Kereső toggle

A szívemmel látok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A budapesti Pető Intézetben vagyunk, ahol egy tizenkét éves kisfiú, Szabó
Andris újévi koncertet ad. Sorra csendülnek fel a legszebb Máté Péter-dalok a
vak kisfiú előadásában. Hangja, viselkedése, beszédének íze, eleganciája,
őszintesége – a dalok közben mesét is mond – mindenkit magával ragad. Az Omega
együttes segítségével kiadott albumából három hónap alatt platinalemez lett.



Fotók: Vörös Szilárd

A koncert végén így búcsúztál a közönségtől: „Olyan boldog új esztendőt
kívánok mindenkinek, mint amilyen boldogság lakik az én szívemben.” Milyen
boldogság lakik a te szívedben?

– Nagy. Az tesz boldoggá, ha másoknak énekelhetek és mesét mondhatok. Néha
biz’ fáradok, mint most is, de amúgy mondhatom, hogy igazán jól vagyok.

Mielőtt nem énekeltél, nem is voltál boldog?

– De igen, de mostanában még inkább.

Semmit nem látsz? Mert a nagy kék szemed teljesen egészségesnek és épnek
látszik.

– Semmit. Még foltokat sem, így születtem anyukáméknak. Soha nem tudtam, mi
az, hogy látni, bár néha elképzelem, milyen lehet, elképzelem, milyenek lehetnek
a színek, anyumék arca, vagy a közönség, mikor tapsol. Ammᒠbiztos szép.
Elképzelem azt is, mennyi sok csudálatosat láthat az ember, de nekem csak a hang
van, azzal látok. Meg a szívemmel.

Nyugodtnak, harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak tűnsz. Semmi lelki sérülés nem
érződik a viselkedésedből.

– Azért, mert nincs.

Tulajdonképpen mi az, ami az éneklésben jólesik, amire azt mondtad, hogy
boldogságot ad?

– Hogy azt csinálhatom, amit szeretek, ami egyben, úgy mondanám, örömmel
tölt el, és talán azt is, aki hallgatja, és úgy érzem ilyenkor, hogy szeretnek.
Hogy a közönség szeret. És ez igen boldogító.

Miért?

– Biz’ nem tudom. Például, ha valaki szépen mondja azt, hogy gratulálok,
Andris, az is nagyon jó.

Mit jelent az, hogy szépen mondja?

– Hát hogy úgy is gondolja. Ilyenkor más a hangszíne, amit mond, mert
őszinte. Szebben mondja, mintha csak úgy mondja, hogy gratulálok, de nem úgy
gondolja. Egyszer a szívből jön a szó, s másszor csak a torokból. Megérzem a
tapsból is, meg abból is, ahogy hozzám érnek. Annak a tapsnak egészen más a
hangja, mikor nem illedelemből csinálják, hanem mert szeretnek.

Te székely fiú vagy?

– Nem, Csorna mellett lakom.

Úgy tudom, egy hasonló korú mozgássérült kislány megsegítésére a múltkor egy
jótékonysági koncertet adtál. Hogy történt ez?

– Ő Csornán él, egy osztályba jártunk, és jó barátságba keveredtünk
egymással. Beszélgettünk sokat és sétáltunk. Ő most itt jár iskolába, a Petőbe.
Ezért is adtam itt most koncertet.

Ennek a barátságnak köze van ahhoz, hogy ő mozgássérült, te pedig nem látsz?

– Nem hiszem. Ez úgy történt, hogy az első osztályban, mikor minden gyerek
bemutatkozik egymásnak, Dalma és én azonnal barátok lettünk.

Mitől?

– Nem tudom. Valószínű nagyon szimpatikus embernek találtuk egymást, máshogy
nem tudom mondani.

Hogy derült ki, hogy tehetséged van az énekléshez?

– Úgy történt, hogy mikor kilencéves voltam, Bősárkányban, ahol lakunk, a
falunapon egy együttes Máté Pétert meg Apostolt meg Neoton famíliát énekelt. Én
az első sorban ültem. És mikor felcsendült az első Máté Péter-szám, örömömben
torkom szakadtából énekelni kezdtem az énekessel, de tisztán ám, és fölfigyeltek
rám.

Hogyhogy ismerted ezeket a számokat?

– Úgy, hogy nagyon szerettem már régóta Máté Péter dalait, voltak tőle
kazettáim, és minden sorát szóról szóra tudtam.

Édesanya: – Hároméves kora óta rajong a számaiért, és azóta énekli őket.


Andris: – Mikor én még igen kicsi voltam, mindig rádiót hallgattam, a
rádió volt a barátom, és egyszer csak meghallottam Máté Pétert énekelni. Már az
első hangtól kezdve úgy elolvadtam a szívből jövő hangjától, hogy csak az
énekére tudtam figyelni, és akkor mondom az anyának, anya, ki ez a bácsi, mert
igen szépen énekel, és mondja, hogy Máté Péter, és kérdezem anyától, hol lehet
vele találkozni, azt mondja, sehol, mert már meghalt, de vannak lemezei. És
vásárolt nekem. Ma már tizenvalahány albumom van tőle. Úgy éreztem, mintha az én
érzéseimet énekelte volna meg a bácsi. A könnyem is majd’ kicsordult.

Beszélj még erről a „találkozásról”!

– Mást nem tudok mondani, minthogy nagy-nagy élvezettel hallgattam,
csendben, meg sem tudtam közben nyikkanni, csak csodálkoztam, hogy ilyen szép
dolgok is vannak a világon. Mikor megtudtam, hogy meghalt, igen elkeseredtem.
Aztán tavaly Ki mit tud?-ot rendeztek Csornán, és anya mondta, hogy
jelentkezzek… Mondom anyának, nem, nem, dehogyis, biztosan kinevetnének, mert
azt hittem, hogy ott ilyen nagy emberek lesznek, ilyen sztárok, aztán mondta
anya, hogy azok, akik ma nagy sztárok, azok is így kezdték, ismeretlenül, és
később lettek ismertek. Így anya valamelyest rábeszélt, végül jelentkeztem.

Aztán?

– Aztán első lettem. Akkor hallottam először tapsot, ami nekem szól. A
következő csornai Ki mit tud?-ra is meghívtak, de díszvendégnek.

Ez most egy jótékonysági koncert volt itt a Pető-ben?

– Nem, ez egy ajándékkoncert volt, az én ajándékom a Pető Intézetnek.

Édesanya: – Többször adtunk már ilyenfajta koncertet. Voltunk Győrben,
az anyás csecsemőotthonban, ahol sok árva gyerek van. Adtunk koncertet Dalmáért
is, és egy Rajkán élő kislányért is, aki két éve kómában fekszik, a szülei
ápolják, de alig tudnak megélni.

Hogyan lettél mesemondó is?

Édesanya: – Rengeteg mesét olvastam neki, amikor pici volt, szinte
csak így aludt el. Benedek Elek meséit szerette a legjobban. Vettem neki
mesekazettákat, és azt vettem észre, hogy kezdi magától is mondogatni őket, de
úgy megtanulta, és nemcsak a szövegét, hogy szinte színesebben, izgalmasabban
mondta, mint a mesemondók. Mikor elindultak ezek a mesemondó versenyek, sorra
megnyerte őket. Nem is tudom, öt-hat versenyt nyertél meg Andris?

Andris: – Hatot.

Édesanya: – Volt köztük országos is.

Andris: – Na, várjál csak, egy országos volt, négy bősárkányi találkozó,
így ammᒠöt, meg volt egy ménfő-csanaki, így meg mᒠhat.

Édesanya: – Meg volt még a győri is.

Andris: – Hát anya, avvót az országos, emlékezzél csak.

András szemével a születésekor történt valami?

Édesanya: – Igen. Két napig vajúdtam vele, nem császároztak meg, mind
a ketten erőlködtünk, és az erőlködéstől meg a szenvedéstől megsorvadtak Andris
szemidegei. Háromhetes korában vettük észre, hogy a szeme a fényre egyáltalán
nem reagál. Mikor megtudtuk, hogy vak, a padlóra kerültünk, de fél év múltán
összeszedtük magunkat, úgy kezdtük nevelni, hogy látás nélkül is teljes embernek
érezze magát, és teljes életet tudjon élni. Idáig ez sikerült. Nyolc hónapos
volt, mikor fogadtunk mellé egy tanárt, aki tulajdonképpen az életre készítette
föl, arra, hogy lehet nem sérültként is élni. Elhatároztuk a férjemmel, hogy nem
adjuk a vakok intézetébe, és nem fogjuk ott taníttatni. Rendes iskolába írattuk
be, ezért már neki ötévesen írni és olvasni kellett Braille-ban, mert csak így
vették fel a rendes iskolába.

Andris: – Anya, nem hinném, hogy ötéves voltam, mert a Laci bátya nem
érte meg, hogy én írjak, olvassak, inkább hat lehettem.

Mi leszel, ha nagy leszel?

– Én olyannak tervezem magam, hogy családom lesz, hogy nagy énekes leszek,
mint Máté Péter.

Karácsonyra mit kaptál?

– Ajajajj, egy igen jó szintetizátort.

Kívánom, hogy minden célod sikerüljön az életben. És boldog új esztendőt!

– A bácsinak is ugyanezt kívánom.

Olvasson tovább: