Kereső toggle

Először pénz, utána ész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarország legnagyobb kincse a víz – mutat körbe a 68 éves Bereczk Imre
nagyvállalkozó sárbogárdi építkezésén, ahol hónapokon belül elkészül nyolcezer
négyzetméteren az ország egyik legnagyobb ásványvíz-palackozója. A sárbogárdi
víz független vizsgálatok szerint Evian minőségű. Bereczk már a közel-keleti
exportot tervezi, ahova évtizedek óta személyes szálak kötik.



Fotó: Vörös Szilárd

Sárbogárdon születtem, majd Csepelen kezdtem dolgozni, ott is éltem, miközben
a műszaki egyetemet estin végeztem a gépészmérnöki karon. A víz és a levegő
áramlása érdekelt a legjobban. Csepeli időszakomban az Ipari Minisztériumban
Kovács István miniszterhelyettesnek voltam a táskahordója. Igazából a
tanácsadója voltam, csak olyan fiatalon ciki ezt így mondani, de bármit, amit
kért, azonnal elintéztem neki. Nem kérdeztem vissza miért, meg hogy hogyan, nem
okoskodtam, mentem, és elintéztem. Kerestem is szépen, háromezer forint volt a
fizetésem akkor, amikor egy jó mérnök ezerötöt kapott. Ha valamit gyorsan ki
kellett kalkulálni vagy meg kellett fogalmazni, egy speciális anyagot, akár egy
külföldi gyár számára össze kellett állítani – akkor szállítottunk csőgyárat
Kínába –, azt én villámgyorsan megtettem neki. Ezért is jutottam hozzá a
szocializmus kellős közepén Farkasréten egy lakáshoz, ráadásul még nőtlen
emberként.

Gépészmérnökként került Algériába?

– Már a hetvenes években, mikor itt még Trabanttal jártak az emberek, én egy
nagy, fekete, fényes Mercire vágytam. Ismertem Algériában egy hatalmas céget,
ahol sok magyar volt a vezetőségben. Az én szakmám volt a gyár fő profilja.
Írtam nekik, hogy kimennék dolgozni hozzájuk a családommal együtt, mert egy
igazi luxusautóra gyűjtök. Segítettek. Miután kimentem, pár hónappal később én
lettem a gyár igazgatója. Plusz egy mészmű beruházását is vezettem, s aztán pár
év múlva építettem Algériának három vízügyi iskolát is.

Imre bácsi, hányban volt mindez?

– Hetvenhétben már kint dolgoztam náluk, akkor voltam harmincéves, akkor
volt nyolc hónapos a kisebbik lányom.

A Mercit megvette?

– Meg ám. De aztán elpártoltam, mert az Audi jobb. Számolja ki, nyolc éven
keresztül kétezer dollár volt a havi fizetésem, húsz százalékot kaptam a három
gyermekemre, a feleségem után pedig negyvenet. Ő építészmérnök volt.

Ezt kitől kapta?

– A magyar állam adta a pénzt, de az arabok fizették. Így havi négyezer
dollár jött össze. Algériában igazán jó barátságba kerültem az arabokkal,
magával a miniszterelnökkel is. Egyik alkalommal meghívott a nemzeti ünnepükre
is. Nem sötét ruhában, hanem farmerban mentem, majd szégyellve magam elbújtam a
kamerák elől egy oszlop mögé. A miniszterelnök odaszólt arabul, testvér, gyere
elő.

Hogyan ismerkedtek meg?

– Algériában azt csinálják, egyébként Magyarországon is, hogy mikor egy
üzemet vagy gyárat felavatnak, akik azt valójában felépítik, létrehozzák a
semmiből, azokat félretolják, és a vezető politikusok vizitelnek a kamerák
előtt. Éppen beüzemeltük az akkor elkészült mészművet, aminek a megnyitóját az
algériai tévé is mutatni akarta. Közeledett a bejárathoz a miniszterelnök
konvoja, én meg indultam, hogy fogadjam őket. Erre odajön az elhárítás, hogy
minden magyar menjen el innen, majd az arabok fogják megtartani a megnyitót. Hát
mondom, kezemben a kulcsot tartva, akkor most leállítom a gyárat. Miért,
kérdezi? Negyvenezer köbméter gáz megy be óránként a csővezetékből az épületbe,
és ha itt valami hiba lesz, minket fognak felakasztani, nem a politikusokat. Ez
a párbeszéd eljutott pillanatok alatt a miniszterelnökhöz, innentől kezdve jóba
lettünk. A gyárat is ketten mutattuk be zöld sapkával a fejemen, amit tőle
kaptam ajándékba.

Mennyi ideig dolgozott az araboknál?

– Nyolc évet. Mielőtt hazajöttem volna, jól áttanulmányoztam a
vámtörvényeket. Közben Münchenben jó barátságba keveredtem egy ékszerésszel, aki
sokszor jó tanácsokkal látott el. Azt mondja nekem, ne ékszereket vegyek a
dolláromért, hanem aranytömböket, mert biztosan tudja, hogy annak az ára egy
hónap múlva felmegy harminc százalékkal. Megvettem az aranytömböket és
hazahoztam, be is mutattam a vámosoknak, miközben megittunk egy üveg whiskyt.
Teljesen törvényesen, számlákkal, lepapírozva hoztam az aranyat, csakhogy nem
tudtam, hogy az aranytömb nem ékszernek vagy levámolandó kincsnek minősül, hanem
ugyanolyan fizetőeszköznek, mint például a dollár. Így nem is kell vámoltatni.
Elő se kellett volna vennem. A fővámos el akarta kobozni, de már aláírtuk a
jegyzőkönyvet, így adtak három nap haladékot, ha ennyi idő alatt kérek és kapok
a Nemzeti Banktól engedélyt az aranytömbök megtartására, Münchenbe való
visszavitelére, vagy dollárért való fölvásárlására, akkor az ügy megoldódott. Ha
erre a banktól nem kapok engedélyt, le kell adnom az aranyat forintért. Bedobtam
a rudakat a sporttáskámba, és kétszázzal fölhajtottam Pestre a Nemzeti Bankba.
Algériából hazajövet már eltökélt szándékom volt, ha jól beváltom az
aranyrudakat, csakis magánvállalkozásba kezdek. Akkor már lehetett látni, hogy
Magyarországon magángazdaságok fognak kialakulni, hiszen már megvolt az első
törvény, lehetett kft.-t is alapítani. Éreztem, hogy az aranyrudak adta tőke
nélkül nem megyek semmire. A Nemzeti Bank emissziós osztályán közölte velem egy
komoly úr, hogy nem vihetem vissza az aranyat, adjam le, kapok érte forintot.
Ideges lettem, mert tudtam, mindjárt fölmegy az arany értéke, és mindenképpen
dollárt akartam. A rendszerváltás környékén voltunk, nem érdekelt már túlzottan
a forint. Aztán ez az úr egyszer csak kiviharzott az irodából, majd az egyik
titkárnő teljesen halkan, mintha nem is beszélne, azt mondja nekem: menjen fel
Fekete Jánoshoz, ő talán elintézi magának. Mondta az emelet és a szoba számát.
Nagy hangú ember lévén, dirrel-durral magyarázom éppen Fekete János
titkárnőjének, mi járatban vagyok, azt válaszolja a titkárnő, nem tud velem
foglalkozni a főnöke, mert épp Párizsba készül. Hát – mondom még hangosabban,
szinte kiabálva – az elvtársak Párizsban pihengetnek, én meg közben elvesztem
minden pénzemet. Ki mer így beszélni az irodámban, lép felém a másik szobából
egy ember. Elé lépek, ha megengedi, bemutatkozom, Bereczk Imre vagyok. Én meg
Fekete. Mi a gondja? Elmondtam. Erre ő: ez valóban egy joghézag, és tényleg nem
lenne tisztességes, ha maga egy kényszerátváltással ennyi pénzt veszítene.
Aláírta az engedélyt, így visszavihettem az aranyat Münchenbe, a Deutsche
Bankba, ahol visszavásárolták. De három hétig ott kellett hagynom, hogy
bevizsgálják, vajon eredeti Degussa aranyrudak-e. Három hét múlva jött a fax,
visszavásárolják, csakhogy harminc százalékkal többet fizetnek érte, mint
amennyiért vettem, mert három nappal ezelőtt felment az ára. Így három hét alatt
többet kerestem, mintha három évig kamatozott volna a pénzem. Azóta igen
becsülöm Fekete Jánost, neki köszönhetem, hogy vállalkozó lettem, mert ahhoz
elsősorban pénz kell, és csak utána ész.

Mit vásárolt a vagyonból?

– Festékgyárat, kaolinbányát Tokaj-hegyalján, meg Orbán Viktor édesapja
területén, Sárisápon egy kőbányát. A kaolinbánya még az enyém, de ma már nem
bányászunk, hatalmas katakombák vannak a föld alatt, a legnagyobb magyar
borpincerendszer lehet még belőle.

A festékgyár már nincs meg?

– Be kellett csuknom. Megvettem hatezer tonnával, és a gyár kapacitását
föltornáztam tizenhatezer tonnára.

Akkor miért adta el?

– Annyit szórakoztak velem a hatóságok, amíg magam be nem csuktam. Tele volt
szabadalommal, gépekkel, késztermékekkel, és volt hozzá egy hathektáros terület.
Ezeket mind egyenként el kellett adnom, mert csak külön-külön tudtam kiszedni
belőlük a pénzt. De hál’ Istennek sikerült, méghozzá jó nyereséggel.

Információim szerint felfedezte Magyarország potenciálisan legnagyobb
ásványvízkészletét. Erről miért nem beszél?

– Mert nem kérdezte. Sárbogárdon, ahol születtem, és azóta is mindenkit
ismerek, munkahelyeket akartam teremteni. Megvettem az orosz laktanyát. A
kincstár árulta háromszáz millióért, azért ennyiért, mert amint mondták,
szennyezett a víz. Én odavalósi lévén jól ismertem a laktanya minden részét, az
épületeket, a katonákat, a parancsnokokat, sokszor dolgoztam nekik különböző
formában. Tudtam, hogy a víz nem szennyezett. Az oroszok soha nem használták a
városi vizet, mert tartottak a magyaroktól, féltek, hogy beinjekcióznak valami
mérget a hálózatba. Ezért saját víz- és kúthálózatot alakítottak ki a laktanya
területén. Iszonyú mélyről jött a víz. Lealkudtam a vételárat, mondván a
vagyonügynökségnek, hogy egy szennyezett vízhálózattal rendelkező laktanyát
miért ennyiért akarnak eladni. Aztán bevizsgáltattam a vizet. Egyik
szakvizsgálat jött a másik után, és kiderült, hogy a világ legjobb vize van a
föld alatt, ami ráadásul tizenháromezer évvel ezelőtt került oda, ezt mutatják a
szén- és radioaktív vizsgálatok.

Addig ön semmilyen érdeklődést nem mutatott az ásványvíz iránt?

– Dehogynem, a pálinka mellé kísérőként. A jódtartalma az összes ásványvíz
közül a legmagasabb. Mikor megmutattam a mintát a vízszakmában dolgozó vezető
laboránsnak, azt mondta, ilyen ízű és tisztaságú vizet még nem látott. Olyan
természetes és tiszta, hogy se vegyszert, se fertőtlenítőt nem kell hozzá adni.
Igaz, átvezettetem a vizet egy mechanikus fertőtlenítő rendszeren, ami ráadásul
a saját szabadalmunk. Ugyanebből a sárbogárdi laktanya alatti érből jövő vizet
hozzuk felszínre több kútból is az Attala melletti Szentivánpusztán. Így lett a
víz neve Attala.

A mérések szerint mennyi víz van Sárbogárd és környéke alatt?

– Legalább hetven évre elegendő.

Azt mondják, a Makó alatti gáz is ennyi ideig tartana ki.

– Ugyanaz a geológusunk, mint nekik, Lencsés úr, csak nálam korábban kezdett
dolgozni, mint náluk. Okos ember. Egy vízpalackozó tönkrement Szentivánpusztán,
a benzinkút mellett, azt megvettem, kipofoztam, felfrissítettem, és ott
termelünk már egy éve. Sárbogárdon most folynak az építkezések, a kutak kiépítve
készen állnak, a csarnok oszlopaira most szerelik a tetőt és húzzák az épület
falait.

Ha beindul a termelés mindkét helyen, mennyi lesz a napi kapacitás?

– Óriási napi mennyiségre leszünk képesek, ha kell, egymillió flakont is
tudunk palackozni terveink szerint. Akár az egész országot el tudnánk látni.

Mennyibe kerülne?

– Egy középkategóriájú vizet szeretnénk előállítani, olcsóbb lesz a
Szentkirályinál, de drágább a többinél.

(Egész nap együtt voltunk, megnéztük a készülő hatalmas sárbogárdi palackozó
üzemet, a működő gyárakat, fiaival, titkárnőjével beszélgettünk. Percenként
csengett a telefonja, amin szervez, utasít, kiabál, kedveskedik. Estére
jutottunk étterembe, a sárbogárdi törzshelyén vacsoráztunk.)

Hatvannyolc évesen miért idegeskedik és harcol, mint egy harmincéves?
Hátradőlhetne a kaposvári vagy budapesti lakása karosszékében, a meglévő
vagyonból még a gyermekei is megélnének. Mondja, mire hajt?

– Egyrészt megbetegednék, ha abbahagynám, másrészt Sárbogárdért, az
unokáimért, Fekete János iránti hálámért. Az országért. A becsületemért.

Olvasson tovább: