Kereső toggle

NINCS DE - interjú Geszti Péterrel

Van egy energikus szoftver bennem, amit bármilyen hardveren le akarok futtatni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Becsületre méltó tett Geszti Pétertől, hogy most egy nagyszabású reklámkampánnyal igyekszik tükröt tárni elénk. A Médiaunió „nincs de” címmel futó, meghökkentő plakátjai és kisfilmjei azt demonstrálják, milyen életmód húzódik meg páratlanul rossz egészségügyi mutatóink mögött. A sokat szidott média most jó szelet fogott vitorláiba, s erejét, hatalmát egy jó ügy érdekében, profikkal, profi módon mutathatja be. Igyekszik rádöbbenteni arra: az egyén felelőssége óriási a saját egészségét, önbecsülését, testi-lelki állapotát illetően is.

Honnan jött az ötlet?

Régi ambícióm, miután több mint huszonöt évet foglalkoztam kommunikációval, pontosabban a reklámiparral, hogy olyan eszközökkel dolgozzam, amelyek nagy hatással vannak az emberekre. Egyre inkább megerősödött bennem az a szándék, hogy ezt a sok tapasztalatot, amit összegyűjtöttem, megpróbáljam valamilyen pozitív társadalmi célra fordítani.

Voltak már ilyen jellegű próbálkozásaid?

Ennek sok állomása volt. Például az ARC az egyik legfontosabb céljának azt tartotta eredetileg, hogy megszüntessük a vizuális környezetszennyezést az utcákon. Ne legyenek ilyen rondák és visszataszítóak az óriásplakátok a városokban. Ezt sajnos nem sikerült elérnie, viszont remek kreatív terepe lett a civil véleményalkotásnak. Eközben, ahogy kicsit kihúzódtam a kereskedelmi reklámok világából, úgy kezdtem más, számomra jóval fontosabb, nagyobb kihívást jelentő közcélú dolgokkal foglalkozni. Ennek részeként született meg a Médiaunió. Láttam, hogy mennyire gyenge és elszigetelt Magyarországon a társadalmi célú reklámkommunikáció, és arra gondoltam, mi lenne, ha létrehoznánk egy szuper csapatot, amelyben minden fontos magyar médium részt vesz, és nagy, pozitív célú kampányokat szerveznénk.

Eleve az sem mindennapi dolog, hogy olyan különböző meggyőződésű embereket is sikerült egy asztalhoz ültetned, mint Schmidt Mária és Hankiss Elemér. Ez a jó szervezés vagy a rendkívül pozitív célok gyümölcse?

Nyilván mindkét dolog alapfeltétel. A Médiaunió – nagy hazai médiumok vezetőivel az élén – azért jött létre, hogy minden évben egy-egy közösen megszavazott probléma kapcsán tudatformáló társadalmi célú médiakampányt szervezzen: minél több személyhez minél gyakrabban eljuttatva az üzeneteket. Idén az emberek közel nyolcszáz témát jelöltek meg, a legégetőbbnek az egészségmegőrzés, betegségmegelőzés témakör bizonyult. Pályázat útján kiválasztottuk az ACG. Hey médiaügynökséget, amellyel kidolgoztuk a kampány koncepcióját. Az a célunk, hogy rövid ideig fusson a negatív üzenet, hiszen egy ilyen szétesett állapotban levő országnak ebből kell a legkevesebb. A következő két szakaszban pozitív mintákat állítunk az emberek elé. Na, ez lesz a legnehezebb, mert kire, mire mutathatsz itt mint sikeres és tartalmas életvezetési formára? Alig van ilyen. Jó pár éve, amikor egy drogellenes állami kampányhoz ismert arcokat kerestek, a Kokón meg rajtam kívül nem nagyon találtak olyan személyt, aki még biztosan sose kábítószerezett. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – meg kell győzni az embereket arról, hogy ők is rengeteget tehetnek azért, hogy megváltozzanak a dolgok, s ez nem csak az egészség témájára vonatkozik. Itt jön be a Médiaunió igazi mondanivalója: a családon belüli erőszaktól a drogmegelőzésen és az egészségen át a közlekedési problémákig minden a te egyéni felelősségeden is múlik. Van, ami nem, de az esetek túlnyomó része rajtad múlik. Ez a fő üzenet, a felelős gondolkodás, az öngondoskodás, ennek az országnak most ez a legfőbb problémája.

Miben áll a média felelőssége?

Nagyon komoly felelőssége van: a média hajlamos nem bevállalni ezeket a problémákat, vagy legalábbis erősen manipulálni őket, akárcsak a politika. Nagy nézettségű műsorok főszerkesztői attól félnek, hogy ha komolyan foglalkoznak egy üggyel, elszabadul a pokol, ami az elhallgatás folytán így is, úgy is meg fog történni. A felelősség óriási, ugyanakkor a lehetőség is nagy.

A Médiaunió mennyiben támaszkodhat külföldi mintára?

Amikor kitaláltam a dolgot, kiderült, hogy van ilyen jellegű szervezet máshol is a világon, például az Egyesült Államokban az Aid Council. Az ötlet megvalósításához találtam jó társakat, akikkel sikerült a magyar változatot létrehozni. Nem szeretem sem szervezni, sem menedzselni a dolgokat, de ebből mindig egyre több feladat hárul rám, hiszen végig kell vinni a projekteket. Egyébként a külföldi példákon és a Médiaunió kapcsán is azt látom, hogy a civil szféra is működésképtelen megfelelő profizmus nélkül. Azért, mert te civil célokat tűzöl magad elé, attól még abszolút professzionális, logisztikailag jól felépített szervezetként kell működnöd, amit finanszíroztatni is tudsz, mert nem lesznek elég profik az emberek, és te magad sem dolgozol megfelelően, ha nincs számonkérés, elszámoltatás, nincsenek a célok jól definiálva. Ez nagyon nehéz munka. Nem véletlen, hogy a nagy nemzetközi vagy amerikai civil szervezetek olyan formákkal is élnek, amelyeket mi még csak tanulunk. Ha úgy tetszik, én egy összekötő kapocsként működöm az üzleti és a nonprofit szféra között. Be kell vinni pénzt a rendszerbe, mert hiába kapunk ingyenes felületeket, hiába dolgozunk mi ingyen, azért nem lehet mindenkitől szívességet kérni. Hálás vagyok, hogy a Pfizer gyógyszergyár beszállt a finanszírozásba. Enélkül nem működne a dolog. Szerencsére ezzel a céggel közös céljaink vannak: az emberek egészségének megőrzése.

Mikor mondtam az embereknek a Médiaunióötletet, hogy lehet majd pályázni, azt válaszolták: ugyan, le van játszva előre, a helyek szét vannak osztva…

Mindig ez van: az összeesküvés-elméletek, a büntetett előítéletek, mindannyian ilyenek vagyunk, ez rántja le az embereket mindennap a reménytelenségbe. Mit osztottunk volna le? Ez egy virtuális dolog volt, ami aztán megszületett, testet öltött, egyelőre mindenki ingyen dolgozik, remélem, jövőre már tudunk érte fizetni. Ez az öngondoskodás tipikus projektje, hogy a semmiből kell teremteni valamit. Ami engem illet, biztos vagyok benne, ha olyan ügyért dolgozom, ami engem lelkesíteni tud, akkor ezt a lelkesedést át tudom adni másnak is, és találok olyan embereket, akik ezért fizetni is hajlandók lesznek.

A profizmus alapja lenne, hogy a pénzt is előteremtjük, és a lelkesedés is megmarad. Te hogyan tudod ezt egyszerre megoldani?

Jó kérdés, ezt nagyon tudatosan kell kezelni. Nemrégen előadást tartottunk Novák Péter barátommal a fenntartható fejlődésről, a Szeretem Magyarországot Klubban, és negatívra sikerült. Utána odajött hozzám Kürti Sándor, és megkérdezte: miért vagytok ilyenek? Miért beszéltetek ilyen szomorúan, miközben a sikereitekről volt szó, ami egy közös és nagyon klassz produktum? Arra gondoltam, igaza van: eleve kisebbítettem az érdemeket, elhallgattam a sikereket. Tudod, miért? Mert az van az emberben, hogy hátha megtámadják a sikerei miatt is, és kapásból védekezik. Nagyon furcsa dolog, de a Médiauniótól az ARC-on át a Vágtáig, szinte mindenre csak támadás, irigység jött, és elszoktam attól, hogy valaki egy jó szót szóljon bármire. Valahogy az az érzése az embernek, hogy a végén mindig bocsánatot kell kérnie, ha újszerű dolgot hozott létre. Kürtinek igaza volt, mert tényleg sokkal pozitívabb vagyok ennél, szeretek hinni az emberekben, az együttműködésben, a kisebb-nagyobb célokban, hogy az álmok valóra válhatnak.

Ez a körülményektől függetlenül is működik?

