Bush elnök a tenyerén hordozta Magyarországot

A napokban jelent meg Csúcsrajáratva című könyve az Alexandra Kiadó gondozásában. Mit szeretne üzenni, és kinek?

- Ez egy szofisztikált diplomáciai könyv két országról, Amerikáról és Magyarországról, emberekről és emberi kapcsolatokról. Egyfajta kitárulkozás, ami sebezhetővé tett azáltal, hogy feltárja kettős, zsidó-katolikus kötődésemet, amire egyébként kifejezetten büszke vagyok. Meg akartam üzenni Magyarországnak, hogy miért olyan hihetetlenül fontos nekünk Amerikával tartani. Nem szabad be­le­törődnünk, hogy mi csak azt tudjuk produkálni, amit eddig letettünk az asztalra.

Mondana konkrétumokat?

- Látni kell például, hogy húsz évvel a rendszerváltás után már semmit sem lehet kapni azért, hogy abban a globális átalakulásban különleges szerepet játszottunk. Azóta belesodródtunk egy szerencsétlen, köldöknézős, turáni átkon siránkozó passzivitásba, ahelyett hogy újabb maradandó dolgokat hoznánk létre.

Könyvében komoly kritikával illeti a magyar politikai elitet és az értelmiséget.

- Nem vagyok karaktergyilkos, ezért is nem említek neveket. Nyolcvan százalékban ki sem deríthető, kiről van szó. Tudomásul kell venni, hogy egy miniszternek vagy miniszterelnöknek nagyobb a felelőssége, mint az átlagembernek: sokkal több integritással és tisztességgel kell végeznie a munkáját. Még egy nagykövetnek is komoly felelőssége van, hiszen nem magát képviseli, ahogyan én sem magamat képviseltem.

Magyarországon miért ennyire „földszintes" a politikai kultúra, miért ilyen rossz a politikai elit hozzáállása az alapkérdésekhez?

- Azért, mert mindnyájan illúzióba ringattuk magunkat. Könnyű és gyors átmenetet reméltünk, holott még mindig a folyamat kellős közepén vagyunk. Madeleine Albright szerint a legnagyobb hiba, amit elkövettünk az elmúlt húsz évben, az volt, hogy alulértékeltük a kommunizmusnak az emberi agyra gyakorolt hatását. Mivel a társadalom első reakciója a világban keresni a bajt, és ezért befelé fordultunk, és az eli­tünk is egy provinciális, befelé forduló elitté vált. Magyarország felzárkózásának egyik záloga, hogy millió szállal kötődünk az Egyesült Államokhoz, és a könyvemben ennek oszlopait próbáltam leverni. Meg kell tudnunk fogalmazni, hogy a magyaroknak hol a helyük a világban, és tisztában kell lenni azzal is, hogy ez a hely nem kicsi, de nem is túl nagy. Magyarország egyetlen lehetősége a nyitás a világ felé. Különben eltűnünk a térképről.

Jeszenszky Gézát követte a nagyköveti székben 2002-2007 között. Hogyan került bele a „körbe"?

- Korábban a privát szférában dolgoztam, és 2002-ben az akkori kormány alakításánál megkerestek. Nem titkoltam, hogy engem egyedül a wa­shingtoni poszt érdekel. Mégiscsak tíz évet dolgoztam a NATO-ban, elég jól ismerem Amerikát, és tisztességesen tudok a nyelvükön beszélni.

Másfél millió magyar él Amerikában. Hogyan fogadták önt?

- Kifejezetten rosszul, komoly fenntartásokkal. De sajnos én magam is nagy előítélettel mentem ki. Kemény munka árán tudtam csak bebizonyítani, hogy össze akarok velük fogni. Szélesre tártam a kapukat, és olyan emberekkel is kifejezetten jó viszonyom alakult ki a végére, akik az elején hallani sem akartak rólam. Nem az amerikai, hanem a magyar identitásom lett erősebb, mikor hazatértem.

Beiktatását követő első hivatalos látogatása George W. Bush amerikai elnökkel meglepően jól sikerült: a Fehér Ház rózsakertjében is folytatták a beszélgetést, ami csak kivételes esetben fordul elő.

- Az ember ijedtséggel megy be az Ovális Irodába. Nagyon nagy dolog, hogy nem kísérőként, hanem önmagamért fogadott az elnök, majd azt vettem észre, hogy érdemben akar velem beszélni, nem csak úgy protokollból. Elég jól informált volt, néhány hónappal előtte járt a lánya és a felesége Budapesten. Nancy Brinkerről rögtön érdeklődött, majd elkezdtünk beszélni a nagypolitikáról. Alaposan készültem arra, hogy esetleg Irakkal kapcsolatban beszélgetést kezdeményez az elnök, mert ugye én nem kezdeményezhetek.

Az ilyen jellegű világpolitikai kérdésekben miért fontos az Egyesült Államoknak egy akkora ország hozzáállása, illetve szerepe, mint Magyarország?

- Kevesen látták, hogy Bush nagy dilemmában volt Irakkal kapcsolatban: mérsékeltebb vagy radikálisabb vonalat képviseljen. Az elnök újból és újból jelezte, hogy Magyarország számára egy speciális hely. A mi álláspontunk egyszerűen annyi volt, hogy ha az Egyesült Államok hadműveletbe kezd, akkor Magyarország abból ne maradjon ki. A beszélgetés végén egyszer csak rám bökött a mutatóujjával, és azt mondta: „You are a good man." Persze sokan azt fogják mondani, hogy ez egy szófordulat, de azért szó nincs arról, hogy ő egy olyan egyszerű ember lenne, mint ahogy azt a média beállította. Bushtól kintlétem öt éve alatt rengeteg személyes támogatást kaptam, illetve kapott Magyarország. Ha ez egy véletlenszerű elszólás lett volna, akkor nem tüntet ki bennünket az '56-os megemlékezések alkalmával.

Ha már itt tartunk, mintha nem fogtuk volna fel annak a jelentőségét, hogy az '56-os forradalom évfordulója ekkora figyelmet kapott Amerikában.

- Berlinben a Reichtstag kupolájából néztem végig a németek önfeledt ünneplését, ők arra használták fel az évfordulót, hogy tisztázzák a múltat. Mi nagyon rossz utat választottunk ebben. Miközben itt elbohóckodták az '56-os megemlékezést, elszalasztottuk a konszenzus keresését, az egymásra találást, addig Amerika nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy megköszönje Magyarországnak azt az áttörést, amit a magyar forradalom jelentett a kommunista rendszer későbbi összeomlásában. Az Egyesült Államok elnöke és csapata, Condoleez­za Rice-tól kezdve mindenki megsüvegelte a magyarokat.

Az elnök eljött a nemzeti ünnepi fogadásra, beszédet mondott, elhozta az egész politikai eli­tet, majd Magyarországra látogatott, pedig semmi dolga nem volt itt. Sajnos a magyar vezetők nem igazán fogták fel, hogy ez milyen hatalmas dolog. Emellett a Szabadság, szerelem című filmet is bemutatatták a Fehér Házban, méghozzá a választási kampány kellős közepén, megszakítva a kongresszusi kampányolást.

Az Amerika-ellenes kritikák egyik része a segítségnyújtás elmulasztásáról szól. Ön szerint volt reális esélye annak, hogy '56-ban beavatkozzanak az oldalunkon?

- Földbe gyökerezett a lábam, amikor egy alkalommal Reagan külügyminisztere, George Shultz félrevont, és megmutatta nekem John Foster Dulles levelét, aki a magyarokkal annak idején kifejezetten cinikus volt. Az oroszok számítottak is rá, és tulajdonképpen rajta múlt, hogy nem kaptunk tengerentúli segítséget, pedig még világháború sem lett volna belőle. A magyarok amúgy mindig is renegátok voltak, és '56-ban sem lehetett megállítani őket - csak tankokkal. Ha az oroszok akkor saját utunkra engednek minket, akkor ma nem itt tartanánk, hanem mondjuk ott, ahol Finnország.

Európa miért cinikus Amerikával szemben?

- Európa elkényelmesedett. Igaz, ez részben Amerika hibája. Európa biztonságban van, jól érzi magát, Nyugat-Európa felfuvalkodott Közép-Európával szemben, Közép-Európa Kelet-Európával szemben, Kelet-Európa pedig a Balkánnal szemben. Lehet prüszkölni az amerikaiakra, de a legnagyobb áldozatokat ma is Amerika hozza meg a biztonságunkért. A Bushsal kapcsolatos vélekedések néhány év múlva le fognak tisztulni, és az emberek különbséget fognak tenni az első és a második kormányzati időszak között. Be fogják látni, hogy a második Bush-kormányzat komolyan építette a transzatlanti kapcsolatokat, és az Irakkal kapcsolatos vélekedések is várhatóan megszelídülnek majd. Regnálása idején egyetlen elnök sem olyan jó vagy rossz, mint amilyennek néhány év múlva látni. A könyvem első példányát Bush elnöknek küldtük el, és ebben mást írok, mint amit ma világszerte szokás róla híresztelni.

Washingtoni évei alatt négy amerikai-magyar csúcstalálkozót sikerült megszerveznie. Történelmünk mellett minek volt köszönhető ez a megkülönböztetett figyelem?

- Ennek sok oka van. Az első talán Bush elnök édesapjának szerepe a közép-európai változásokban; a család Magyarország felé megnyilvánuló nagy szimpátiája, illetve az is, hogy az itthoni nagykövet Laura Bush egyik legközelebbi barátnője volt. Az évek során feleségemnek is kialakult egy jó kapcsolata a First Ladyvel. Nem szabad elfelejteni, hogy Bush elnök a tenyerén hordozta Magyarországot: sokkal többet foglalkozott velünk, magyarokkal, mint ami elvárható volna egy olyan elnöktől, akinek az előszobájában százkilencvenhat ál­lamfő, kormányfő várakozik.

Volt még egy jó lehetősége Magyarországnak, amikor a Colbert Report szatirikus politikai show a Megyeri-híddal kapcsolatos névszavazást is műsorára tűzte.

- Az amerikai show-man az interneten fedezte fel ezt a kezdeményezést, és poénból meghívtak a műsorukba. Chuck Norris és Zrínyi Miklós neve mellett Colbert kapta a legtöbb szavazatot, így a hír bekerült a nemzetközi médiába. Colbert először vic­celődött a magyarokon, lecikizte Zrínyit, és megtehettük volna, hogy megsértődünk, de nem sértődtünk meg, hanem jót nevettünk magunkon. Vittem neki a műsorba egy tervet, hogy ha nyer, milyen ruhát kell felvennie, és jeleztem, hogy meg kell tanulnia magyarul, ha azt akarja, hogy hidat nevezzünk el róla. És arra is emlékeztettem, hogy nem utolsósorban meg is kell halnia, mert a magyar törvények szerint csak halott emberről lehet ilyen létesítményeket elnevezni. Jót nevettünk, és bebizonyítottuk, hogy a magyarok tudnak poénkodni, tudnak emelkedettek lenni, ami pontosan az ország nagyságát mutatta. Másnap az amerikai felső vezetésnél mindenki tudott arról, hogy a Colbertnél jártak a magyarok, nemcsak én, hanem a magyarok.

Ma is jelentős az Egyesült Államok morális, gazdasági befolyása. Miből táplálkozik az amerikai nép identitása?

- Még mindig a telepesek hagyatékából. Állandóan úgy érzik magukat, hogy a határokat kell feszegetniük, ez genetikusan bennük van. Az amerikaiak többségében nagyon mély morális pillérek vannak, hol azért, mert vallásosak, hol azért, mert hisznek az amerikai álomban, vagy éppen a család erejében. Amerika az egyetlen ország, amelyik rendszeresen újraalkotja, újradefiniálja önmagát, és nem csak egyszerűen valaki mást követ. Ezért is tud irányt mutatni.

Könyve címlapján, az Ovális Iroda szőnyegén az életét nagyban meghatározó szimbólum, a szólógitárja is látható. Ha eredetileg rockzenésznek készült, minek vagy kinek kö­szön­hető a pályamódosítás?

- A gitár azt szimbolizálta számomra, és azt üzente a világnak, hogy Magyarországnak ahhoz a részéhez tartozom, amelyik Nyugat felé fordul. Hogy nem zenész, hanem diplomata lettem, az a hatvanas években dőlt el. Egy nap kijöttem az iskolából, felhívtam a Presser Gabit, elmentem hozzá a Dob utcába, próbáltunk, beszélgettünk, jártuk a várost. Éppen az első LGT-lemezt vettük fel, amikor elmondtam neki, hogy rockzenész akarok lenni. Ekkor a Gabi a falhoz szorított, és azt mondta: agyoncsaplak, ha nem mész el tanulni. Az, hogy ennyit tudok a zenéről, és hogy végül is nem adtam fel a zenélést, többek között ennek a barátságnak köszönhető. Amerikában is, mielőtt elővettem volna a gitárt, világossá tettem számukra, hogy hazánk hűséges szövetséges. A The Coalition of the Willing névre hallgató együttesünk dobosa a Pentagon államtitkára az Obama-adminisztrációban, egyik gitárosunk pedig a helyettes energiaügyi miniszter.

Ön szerint is a rockzene volt a leghatásosabb fegyver a kommunizmus ellen?

- Természetesen nem csupán a rockzene döntötte meg a kelet-európai rendszereket, de azt nem lehet tagadni, hogy azok fellazításában hatalmas szerepe volt az amerikai és a brit rockzenének. Nem véletlen, hogy a kommunisták próbáltak alternatívákat felállítani: úgynevezett rockzenekarokat kreáltak, akiket ők neveltek ki. Elfelejtették azonban, hogy az igazi rock kontrollálhatatlan. Létrehozták az Illést, adtak hozzá támogatást, megvették a gitárokat, aztán elszabadultak. Ugyanígy járt a Lokomotív Gt is.

A rockban nemcsak a dallam, a szöveg, hanem a jelenség az, ami hihetetlen erőt jelent, az egész ugyanis a függetlenség szinonimája, a hagyományokkal szakító önálló személyiségek kifejezési formája. Féltek tőle, mégsem tudták dobozba zárni.

Sokszor beszél úgy a feleségéről, mint aki nagyban hozzájárult diplomáciai sikereihez...

- Náda nélkül nem tudtam volna végigvinni ezt a munkát. A feleségemnek hihetetlen a politikai éleslátása, és csalhatatlan a radarja az emberekkel kapcsolatban. Egy jó partner nem megduplázza, hanem megszázszorozza a teljesítményt. A könyvet is ketten írtuk. A legfontosabb segítséget tőle kaptam, ugyanis amikor az ember találkozik az Egyesült Államok elnökével, filmcsillagokkal, sztárokkal, kell valaki, aki visszarángatja a földre.

Legfőbb elve szerint „nincs lehetetlen, minden az emberen múlik". Valóban ilyen egyszerűen működnek a dolgok, vagy kell hozzá egy kis szerencse is?

- Hiszek a szerencsében, de álszerény az, aki csak ebben hisz. Az úgynevezett szerencse azok mellé szegődik, akik tudják, merre tartanak, és van elképzelésük a világról. Véletlenek mindenkivel előfordulnak, de hányan vannak közülük, akiknek fogalmuk sincs, hogy éppen egy lehetőség hullott az ölükbe. Én a véletleneket mindig is lehetőségeknek fogtam fel.