Kétszáz gyilkosság évente

Fotó: Somorjai László

1989 előtt kétszázezer alatt volt az évente elkövetett bűncselekmények száma, a rendszerváltás utáni évben, 1990-ben négyszázezerre ugrott ez a szám. Majd elkezdődött egy lassúbb, de folyamatos emelkedés. A csúcs hatszázezer per év volt. Évente körülbelül kétszáz emberölést követnek el Magyarországon, melynek több mint kilencven százalékát fel is derítik. Egyik kollégám csinált egy nagy kutatást az élet elleni bűncselekményekről, és azt a megdöbbentő eredményt kapta, hogy Magyarország területén az elmúlt száz évben körülbelül minden évben ugyanennyi embert öltek meg egészen napjainkig. Az, hogy ez a szám miért állandó, olyan rejtélyes és fel nem derített összefüggésekre utal, ami már nem az én kompetenciám. Mindenesetre körülbelül ennyi agresszió szorult ebbe a populációba. De az ön által említett különlegesen deviáns eseteket figyelve az a szörnyű érzésem, mintha elszabadult volna a pokol.
Egyik ismert agressziókutatónk azt állítja, hogy az az erőszakmennyiség, ami mostanában a televízión, videón keresztül ránk zúdul – számolták hány ezer emberölést néznek akarva-akaratlanul ily módon az emberek –, oly rettenetesen megnőtt, hogy felborította ezt a „normális” egyensúlyt.
(A Hófehérke egyik filmváltozatát nézve a gyerekek szó szerint bepisiltek a rémülettől a moziban; vagy nemzeti ünnepeink közvetítését nézve fölgyújtott autókat, kukát, betört kirakatokat, Molotov-koktélos „ünneplőket” láthatunk.) Egy tinédzser ezeket látva persze, hogy azt hiszi, ő is anyázhatja, megpofozhatja, sőt akár le is lőheti apját, osztálytársát, tanárát.
Egy másik, a fiatalkorúak börtönében élő elítéltekkel foglalkozó kutatónk tapasztalata szerint a fiatalkorú bűnözők nagy része büszke arra, hogy ott vannak, és arra is, hogy embert öltek. Sőt, a szüleik is büszkék rájuk. Ha egy ember épelméjű, kell hogy vállalja a tetteiért a felelősséget. Ma a legtöbb kontroll kiesik egy kezdő felnőtt életéből, ami ezt a felelősséget erősítené.
A bűnözés tanult és erősen mintakövető cselekvéssor, ami azt jelenti, hogy akire figyelek, akire felnézek, azt fogom tenni, amit ő tesz. A mostani idők legveszélyesebb tünetei, hogy egyre fogynak, szinte eltűntek a jó minták.
A genetika nem ludas ebben?
– A genetikai determináltságra kiváló példája van a pszichológiának: egy erősen agresszív magatartásra hajló genetikai kóddal – attól függően, milyen családban és milyen környezetben élek – lehet belőlem kiváló sebészprofesszor, de lehet notórius rabló is. De mindezek ellenére a tízmillió emberből kilencmillió-nyolcszázezer ember a nehézségek, a szegénység, a konfliktusok ellenére is becsületes, törvénytisztelő, jogkövető életet él. Viszont kétségtelen, hogy ha a történelem nagyon mostohán bánik az emberrel, nagyobb az esélye, hogy a problémákat, konfliktusokat nem jogkövető módon rendezi le.
Nézzük az utolsó húsz évünket.
– Eltűnt a gazdaság adta fogódzó.
A teljes foglalkoztatottságtól eljutottunk a tizenöt-húsz százalékos, vidéken a harminc-harmincöt százalékos munkanélküliségig. Vannak családok, akik tizennyolc éve nem tudnak kimászni ebből, és már a második generáció nő fel úgy, hogy nem lát olyan szülőt, akinek munkahelye lett volna. Sokan becsületesen dolgoztak, kitartottak évtizedekig egy munkahelyen, aztán egyik napról a másikra eltűnt alóluk az egész gyár vagy az üzem, nagy nehezen megtalálták a maguk helyét, állandóságát, biztonságát, majd hirtelen szétmállott körülöttük minden. Ezt nem könnyű elviselni. A nagyapám idős korában még emlegette az Osztrák–Magyar Monarchia idején beindult nagy építkezéseket, akkor építették a földalattit, ahol is egy egyszerű kubikus napi egy koronát keresett, ami akkor hatalmas összeg volt, és aki akart, dolgozhatott jó bérért.
A másik probléma, hogy az emberekben a demokrácia valahogy felerősítette azokat a hamis ideológiákat, vonzó jelszavakat, hogy egyenlőek vagyunk egymással: hogy egyenlőek a lehetőségeink, esélyeink, képességeink, hogy az élet rajtvonalánál egyenlő eséllyel indulunk a pályán. Mondjuk ki, ez hazugság, semmiben nem vagyunk egyenlőek. A demokrácia több felelősséget ruház az emberre, mint a kommunizmus, szocializmus, vagy mint a diktatúra, kegyetlenebb, mivel azt mondja: gondoskodj magadról. Az, hogy valaki nyolcszor többet keres nálam, el tudom viselni, meg tudom érteni. De amikor nyolcszázszor keres többet, azt már józan ésszel nem lehet belátni, ez kiveri a biztosítékot, és a problémák megoldásakor hamarabb nyúlnak pisztolyhoz, késhez, bothoz, feszítővashoz.
A harmadik oka az országot elárasztó agresszivitásnak a közélet szereplőinek durva, alpári és mocskolódó stílusa.
Milyen fajta bűnözést lát megerősödni? Melyiket tartja a legveszélyesebbnek?
– Van racionális és irracionális bűnözés. Az előbbi szükséget kielégítő. Valaki besurran például egy lakásba, és ellopja az értékeket. Ez a fajta bűnözés jobban kezelhető, és inkább megelőzhető, mint a másik. Ha a gazdagok elkezdik nagyon jól védeni a magántulajdonukat, majdnem biztos, hogy a tolvaj nem jut a zsákmányhoz, mert valahol lebukik. Így a kockázatot annyira meg lehet növelni, hogy a bűnözőnek nem éri meg elkövetni a bűncselekményt. A rablók ilyenkor a következő logikával gondolkodnak. Vagy nagy zsákmány nagy kockázattal, vagy csekély zsákmány csekély kockázattal. Ilyenkor sokan elállnak a nagy kockázatú bűncselekményektől, viszont egy sokkal szegényebb, elesettebb, kiszolgáltatottabb réteg válik célpontjukká, például a gyerekek vagy a nyugdíjasok. De még ez is kezelhető valamennyire.
De ott van az irracionális, azaz a szenvedélybűnözés, ahol a tett elkövetésére látszólag semmi magyarázat, fogódzó nincsen. Pszichopaták az elkövetők, és legtöbbször élvezik magát az elkövetést és az ezzel járó feszültséget. Rászoknak, mivel rá lehet szokni az elkövetésre, a gyilkosság, a vér, a rablás ízére. Ugyanolyan függővé válhatnak, mint az alkoholisták vagy a játékgépezők.
Amíg a racionális bűncselekményeknél van esély arra, hogy nagyobb védekezéssel – a szomszédok erős egymásra figyelésével, gyakoribb járőrözéssel, polgárőrök bevetésével – eredményt érjenek el, az irracionális bűnözésnél ilyen jellegű „helyi kezeléssel” semmire nem jutunk. Bonyolultabb őrülettel állunk szemben.
Még emlékszem arra, mikor vonalzóval körmöst kaptunk alsó tagozatban a tanártól, és másnap nem jutott eszébe egyetlen szülőnek sem, hogy bejöjjön hőzöngeni. (Múltkor ennél jóval kisebb dologért – mert két trécselő diákot egymás mellől elültetett a tanár – berohant a szülő az iskolába, és felpofozta a pedagógust.) De ugyanez elmondható a rendőrségről is. Mintha a jog jobban védené a bűnözőket, mint a bűnüldözőket. Minden erőt, cselekvési lehetőséget, bátorságot, kezdeményezést olyannyira „kivettek” a rendőrség kezéből, hogy már az egész ország rajtuk röhög. Ha egy tanár taslit adna egy csibész diáknak vagy egy rendőr egy fiatal bűnözőnek, másnap valószínű kirúgnák őket. Mindezt a szabadságjogok és a demokrácia álszent leple alatt teszik. Így mára se rendőrnek, se tanárnak se tekintélye, se becsülete nincsen. Miért kell, hogy ez így legyen?
– Mikor 2006-ban elkezdődtek az utcai zavargások, pontosabban összecsapások, a következő volt a hivatalos magyarázat:
1) a rendőrség még nem volt felkészülve ilyen típusú konfliktusok kezelésére, ezért reagált gyengén és erőtlenül.
2) Később viszont ott kompenzált, ahol nem kellett volna.
Azt mondták, ez azért történhetett, mert a rendőrség nem tanulmányozta, hogy a nyugati kollégák hogyan kezelik az ilyen helyzeteket.
De én emlékszem arra, hogy 1990-ben – akkor éppen a Belügyminisztériumban dolgoztam – elkezdték fejleszteni, tanítani, kiképezni a rendőrséget, éppen a csatateres ütközetek irányában. Külföldre jártak, leginkább Franciaországban tanulmányozták a karhatalmi szervek munkáját.
Tanulmányok jelentek meg arról, hogy a lőfegyvereket milyen eszközökre lehet cserélni, amivel nemcsak támadni, de védekezni is tudnak. Majdnem azt mondanám, topon voltuk akkor ezen a területen, aztán ez hirtelen megszakadt, nem hagyták a szakmát saját útján fejlődni. Jöttek a politikusok, és elkezdtek tanácsot adni, elkezdték kioktatni, szakmára tanítani a rendőrséget. Pedig nincs az a hülye közlekedési miniszter, aki egy vonatbaleset után összehívná a mozdonyvezetőket, és elkezdené nekik azt magyarázni, hogyan kell a mozdonyt vezetni. Én viszont személyesen ismerek több olyan belügyminisztert is, akik ezt tették a rendőrséggel.
A 2006-os zavargások hibáit az ellenzék ezerszeresen kihasználta, és a saját vitorlájába hajtotta a szelet, miközben a sporthuligánoknak és más szélsőséges csoportoknak szövetséges jobbot nyújtott. Szemforgató képmutatás! Milyen cinikus politika az, ahol nem hagyják a rendőrség szakmai fejlődését, mivel nem adnak hozzá kétharmados támogatást, ezzel gyakorlatilag megtorpedózzák a rendőrségi reformokat, majd a balhék után számon kérik, hogy miért teljesítettek alul.
Mikor gyávul el egy rendőr?
– Akkor, ha olyasmiért vonják felelősségre, amiért nem felelős; ha nem tudja eldönteni sem ő, sem a főnöke, hogy amit ma tesz, azért holnap megdicsérik vagy kirúgják. Ez a bizonytalanság adott esetben gyávábbá, adott esetben agresszívabbá teszi a kelleténél. Ne értsen félre, a rendőri erőszak jogsértő formáit elfogadhatatlannak tartom. Csakhogy a rendőrségnél eltűntek a szakmai érvek, nincs hiteles mércéje a teljesítménynek, mert mindenhol politikusok jelentek meg, így laikusok dicsérnek, laikusok szidnak.
Hogyan lesz ebből így valami?
– Azt mondom, van egy veszély előtti állapot. Ha ekkor a rendőr erőszakot alkalmaz, bűncselekményt követ el, amit én szigorúan mérnék.
A következő a veszély alatti fázis. [Például tömegoszlatás, felhergelt, törő, zúzó, gyújtogató, Molotov-koktélt dobáló tömeg megfékezése.] Ebben a fázisban a rendőri túllépést viszont nagymértékben tolerálnám. Mikor erőszakot kell bevetni erőszakkal szemben, nem méricskélhetek túlzottan, hogy amit épp teszek arányos-e, vagy nem, mivel a cselekvési szabadságomnak maximálisan érvényesülnie kell. Miután megfékeztem, legyűrtem az erőszakot, ilyenkor jön a legkényesebb pillanat: a fogságba vetettség időszakát a legnehezebb korrektül megoldani, itt követik el a legtöbb hibát a rendőrök.
Tudniillik a legyőzött, fogságba vetett, megbilincselt ellenséggel szembeni brutalitás minden formája megbocsáthatatlan.
Az ön interpretálásában ez olyan egyszerű, mint a kétszer kettő józansága.
– Az is. De úgy tűnik, a nyugalom egyik oldalnak sem érdeke.