Igen, ebben a magyar depresszionizmusban különösen fontosnak tartom, hogy azt lehessen mondani az embereknek, hogy azért van értelmes élet a földön, és egyszerűen megfogalmazható célok is vannak, amik elérhetők. Azt szoktam mondani, hogy Einsteinnek létezik a relativitáselmélete, én pedig rátaláltam a saját „kreativitáselméletemre”. Ez két tételből áll. Az egyik, hogy a kreativitás nem más, mint a hülyeség hirtelen megszűnése, a másik pedig – és ez a kreativitás fő tétele –, hogy egy meg egy az végtelen. Hogyha te egy másik emberrel összekapaszkodsz valamiben, a tehetséged, energiád, odafigyelésed vagy akár a szerencséd vele jól kapaszkodik, akkor hatványozódik a hatékonyság. Ha nem megfelelő emberrel csinálod, akkor nem, vagy éppen ellenkezőleg. Saját életemben látom, hogy összes sikeremet kooperációk során hoztam létre, más emberekkel együttműködve. Erre szocializált a saját életem: eredetileg dalszövegíró vagyok, zenére írok szöveget, alapélményem, hogy nem egyedül dolgozom, hanem mindig másokkal.

Hogyan határozod meg magad: kicsoda Geszti Péter? Zenész, médiaguru, ötletember? Valaki, aki szeretne valami jót csinálni, aki nem adja a nevét akármihez; ha ő ott van, akkor ott történik valami?

Volt idő, mikor megpróbáltam kényszeresen ilyen címkéket magamra ragasztgatni, mert mások elvárják. De jól megvagyok nélkülük. Azt mondom, hogy egy ember bármit megpróbálhat, ha minőséget tud előállítani. Ha egy atomfizikus szép verset ír, „welcome”! Ha a titkárnőmnek jobb ötlete van nálam, akkor az ő ötletét csináljuk meg. Sem presztízs, sem féltékenység, sem szakmai indokok engem ilyen értelemben nem kötnek, nekem a kooperáció a legnagyobb élményem, az emberekkel való együttműködés. Ezért tartom olyan nehéznek ezt a korszakot, mert ez kipusztulni látszik a társadalomból. Az általános politikai acsarkodás legitimálta azt, hogy a magyar társadalom pont az együtt-nem-működésről szól: itt mindenki egyedül próbál valami sikert elérni. Ebből a szempontból nem mondom, hogy optimista lennék, hiszen ez a környezet vesz körül, de nem tudom feladni az életfilozófiámat. Nem mondom, hogy filozófia, egyszerűen e szerint élek. Régen mondtam, hogy szövegíró és szövegmondó vagyok, most meg úgy gondolom: nem is akarom meghatározni igazából, hanem viszonylag fegyelmezetlenül kiszakadnak belőlem ötletek, és ezeket szeretném megvalósítani. Mindegyik valahol arról szól, hogy szeretek slágereket létrehozni. A slágert pedig nem pusztán dal formájában képzelem el: minden, amire rezonálnak az emberek. Ez van a reklámban, ha műsort vezetek, ha prezentációt készítek, ha Vágtát vagy Médiauniót szervezek, valamit, ami örömet szerez másoknak. És fontos, hogy ez mind-mind a tömegkultúrához tartozik. Nem gondolom, hogy én par excellence művész lennék. Hanem létre tudok hozni hatásokat a művészet eszközével, melyek akár művészetdimenzióban is működhetnek. Azt keresem, mivel tudok elgondolkodtatni vagy elringatni embereket, ez a hatás érdekel, és ebben már vannak tapasztalataim. Azt gondolom, ezt kell jól csinálni, csak nem akarom meghatározni a műfajt. Bármi lehet. Van egy energikus szoftver bennem, amit bármilyen hardveren le akarok futtatni.

Mennyire működtethető ez politikai kampányok szolgálatában?

Én leginkább azért szálltam ki az összes állam-, kormány- és pártközeli kommunikációs munkából, mert azt vettem észre, hogy nem tudom irányítani a rólam szóló közbeszédet, amik kikezdik az ember hitelességét. Nem tudom elmondani az igazat, sőt, ha elkezdem, az magyarázkodásnak tűnik. Ezért inkább úgy döntöttem, megpróbálok ezekből kilépni, és saját magam létrehozni nagyobb projekteket.

Szerinted mennyire függ össze a reklámkampány célja – „rajtad is múlik” – az emberek identitásával, önbecsülésével, erkölcsi állapotával?

Teljes mértékben. Van egy szlogenem, amit most általatok közrebocsátok, hogy ép népben ép lélek. Az emberek többsége még mindig nem érti, hogy az egészség egy ugyanolyan tőkebefektetés, mint ahogy a pénzeddel bejársz a bankba, hogy fialtasd azt. Ha másért nem, a szeretteid iránti felelősség miatt. Az unokahúgaimnak azt mondtam, hogy a ti tőkebefektetésetek a tanulás, abból tudtok később kivenni. Ahova beteszel, abból később ki tudsz venni, ha nem, nem tudsz kivenni. Ilyen a családi életed, a szerelmed, a gyerekeid: ha befektetsz, akkor lesz utána, ha nem, akkor nem lesz semmi.

Olvasson tovább: