Kereső toggle

Csak a teljesítmény számít

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Továbbra sem tulajdonít túl nagy jelentőséget az Olaszország elleni bravúros
győzelemnek Gera Zoltán, a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, ám sok
szurkolóval egyetemben ő is úgy látja: valami elindult a hazai labdarúgásban.

Az olasz mérkőzés után kicsit megváltozott a közhangulat a válogatottal
kapcsolatban. Ezt ti is érzékelitek, vagy csak kintről tűnik úgy, hogy a
szurkolók ismét a csapat mellé álltak, és mintha az újságok is pozitívabban
írnának a magyar futballról?

– Biztos, hogy fordulópont volt az olasz meccs. Személyesen nem nagyon
foglalkoztam azzal, hogy mennyire nagy dolog volt megverni a világbajnokot, de
ahogy találkozom az emberekkel, azt látom, hogy sokakban föléledt a remény.
Korábban elég rosszul játszottunk, kikaptunk a norvégoktól, a görögöktől, a
győzelem után viszont lehetett érzékelni, hogy több volt, mint egy focimeccs.


Mintha kicsit összekovácsolódott volna a csapat, összeszokottabbnak tűnik,
más felfogásban játszik.

– Egyre egységesebb a csapat, és más szisztémában játszunk, mert a korábbi
elképzelés nem vált be. Most jobban megértjük egymást, szervezettebbek vagyunk a
pályán, és a fiatal játékosok többségének is jó a mentalitása.

Ezt hogy érted?

– Régen elég sokszor előfordult, hogy nem fogadták el az idősebb
játékosokat, nem is úgy néztek rájuk, mint csapattársakra, hanem úgy, hogy „mit
keres ez még mindig itt, mit magyaráz nekem, csak azért, mert idősebb”. Most
lényegesen jobb a hangulat.

Milyen a viszonyod a szövetségi kapitánnyal? Korábban azt lehetett hallani,
hogy voltak feszültségek.

– Nem feszültség volt, hanem Várhidi Péter attól tartott, hogy én mint
csapatkapitány hogyan fogok arra reagálni, hogy egy sor játékost kihagyott a
keretből, és újoncokat hívott be, el tudom-e fogadni ezt. De elmondhatom, hogy
nagyon jó a kapcsolatunk, kiépült a bizalom, gyakran beszélgetünk, sokszor
kikéri a véleményemet. Mindez persze elsősorban azon múlik, hogyan teljesítek a
pályán.

Ugorjunk vissza a Bozsik-korszakba! Mennyire vetette vissza a válogatottbeli
játékodat, hogy Matthäus távozása után háttérbe szorultál, úgy néztek rád, mint
az ő emberére, elvették a csapatkapitányi szalagot, a tízes mezt.

– Magyarországon sajnos egy valós probléma, hogy sokszor idegent kell
ide-hozni, hogy észrevegyen bizonyos dolgokat. Matthäus részéről egy
megelőlegezett bizalom volt, hogy csapatkapitány lehettem, és úgy érzem, éltem,
és nem visszaéltem vele. Szerintem jó csapatkapitány voltam, Bozsik Péter
viszont azt gondolta, hogy más legyen a csapatkapitány. Nincs ezzel semmi
probléma.

Nem zavart, hogy egy kicsit ejtve lettél?

– Nem az a fontos, hogy ki mit gondol rólam, hanem az, hogy jó teljesítményt
nyújtsak.

Visszatérve a jelenbe, most miért nem középen, a legkedveltebb posztodon
játszol?

– Jelenleg két irányító van a csapatban, Hajnal Tomi és én. Mivel Tomi
alapvetően középen képes a legjobb teljesítményre, az pedig, hogy mindketten
támadó középpályást játszunk, nem jött be, most kipróbáltuk, hogy kimegyek jobb
oldalra. Így eredményesebb a játék, nekem pedig nem okoz problémát a
posztváltás.

