Kereső toggle

Megtaláltam, ami boldoggá tesz

Interjú Bognár Mihály fertőszentmiklósi asztalosmesterrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Mindent kézzel csinálok. Na nézzen ide, ez egy 1700-as évekből való, Mária
Terézia korabeli szék másolata. Ebből kettő darabot csináltam, de a legapróbb
részletek finomsága, a faragások, a berakások, a színek, minden hű mása az
eredetinek. A megrendelő főorvos felesége nem hitte el, hogy ez most készült. A
rajzokat, terveket, az intarziákat, az aranyozást, a bronzolást, pácolást,
esztergálást, csiszolást, mindent magam csinálok. Sokszor a farönköket is
egyenként válogatom és szeleteltetem. És itt szárítom a műhelyem feletti
padláson. Egyedül a székgarnitúrák kárpitozását hagyom másra. Van három
kárpitosom, egy jó, egy igen jó és egy művész, jól kiegészítik egymást. Ott van
a földön egy bieder karosszék, amihez most készítem a kanapét, a karfája már
megvan. Sokszor csak egy fotót hoznak egy-egy régi muzeális bútorról, ez lehet
barokk, empire, szecesszió, angol barokk, én teljesen új anyagokból
reprodukálom. De korabeli műtárgy bútorokat restaurálni is szoktam
kastélymúzeumok részére. De faragtam már egy soproni iskolába Szent Imre-szobrot
is. Na ezt nézze meg, ráismer?

Hogyne, Petőfi. Nagyon élethű.

– Őszintén szólva a fafaragást is autodidakta módon csinálom. Azt, hogy egy
tárgy, egy szék vagy egy emberi koponya hogy épül föl, Barcsay Jenőtől tanultam.
Bevágtam és megtanultam az általa írt híres anatómiát szőröstül-bőröstül.

Van iskolája?

– Műbútorasztalos vagyok, de amit az iskolában tanítottak, az édeskevés volt
ahhoz, hogy előbbre menjek. Mindig pluszokat kell nyújtanom a megrendelőknek,
olyasmiket, amit a szakkönyvek sem mondanak el vagy mutatnak meg. Öreg mesterek
meg már nincsenek. Van egy sebész főorvos vásárlóm, azt mondja nekem a múltkor –
pont ezen a kanapén ült, ahol most maga –, gyerekkorom óta várok egy nagy,
bieder íróasztalra. Megcsináltam neki. Nézze meg, itt a fotója. Mindig
lefényképezem, amit elkészítek. Cseresznyéből van. Rolós, és fölül bordűrös a
teteje. Minden kézimunka rajta. 1996-ban egy nagy nemzetközi kiállításra
elkészítettem egy faragott székgarnitúrát – annak is itt a fotója, nézze meg –,
és megnyertem vele a fődíjat.

A mai igénytelenebb, műanyagszerűbb világban van igény arra, hogy az emberek
ilyen minőségű bútorok között lakjanak? Illetve vannak ilyen kvalitású bútorokra
fizetőképes vevők?

– Megvan ennek is a vevőköre, de nem lehet ám felmennem csillagászati
árakig. Egy olyan szekretert vagy íróasztalt, vagy kanapét amiket a fotókon is
lát, és amiken hónapokig dolgozom, nem adom pár százezer forintnál többért.

Két hónapig dolgozik egy bútoron, és nem adhatja háromszázezer forintnál
többért?

– Lehet, hogy nem, illetve sokszor nem. A szakmám szeretete és az a
hallatlan öröm, sikerélmény, boldogság, ami egy gyönyörű bútor elkészítése után
ér, sokszor leviteti velem az árat. Régen a kastélyokban olyan mesterek
dolgoztak, akik bejárták egész Európát, elsajátították a bútorkészítés minden
csínját-bínját, mesterségük legnagyobb művészei voltak, mégis szolid bérezést
kaptak.

Ebben a hatalmas, hangulatos, szerszámokkal teli műhelyben egyedül, segédek
nélkül dolgozik?

– Igen. Régebben kerestem segédeket magam mellé, de amikor bejöttek és
meglátták, milyen színvonalú munkát csinálok, mindig elmentek. Most már nem
bánom, megszoktam, hogy mindent egyedül csinálok. Nézze, ez egy barokk szék. A
soproni Faipari Egyetemen tananyag ez a szék.

Már hogyhogy?

– Tanítják, hogy egy ilyen széket hogyan kell és hogyan lehet elkészíteni.

Maga miért nem tanít ott? Vagy miért nem jönnek onnan diákok, hogy tanuljanak
Öntől?

– Vannak itt gyakran, de ahhoz, hogy át is adhassak valamit abból, amit
tudok, itt kéne hogy sertepertéljenek mellettem két-három évig. Figyelniük
kellene, a kezem alá adni ezt-azt, enyvet melegíteni, kiseperni a műhelyt, tehát
alulról elkezdeni a dolgot, de diploma után ezt ma már kevesen vállalják. Voltak
idős asztalosmesterek, akik a híremre eljöttek hozzám, és egy-egy napot együtt
dolgozhattunk, az nagyszerű volt. De már meghaltak.

Mikor hallottam magáról, azt hittem, hogy egy idős emberrel, egy, a régi
világból itt maradt asztalos bácsival fogok találkozni, ehelyett egy ötvenes
évei elején járó, nevetős, mosolygós, bőbeszédű, gyors mozgású fiatalember
fogadott.

– Pedig már vagy tíz éve bácsiznak: tiszteletem, Misi bácsi. Még az
idősebbek is.

Honnan ered a fa iránti elementáris szeretete, tisztelete?

– Jól mondja, nálam még hulladék sincs, mindent felhasználok, van, amikor
évekig teszek ide-oda kisebb dirib-darabokat, de aztán csak meglesz a helye
valamelyik munkámban. Na jó, a forgácsot elégetem. Mikor kisfiú voltam, kinn az
utcán, az egyik ház előtt ült egy rokkant bácsi, és fából állatfigurákat
faragott. Volt egy ilyen tolóvésője, és a cirkalmokat így tolta ki a fából,
szinte csak kiszedte belőle a felesleget, ahogy azt Michelangelo mondta, mikor
kifaragta a Dávidot. Órákig néztem mindig elbűvölve, amit csinált. Nemcsak annak
a fának van lelke, amit gyerekkoromban megmásztam, de annak is, amit a kezeim
között megmunkálok. Még ma is minden fával, amit elkezdek megdolgozni,
valamilyen kapcsolatom van. Mikor gyerekként elkezdtem én is farigcsálni, mindig
olyan jó érzés töltött el, azt éreztem, nem haszontalan, amit csinálok, és
szinte boldog voltam közben. Energiát adott. Ezt éreztem a fára mászáskor is,
pontosabban azt, hogy szinte részévé tudok válni a fának.

Kiskorától ezt tanulta, esetleg már a szülei is fával foglalkoztak?

– Egyik sem. Az általános iskola után nem is a szakmámat tanultam, mert
szegények voltunk, dolgoznom kellett, de a munkáim során még véletlenül se
kerültem fa közelébe. Már bőven elmúltam húszéves, mikor nem bírtam tovább,
otthagytam csapot-papot, és majdhogynem felnőtt fejjel szereztem meg az asztalos
szakmát. Huszonnégy évesen elhelyezkedtem tanoncnak egy asztalosműhelybe, ahol
pár hónap után azt mondta a főnök, irigylésre méltó, amit csinálok. Pedig nem is
tanítottak. Valahogy beleláttam a fába, átéreztem a szerkezetét. Így utólag
hálát adok az Istennek, hogy megtaláltam azt a munkát, amire születtem, ami
boldoggá tesz. Szeretem a családomat, de két napnál tovább nem bírom ki fa
nélkül.

A család nem „féltékeny” a műhelyben eltöltött időre?

– Nem. Büszkék rám.

A megrendelők honnan tudnak magáról? Hol hirdeti magát?

– Sehol, szájról szájra jár a hírem. Megcsinálok egy-egy bútort, azt látják
az illető lakásában a barátok, és ők is rendelnek. Nem hirdettem magam még soha.
Névjegykártyám is csak nemrég van, valamit csináltam érte. Nem vagyok ám
megszállott, nehogy azt gondolja, meg őrült sem, teljesen normális ember vagyok,
van egy feleségem meg két stramm fiam. Az egyik, úgy néz ki, tovább is fogja
vinni, amit én elkezdtem. Szeretem a festők, szobrászok életrajzát olvasgatni,
és közben operát hallgatni. Mindennap korán reggel kezdek itt a műhelyben, és
gondolhatja, nem délig dolgozom. Sőt, akkor vagyok beteg, ha úgy kell elhagynom
a műhelyt, hogy csak félig vagyok kész valamivel. A szerszámaimat is magam
készítem. Na ezt a finom vésőt nézze meg itt, ezen a puha diófán. Hacsak így,
lazán ráteszi a kezét erre a vésőre, hátul megtámasztja, és szinte csak a nyelét
mozgatja, na így, ahogy mutatom, látja, mintha a vajba menne a kés. Megpróbálja?
(Megpróbáltam.) Na úgy, úgy, még lazábban fogja, na jó, kell hozzá gyakorlat is,
de ha fordítva fogja a vésőt, persze, hogy nem megy. Ide nézzen, így csinálja.
(Próbálom, de úgy se megy.)

A másik fia nem száll be maga mellé? Nem csinálják hárman az üzletet?

– A másik egyelőre a Széchenyi Gimnáziumban tanul, csapong, keresgél, még nem
tudja, mi legyen.

Milyen bútor elkészítése okozza a legnagyobb örömet?

– Különböző korok, stílusok íróasztalait hozzá való székkel és karosszékkel,
de a szekreterek is nagy örömet okoznak. Bármit szívesen elkészítek, ami fából
van. Csináltam már oltárt is templomba, de barokk puttókat is egy magánlakásba
úgy, hogy egészen közelről nézve sem hitték el, hogy a tárgy nem korabeli. De
egy urológus professzor rendelt már tőlem vese alakú asztalt is. Persze, hogy
megcsináltam neki.

Azt mondta az imént, hogy szinte mindent autodidakta módon tanult meg. Ez azt
jelenti, hogy most is tanul?

– Mindig van mit, gyakorlatilag állandóan a szakmát tanulom. Ezzel
párhuzamosan a legújabb technológiákat is elsajátítom, de a szerszámaim régiek,
és a kézi munkát sem adnám fel semmiért. Ha nincs áram, akkor is tudok bútort
csinálni, olyan gyalum is van, amit még az öregek sem ismertek. A régi
rendszerben volt pár évtized, amikor szinte visszafejlődött a bútorasztalos
szakma, a háborútól a hetvenes évekig szinte megállt az ipar. Folyóméterekben,
házgyári módon csinálták az ócska, silány bútorokat, később aztán még lejjebb
mentek, az olcsó fát is műanyaggal helyettesítették. Ma újra fölfelé megy a
szakmai tudás és az igény is. Nem győzöm a megrendeléseket.

A fán kívül milyen anyaggal szeret még dolgozni?

– Vasból is tudok dolgozni. Húszéves koromban kovácsműhelyben is dolgoztam,
így az összes szerszámomat én kovácsoltam magamnak. Azt a kis vésőt is, amivel
az előbb próbálkozott.

Meddig él egy fa?

– Ezek itt a műhelyben már rég nem élnek.

Akkor meddig mozog, alakul?

– Addig, amíg nincs teljesen lezárva lakkal, arannyal vagy funérral. Egy hat
százalékra leszárított fa már nem él, az ilyen fát már be lehet borítani
arannyal. De az én szememben még annak is lelke van.

Olvasson tovább: