Haraszt yuml

Fotó: Vörös Szilárd

Soha nem téved? Nem a „begyűjtött” művészek tehetségére gondolok, hanem emberi minőségükre.
– Többször előfordult, leginkább manapság (értsd: rendszerváltás óta – a szerk.), hogy begyűjtök valakit, mert tetszik a munkája, még az illető is szimpatikus, de később kiderült róla, hogy egészen másképp gondolkodik a hűségről, az emberről, az egész életről, mint én, és akkor leveszem a falról a képet, mert valahogy nem esik jól ránézni.
Ön majdhogynem harminc évig volt a tiltott kategóriában, majd jó tizenöt évig a megtűrtben. Miért nem kedvelte Aczél?
– Még csak azt sem mondanám, hogy nem kedvelt. Talán egy kissé – úgy titokban – még szeretett is, de hivatalból az volt a dolga, hogy ezért-azért ne szeressen. Leginkább azok számára voltam nem kívánatos, akik az akkori vezérkart irányították. Azért haragudtam, hogy olyan függőségi viszonyba kerültünk egy országgal – egy materialista, hazug, szívet-lelket-testet kizsigerelő nagyhatalommal –, hogy e befolyás az embereket sivárrá, reménytelenné, boldogtalanná nyomorította.
A legvadabb Kádár-korszakban is a szocializmust minden hivatalos helyen, megnyitón, irományban cuciálizmusnak írtam és mondtam, szobraim címével szabad gondolkodást, vitalitást, lüktetést, humort sugároztam. Ezzel akaratlanul is irritáltam a hatalmat. Aczél mosoly, vagy Kelj fel János, ilyen címeket adtam a munkáimnak, vagy ott van például a kicsit átvitt értelműbb, a lelkiismeretet is vizslató Fügemagozó című mobilom. Ezek már mind a Nemzeti Galériában vannak. Vagy a székesfehérvári múzeumban látható, Mint a madár című fém kalitkám, ahol is egy elektronikus műszerfal sípolva, világítva, mozogva figyeli, hol mit csinál a madár, és továbbítja az információkat a „hivatal” felé. Vagy a Stemplire várva I. és a Stemplire várva II., ami egy svájci műgyűjtő tulajdona. Három évig nem kaptam kiutazási engedélyt, hogy a berlini ösztöndíjamra kimenjünk. Ez ihlette a képeket. A televízióban egy műsorhoz csináltam mozgó szerkezeteket, mígnem egy újságíró leírta, hogy a szobraim a rendszer ellen lázítanak, mert nevetségessé teszik azt. Éppen akkor a tévében Czeizel Endre az én mozgó szobraim előtt tartotta előadásait.
A cikk után az egész műsort meg akarták szüntetni, csak hogy a szobrok ne látszódjanak. Végül is műsoron maradt, csak a nevem nem írták ki többet.
Kifejezetten boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnik. A mondataiból, a mosolyából is valódi harmónia sugárzik.
– Mindennek ellenére egy kicsit sem törtek meg azok az évtizedek, akkor is boldogok voltunk, örültünk az élet szépségeinek, tele voltunk barátokkal. Akkor is nyílt és illatozott tavasszal az ibolya, akkor is élveztük a friss kenyér végét, a serclit, amit akkor is megettünk, mire hazavittük a kenyeret.
Az emberek akkor is eljutottak egymás szívéig, és akkor is tudtuk pontosan egymásról, hogy ki melyik oldalon áll. Tartottuk egymásban a lelket, összetartottunk és összetartoztunk.
Nézze meg, például ezen a képen ott van Keserű Ilona, Kőszeg Feri, Árpi bácsi, Demszky, Papp Tibor, Rajk Laci. Rajta vagyunk mindnyájan, akik segítettük egymást a szabadság útján 1960-tól ’89-ig. Rajk Laci anyukája egyszer bejött a Károly-palotába, ahol is a velencei meghívottak állítottak ki. Egyszer csak azt mondja hangosan: egy óra forog visszafelé, akkor a Harasztÿnak itt kell valahol lennie. Valóban ott voltam, így ismerkedtem meg vele, aztán a fiával, Lacival, később meg a többi szamizdatossal.
Hogyhogy nem vállalt közöttük komolyabb szerepet?
– Vállaltam volna többet is, de Rajkék vigyáztak rám. Tudták, én a munkáimon keresztül nyilvánítok véleményt, nem az aláírásokkal. De amikor kellett, mellettük voltam, akár vetítőgépet kellett működtetni, akár valakit rejtegetni.
Ide figyeljen! Tulajdonképpen boldogságosan alakult az életem, a nélkülözés, szegénység, üldözés, megaláztatás évtizedeiben is, mert jól tudtam választani. Olyan emberekkel tudtam közösséget kialakítani, akikkel maximálisan jól éreztük magunkat a feleségemmel, így a borzalmas évtizedek borzalmai megálltak a házunk kapujánál. Az egyik mesterem, Labancz Ferenc, akitől a szobrászat alapjait tanultam, egy kávé mellett azt mondta egyszer: „István, olyan rövid az emberi élet, hogy az erőnket ne arra pazaroljuk, hogy valakit vagy valamit gyűlöljünk, hanem hogy valami jóért harcoljunk.” A nagynéném meg azt mondta nekem: „Fiam, akkor leszel boldog az életben, ha soha nem csinálsz olyat, amit később megbánnál.” Még ma is ezeknek a mondatoknak a szellemében döntök, teszek-veszek.
Mindig is volt egy olyan képességem, amiért azóta is hálás vagyok a Teremtőnek, hogy a rossz dolgokban is mindig láttam valami jót, aminek örülhetek. Ha például egy veréb rácsinált a vállamra, akkor azt mondtam, édes Istenem, de jó, hogy nem egy tégla esett rám. A régi rendszerben is úgy éltem és dolgoztam, hogy hittem, egyszer minden megváltozik, és jóra fordul. A Miatyánknak azt a sorát is, hogy bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ezt életem irányítójává tudtam tenni. Hetvennégy éves vagyok, és nincs egyetlenegy ember sem, akire csak egy kicsit is neheztelnék vagy haragosan gondolnék. Azt mondtam, ha én most elkezdek haragudni valakire, akit kedvelt a régi rendszer, akkor, ha egyszer csak fordul a világ, és én kerülök olyan helyzetbe, hogy kedvel az állam bácsi, én sem örülnék, ha haragudna rám, akit éppen nem kedvel az állam bácsi. Aztán voltak olyan évtizedek is, amikor igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki felvállalja a barátságot velem, mert a hatalom még azt is elnyomta, aki barátommá lett.

Hogyan kezdődött az élete?
– Pestszentimrén születtem 1934-ben, ötven éve élek itt Kispesten a feleségemmel. Nagyon szűkösen éltünk egy pici szoba-konyhás lakásban, amit hosszú spórolás után 1965-ben húszezer forintért meg tudtunk venni. Később megvettük az egész házat a benne lévő lakókkal együtt, akik már akkor is idősek voltak, és aztán eltávoztak az élők sorából. Kaptam egy berlini ösztöndíjat, ahová kimentem családostul, és az ott eltöltött másfél év alatt anyagilag kicsit megerősödtünk. Így el tudtuk kezdeni lassan átépíteni a házat. Építőanyagra még volt pénzünk, de a munkások megfizetésére már nem. Iparos ember lévén értek a fémhez, fához, kőhöz, műanyaghoz. Mindent ketten csináltunk a feleségemmel, együtt fúrtunk, faragtunk, falat tapasztottunk, fürdőszobát csempéztünk, szekrényt, lépcsőt, korlátot faragtunk. A két kezünkkel csináltuk az egész házat a pincétől a padlásig, azért ilyen személyre szabott és otthonos. Mint egy Lego játék, évtizedek alatt úgy épült az egész ház: egyik kocka a másikhoz, egyik szint a másik után.
Miből élt, mit dolgozott? Mikortól élt a szobraiból?
– Húsz-huszonöt évig egyetlen munkámat sem tudtam eladni. Géplakatosként tizenkét évig tanítottam egy iparitanuló-iskolában, közben meg a Dési Huber iskola szobrász szakán tanultam, aztán a kaposvári színháznál voltam szcenikus. Később meg a Dél-pesti Vendéglátónak voltam díszmű-lakatosa, ezekből a munkáimból éltünk, közben meg csináltam otthon a hatalmas szobraimat.
Mikor kezdte érezni az intenzív vonzódást a fémhez?
– Az a helyzet, hogy már így születtem. Óvodás korom óta a technikai dolgok, az összerakós műszaki játékok jelentették az igazi örömet. Azonnal félretettem a használati utasítást, és a saját fantáziám szerint raktam össze a játékokat. Ilyen volt a matador, a Märklin, később meg a capitaly. A gimnázium után azért mentem lakatosnak, mert kristálytisztán tudtam, hogy azt fogom ott megtanulni, amire az életem épül majd. Apám egyszer azt mondta, meglátva egy frissen faragott faszobromat: Fiam, az már biztos, szobrász te soha nem leszel.
Honnan az Édeske szó a nevében?
– Mikor ipariskolában tanítottam, a sok kedves tanítványom nevét nem tudtam megjegyezni – később a sok barátom nevét sem, akivel a jó sorsom összehozott – és azt mondtam nekik: édesem, édeském, kicsikém. Eleinte beceneveket adtam a tanítványaimnak: Tüsi, Borzas, Kékszemű, Mosolygós, mert ezeket a neveket valahogy nem felejtettem el. Aztán a művésztársak is elkezdtek engem édeskézni, de nem haragudtam rájuk, mivel én is becéztem őket. Nyílt egy kiállításom Mozgás címmel Pécsett, amit Németh Lajos, az akkori időszak nagyhírű művészettörténésze nyitott meg. A reprezentációt így fejezte be: „Ezek után fogadják szeretettel Édeske István kiállítását.” Kuncogás meg nevetés. Erre Németh megkérdezte a múzeum igazgatóját, Romvárit, miért nevetnek? A válasz: „az urat Harasztÿ Istvánnak hívják, az Édeske csak becenév.” De ma már a külföldi múzeumokban is Dél-Koreától Zürichig a nevem előtt, közben, után ott az Édeske név.
Hogy telnek a napjai hetvennégy évesen?
– Fél hétkor kelünk minden nap Évával, és minden reggel számot vetek azzal, mi az, amit a mai nappal még hozzátehetnék a már meglévőkhöz.
Ezt hogy érti?
– Hogy mit csinálhatok még olyant, ami mindenkinek jó, és amit később nem bánok meg? Mondtam-e, csináltam-e valami olyasmit előző nap, ami valakit sérthetett? Melyik munkámba kell még kicsit belenyúlni, mert nem érzem benne azt a harmóniát, amit még tegnap éreztem? Kit kell felhívnom, és valami kedveset mondanom neki, mert éppen arra van szüksége? Melyik unokámat – sokszor őket is édeskézem, mert keverem a nevüket – kéne meghívnom uzsonnára? Melyik tehetséges festő barátom munkáját kellene megvennem, mert rosszul áll anyagilag, mint ahogy velem is tették annak idején? Nem tudom szavakkal elmondani, vagy érzi, mire gondolok, vagy nem.
Mit jelent az ipszilonon levő két pont?
– Régi nemesi származásunkra utaló jel. A szépszüleimnek sok vármegyében volt birtokuk, de nem igazán ezért használom. Így szebb az ipszilon. Olyan, mintha nevetne.