Mi lehet az oka annak, hogy sok magyar focista szépen fejlődik egy ideig, van
egy-két emlékezetes mérkőzése, jól sikerült szezonja, utána azonban sérülések
jönnek, kegyvesztett lesz, összeveszik az edzővel, vagyis megtörik a karrierje?
Kivétel nélkül ez történt azokkal a focistákkal – Szabics, Dárdai és a többiek
–, akik most kikerültek a válogatottból.

– Nem csak magyar játékosokkal van ez így, de talán azért feltűnőbb a magyar
karrierek megtörése, mert nálunk eleve kevesebb tehetséges játékos van, mint
külföldön. A franciák, az olaszok között akár százas nagyságrendben tűnnek fel
olyan focisták, akikből világsztár válhat. Ha közülük elkallódik tíz-tizenöt,
azt szinte észre sem veszik. Magyarországon viszont öt-tíz olyan játékos van,
aki tényleg elindul fölfelé, és ha abból három-négy visszaesik, azt mindenki
észreveszi.

Magadról mit gondolsz: már elértél a pályád csúcsára, vagy a legjobb éveid még
előtted vannak?

– Nagyon remélem, hogy csak most jön a java. Jól indultam Angliában, az első
szezon eredményes volt, bent maradtunk az első osztályban. A második év elment a
sérülés miatt, ráadásul kiestünk. A tavalyi, a harmadik szezon egy csalódással
teli év volt, mivel nem akartam másodosztályban játszani. Belátom, ebben
hibáztam, mert elsősorban a játékkal kellett volna foglalkoznom.

A mostani szezonban jól is megy a játék, és nem is foglalkozom azzal, hogy
másodosztályban kell játszanom. Elfogadom, persze nagyon remélem, hogy rövid
időn belül visszakerülök az élvonalba. Huszonnyolc éves vagyok, egyáltalán nem
tartom magam öregnek. Későn érő játékos vagyok, mivel elég későn kezdtem
focizni.

Volt olyan döntésed a pályád során, amit utólag megbántál?

– Lehet, hogy a Fradiból korábban kellett volna külföldre szerződnöm. De
akkor úgy döntöttem, hogy addig nem akarok elmenni, amíg meg nem házasodom, és
végül is örülök, hogy így történt, mert normális családi körülmények között
tudtam Angliába költözni.

Tavaly miért nem engedtek el a West Bromwichból?

– Azt mondták, senki nem akart annyit fizetni értem, amennyit kértek. És az
is indok volt, hogy a csapat vissza akart kerülni a Premier Ligába, amiben rám
is számítottak.

Ehhez képest sokszor a kispadon ültél, nem játszattak.

– Azért, mert nem úgy ment a futball, amint az elvárható lett volna. Idén
viszont tudatosan a játékra koncentrálok, és annak ellenére, hogy nyáron még azt
mondta az edző, hogy nincs rám szüksége, megváltozott az álláspontja, újra
játszat, sőt, ismét meghatározó csapattaggá váltam.

Hogyan értesülsz arról, ha egy klub meg akar vásárolni? A menedzsered
értesít?

– Hivatalosan úgy kellene történnie, hogy az adott klub megkeresi az én
klubomat, majd a klubom értesít engem. Elsőként a két csapatnak kell
megállapodnia, a játékos csak utána léphet kapcsolatba a „kérővel”. De a
gyakorlatban a menedzserek jelzik, ha érdeklődnek az ember iránt.

Tudsz most ilyen érdeklődésről?

– Ha ez az évem tényleg olyan jó lesz, ahogy kezdtem, akkor egyáltalán nem
kell aggódnom, hogy lesz-e olyan csapat, amelyik leigazolna. És az is nagy
előny, hogy nyáron lejár a szerződésem, tehát ingyen vihetnek.

Mondanál konkrétumot? Menynyire publikus ez?

– Egyáltalán nem publikus, mert élő szerződésem van a klubbal. A játékos a
szerződése lejárta előtt fél évvel már aláírhat egy másik csapathoz, onnantól
kezdve publikus.

Reális lehetősége van annak, hogy hosszabbítasz a West Bromnál?

– Ha a csapat folyamatosan az első osztályban játszana, akkor lehetne róla
szó, mivel tényleg szeretem a klubot, és úgy látom, hogy profi minden területen.
De ez úgy van, hogy ha egy játékos fölkelti egy jobb klub érdeklődését, akkor
természetesen el akar szerződni. Nekem is az a célom, hogy jobb csapatban
játsszam.

Feltétlenül ragaszkodsz Angliához, vagy ha úgy hozná az élet, kipróbálnád
máshol, egy kevésbé nívós bajnokságon, ám nagynevű csapatban?

– Számomra az angol az első számú bajnokság, ha itt az első osztályban tudok
játszani, akkor szeretnék itt maradni. Ha nem kellek az első osztályba, akkor
természetesen más országba is elmennék. Nem akarok másodosztályú játékos lenni
akkor sem, ha erős a bajnokság.

Az olaszok elleni meccs elég jól sikerült személyesen is, a Cannavaro elleni
megmozdulásod még napokig látható volt a tévékben. Olaszország például nem
passzol jobban a játékstílusodhoz?

– Szoktam nézni olasz mérkőzéseket, az ottani stílus teljesen más, mint az
angol. Az angol sokkal őszintébb, az olasz inkább a taktikára épül.

Az angol elég hajtós, az olasz és főleg a spanyol viszont jobban fekszik a
technikás játékosoknak.

– Lehet, de nekem nagyon bejött a Premier Liga. Igaz, hogy nagyon nagy az
iram, de úgy érzem, meg tudok felelni. A Bajnokok Ligája mindenképpen nagyon
vonzó számomra, és nagyon szeretnék egyszer ott játszani. De ezt az élet vagy
hozza, vagy nem hozza. Azt sem állítom egyértelműen, hogy nem szeretnék
játszani, mondjuk, a görög bajnokságban, vagy egy foci szempontjából kevésbé
erős országban. A játékos oda megy, ahol kell, ahol megfizetik. Persze vannak
olyanok, akik eleve eldöntik, hogy bizonyos országokat kizárnak a karrierjükből.


Esetedben van ilyen ország?

– Törökország. Volt lehetőségem odaszerződni, de nem akartam, és most is
ugyanígy gondolom. A legtöbb esetben azonban nem a játékoson múlik, hol fog
játszani, mert eléggé nagy és jó a kínálat, úgyhogy inkább mi alkalmazkodunk.


Egy sztárklubnál el tudnád képzelni magadat? Voltak, akik
huszonnyolc-huszonkilenc évesen futottak be. Hogy látod, neked erre mennyi
esélyed van?

– Ha első osztályban játszom, és nagyon jól megy, akkor ennek is van esélye.
De most az a célom, hogy megvegyen egy középcsapat. Vannak olyan játékosok, akik
harmincéves korukban kerülnek igazán komoly klubhoz, mert egy harmincéves
focista egyáltalán nem öreg. Csak Magyarországon tartják így, külföldön a
teljesítmény számít.

Vannak olyan klubok, akik kifejezetten idősebb játékosokra építenek, például
a Milan Bajnokok Ligáját tudott nyerni egy olyan csapattal, melynek a kétharmada
harminc év feletti volt.

– Hát, én is szívesen játszanék a Milanban harmincon felül, mondjuk Kakával.

Egyes bajnokságokban be akarják tiltani, hogy a játékosok a vallási
meggyőződésükre utaló pólót viseljenek, vagy arra utaló mozdulatokat tegyenek.
Mit gondolsz erről?

– Igen, hallottam, hogy ilyen szabályt akarnak bevezetni: a pályán ne
lehessen felemelni a kezet az ég felé, ne lehessen kifejezni, kiben hisz, kinek
ajánlja, kinek köszöni a gólját. Szerintem ez óriási butaság és diszkrimináció.


Ha az emberek különböző babonáit – helyesen – nem tiltják meg, akkor milyen
jogon korlátoznák a játékost, hogy örömében kifejezze a hitét? Én mindenesetre
továbbra is az eddigiek szerint fogok viselkedni.

Olvasson tovább: