években tízmillió sertésünk volt – minden lakosra jutott egy… Még ma is mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a magyar sertés húsának sokkal jobb a minősége mondjuk a szlovák vagy a lengyel sertésnél. Dehát a piac nem ad érte többet.
Lát kiutat?
– Nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a mezőgazdaság helyzetére egy olyan országban, ahol kevés a nyersanyag és még kevesebb az energiaforrás. Épp tegnapelőtt jöttem vissza Izlandról, és megcsodáltam azt, hogy abban a borzasztó rossz klímájú országban olyan áldatlan körülmények között mennyire nagy hangsúlyt fektetnek az állattenyésztésre. Alig van legelő, tényleg kő kő hátán van, de mégis a 300 ezer lakosú ország jelentős mennyiségű szarvas­mar­hát tart. Lovat is tenyésztenek, főleg amerikai exportra. Az izlandi ló kis termetű, amelyet Amerikában elsősorban a gyermekek oktatására használnak, de fogatolják is. Azt mondták nekem, hogy évente 50-60 ezer lovat tudnak exportálni.
Számos fórumon tartja a kapcsolatot az emberekkel, legrégebbi rovata a Nők Lapja hasábjain van…
– Igen, ezt is közel harminc éve csinálom, „Kedves Húgomnak” írogatok leveleket a Nők Lapjában. Elmondom az éppen aktuális kertészeti tanácsokat. Sokan szokták kérdezni tőlem, hogy van-e valóban húgom? Nincs, de kezdettől elképzeltem magamnak egyet. Világosbarna haja van, kék szemekkel. Van két gyereke, akik már felnőttek, és már nekik is születtek gyerekeik. Van egy férje, aki fiatal korában elég megbízhatatlan volt, szívesebben járt a kocsmába, minthogy a kertben dolgozzon, így nekem kell neki tanácsokat adnom. Egyszer egy olvasó írt nekem egy dühös hangú levelet, hogy „mondja már meg a húga férjének, hogy ő is ássa már föl a kertet egyszer”.
Ez nagyon kedves ötlet, s egyfajta személyességet ad a tanácsainak.
– Igen, ez így van. Elég kiterjedt levelezésem van, de sokan megkeresnek telefonon is, alig győzök válaszolni a kérdéseikre. Gyakori, hogy az utcán megyek, és megszólítanak az embe-rek. Tudja, sokszor járok gyalog, autóbusszal, villamossal vagy a metrón, és mikor leül valaki mellém, észreveszem, ha felismer és azon gondolkodik, hogyan szólítson meg. Szoktam egy kicsit segíteni nekik, s akkor általában eszükbe jut valamilyen fontos kertészeti kérdés. Elmondják például, hogy van az ablakukban egy muskátlis láda, aminek a levelei sárgulnak, és mi a teendő ilyenkor. Én pedig igyekszem mindent elmondani, amit csak tudni lehet. Ez engem is egyfajta megelégedettségérzéssel tölt el. Ritkán fordul elő, hogy annyira sietek, hogy nem tudok kielégítően válaszolni. Esténként, amikor lefekszem, szoktam egy kis lelkiismeret-vizsgálatot tartani, mit csináltam jól aznap, vagy mit rontottam el, mit tehettem volna jobban. Mindig rossz érzéseim vannak, hogy valakinek nem tudtam segíteni, pedig megtehettem volna.
Volt egy magyar költőnő, akire talán kevesen emlékeznek, Várnai Zseni, aki kortársam volt. Találtam egy emlékkönyvbeli bejegyzést tőle, ami úgy érzem, az „ars poeticámmá” vált: „Ha van mit adnod, add jó szívvel át, add a munkádat, a csekély tapasztalatodat, és noha nem váltod meg vele a világot, mégis szebbé teheted egy pillanatra.”