Először pénz, utána ész

Fotó: Vörös Szilárd

Sárbogárdon születtem, majd Csepelen kezdtem dolgozni, ott is éltem, miközben a műszaki egyetemet estin végeztem a gépészmérnöki karon. A víz és a levegő áramlása érdekelt a legjobban. Csepeli időszakomban az Ipari Minisztériumban Kovács István miniszterhelyettesnek voltam a táskahordója. Igazából a tanácsadója voltam, csak olyan fiatalon ciki ezt így mondani, de bármit, amit kért, azonnal elintéztem neki. Nem kérdeztem vissza miért, meg hogy hogyan, nem okoskodtam, mentem, és elintéztem. Kerestem is szépen, háromezer forint volt a fizetésem akkor, amikor egy jó mérnök ezerötöt kapott. Ha valamit gyorsan ki kellett kalkulálni vagy meg kellett fogalmazni, egy speciális anyagot, akár egy külföldi gyár számára össze kellett állítani – akkor szállítottunk csőgyárat Kínába –, azt én villámgyorsan megtettem neki. Ezért is jutottam hozzá a szocializmus kellős közepén Farkasréten egy lakáshoz, ráadásul még nőtlen emberként.
Gépészmérnökként került Algériába?
– Már a hetvenes években, mikor itt még Trabanttal jártak az emberek, én egy nagy, fekete, fényes Mercire vágytam. Ismertem Algériában egy hatalmas céget, ahol sok magyar volt a vezetőségben. Az én szakmám volt a gyár fő profilja. Írtam nekik, hogy kimennék dolgozni hozzájuk a családommal együtt, mert egy igazi luxusautóra gyűjtök. Segítettek. Miután kimentem, pár hónappal később én lettem a gyár igazgatója. Plusz egy mészmű beruházását is vezettem, s aztán pár év múlva építettem Algériának három vízügyi iskolát is.
Imre bácsi, hányban volt mindez?
– Hetvenhétben már kint dolgoztam náluk, akkor voltam harmincéves, akkor volt nyolc hónapos a kisebbik lányom.
A Mercit megvette?
– Meg ám. De aztán elpártoltam, mert az Audi jobb. Számolja ki, nyolc éven keresztül kétezer dollár volt a havi fizetésem, húsz százalékot kaptam a három gyermekemre, a feleségem után pedig negyvenet. Ő építészmérnök volt.
Ezt kitől kapta?
– A magyar állam adta a pénzt, de az arabok fizették. Így havi négyezer dollár jött össze. Algériában igazán jó barátságba kerültem az arabokkal, magával a miniszterelnökkel is. Egyik alkalommal meghívott a nemzeti ünnepükre is. Nem sötét ruhában, hanem farmerban mentem, majd szégyellve magam elbújtam a kamerák elől egy oszlop mögé. A miniszterelnök odaszólt arabul, testvér, gyere elő.

Hogyan ismerkedtek meg?
– Algériában azt csinálják, egyébként Magyarországon is, hogy mikor egy üzemet vagy gyárat felavatnak, akik azt valójában felépítik, létrehozzák a semmiből, azokat félretolják, és a vezető politikusok vizitelnek a kamerák előtt. Éppen beüzemeltük az akkor elkészült mészművet, aminek a megnyitóját az algériai tévé is mutatni akarta. Közeledett a bejárathoz a miniszterelnök konvoja, én meg indultam, hogy fogadjam őket. Erre odajön az elhárítás, hogy minden magyar menjen el innen, majd az arabok fogják megtartani a megnyitót. Hát mondom, kezemben a kulcsot tartva, akkor most leállítom a gyárat. Miért, kérdezi? Negyvenezer köbméter gáz megy be óránként a csővezetékből az épületbe, és ha itt valami hiba lesz, minket fognak felakasztani, nem a politikusokat. Ez a párbeszéd eljutott pillanatok alatt a miniszterelnökhöz, innentől kezdve jóba lettünk. A gyárat is ketten mutattuk be zöld sapkával a fejemen, amit tőle kaptam ajándékba.
Mennyi ideig dolgozott az araboknál?
– Nyolc évet. Mielőtt hazajöttem volna, jól áttanulmányoztam a vámtörvényeket. Közben Münchenben jó barátságba keveredtem egy ékszerésszel, aki sokszor jó tanácsokkal látott el. Azt mondja nekem, ne ékszereket vegyek a dolláromért, hanem aranytömböket, mert biztosan tudja, hogy annak az ára egy hónap múlva felmegy harminc százalékkal. Megvettem az aranytömböket és hazahoztam, be is mutattam a vámosoknak, miközben megittunk egy üveg whiskyt. Teljesen törvényesen, számlákkal, lepapírozva hoztam az aranyat, csakhogy nem tudtam, hogy az aranytömb nem ékszernek vagy levámolandó kincsnek minősül, hanem ugyanolyan fizetőeszköznek, mint például a dollár. Így nem is kell vámoltatni. Elő se kellett volna vennem. A fővámos el akarta kobozni, de már aláírtuk a jegyzőkönyvet, így adtak három nap haladékot, ha ennyi idő alatt kérek és kapok a Nemzeti Banktól engedélyt az aranytömbök megtartására, Münchenbe való visszavitelére, vagy dollárért való fölvásárlására, akkor az ügy megoldódott. Ha erre a banktól nem kapok engedélyt, le kell adnom az aranyat forintért. Bedobtam a rudakat a sporttáskámba, és kétszázzal fölhajtottam Pestre a Nemzeti Bankba. Algériából hazajövet már eltökélt szándékom volt, ha jól beváltom az aranyrudakat, csakis magánvállalkozásba kezdek. Akkor már lehetett látni, hogy Magyarországon magángazdaságok fognak kialakulni, hiszen már megvolt az első törvény, lehetett kft.-t is alapítani. Éreztem, hogy az aranyrudak adta tőke nélkül nem megyek semmire. A Nemzeti Bank emissziós osztályán közölte velem egy komoly úr, hogy nem vihetem vissza az aranyat, adjam le, kapok érte forintot. Ideges lettem, mert tudtam, mindjárt fölmegy az arany értéke, és mindenképpen dollárt akartam. A rendszerváltás környékén voltunk, nem érdekelt már túlzottan a forint. Aztán ez az úr egyszer csak kiviharzott az irodából, majd az egyik titkárnő teljesen halkan, mintha nem is beszélne, azt mondja nekem: menjen fel Fekete Jánoshoz, ő talán elintézi magának. Mondta az emelet és a szoba számát. Nagy hangú ember lévén, dirrel-durral magyarázom éppen Fekete János titkárnőjének, mi járatban vagyok, azt válaszolja a titkárnő, nem tud velem foglalkozni a főnöke, mert épp Párizsba készül. Hát – mondom még hangosabban, szinte kiabálva – az elvtársak Párizsban pihengetnek, én meg közben elvesztem minden pénzemet. Ki mer így beszélni az irodámban, lép felém a másik szobából egy ember. Elé lépek, ha megengedi, bemutatkozom, Bereczk Imre vagyok. Én meg Fekete. Mi a gondja? Elmondtam. Erre ő: ez valóban egy joghézag, és tényleg nem lenne tisztességes, ha maga egy kényszerátváltással ennyi pénzt veszítene. Aláírta az engedélyt, így visszavihettem az aranyat Münchenbe, a Deutsche Bankba, ahol visszavásárolták. De három hétig ott kellett hagynom, hogy bevizsgálják, vajon eredeti Degussa aranyrudak-e. Három hét múlva jött a fax, visszavásárolják, csakhogy harminc százalékkal többet fizetnek érte, mint amennyiért vettem, mert három nappal ezelőtt felment az ára. Így három hét alatt többet kerestem, mintha három évig kamatozott volna a pénzem. Azóta igen becsülöm Fekete Jánost, neki köszönhetem, hogy vállalkozó lettem, mert ahhoz elsősorban pénz kell, és csak utána ész.
Mit vásárolt a vagyonból?
– Festékgyárat, kaolinbányát Tokaj-hegyalján, meg Orbán Viktor édesapja területén, Sárisápon egy kőbányát. A kaolinbánya még az enyém, de ma már nem bányászunk, hatalmas katakombák vannak a föld alatt, a legnagyobb magyar borpincerendszer lehet még belőle.
A festékgyár már nincs meg?
– Be kellett csuknom. Megvettem hatezer tonnával, és a gyár kapacitását föltornáztam tizenhatezer tonnára.
Akkor miért adta el?
– Annyit szórakoztak velem a hatóságok, amíg magam be nem csuktam. Tele volt szabadalommal, gépekkel, késztermékekkel, és volt hozzá egy hathektáros terület. Ezeket mind egyenként el kellett adnom, mert csak külön-külön tudtam kiszedni belőlük a pénzt. De hál’ Istennek sikerült, méghozzá jó nyereséggel.
Információim szerint felfedezte Magyarország potenciálisan legnagyobb ásványvízkészletét. Erről miért nem beszél?
– Mert nem kérdezte. Sárbogárdon, ahol születtem, és azóta is mindenkit ismerek, munkahelyeket akartam teremteni. Megvettem az orosz laktanyát. A kincstár árulta háromszáz millióért, azért ennyiért, mert amint mondták, szennyezett a víz. Én odavalósi lévén jól ismertem a laktanya minden részét, az épületeket, a katonákat, a parancsnokokat, sokszor dolgoztam nekik különböző formában. Tudtam, hogy a víz nem szennyezett. Az oroszok soha nem használták a városi vizet, mert tartottak a magyaroktól, féltek, hogy beinjekcióznak valami mérget a hálózatba. Ezért saját víz- és kúthálózatot alakítottak ki a laktanya területén. Iszonyú mélyről jött a víz. Lealkudtam a vételárat, mondván a vagyonügynökségnek, hogy egy szennyezett vízhálózattal rendelkező laktanyát miért ennyiért akarnak eladni. Aztán bevizsgáltattam a vizet. Egyik szakvizsgálat jött a másik után, és kiderült, hogy a világ legjobb vize van a föld alatt, ami ráadásul tizenháromezer évvel ezelőtt került oda, ezt mutatják a szén- és radioaktív vizsgálatok.
Addig ön semmilyen érdeklődést nem mutatott az ásványvíz iránt?
– Dehogynem, a pálinka mellé kísérőként. A jódtartalma az összes ásványvíz közül a legmagasabb. Mikor megmutattam a mintát a vízszakmában dolgozó vezető laboránsnak, azt mondta, ilyen ízű és tisztaságú vizet még nem látott. Olyan természetes és tiszta, hogy se vegyszert, se fertőtlenítőt nem kell hozzá adni. Igaz, átvezettetem a vizet egy mechanikus fertőtlenítő rendszeren, ami ráadásul a saját szabadalmunk. Ugyanebből a sárbogárdi laktanya alatti érből jövő vizet hozzuk felszínre több kútból is az Attala melletti Szentivánpusztán. Így lett a víz neve Attala.
A mérések szerint mennyi víz van Sárbogárd és környéke alatt?
– Legalább hetven évre elegendő.
Azt mondják, a Makó alatti gáz is ennyi ideig tartana ki.
– Ugyanaz a geológusunk, mint nekik, Lencsés úr, csak nálam korábban kezdett dolgozni, mint náluk. Okos ember. Egy vízpalackozó tönkrement Szentivánpusztán, a benzinkút mellett, azt megvettem, kipofoztam, felfrissítettem, és ott termelünk már egy éve. Sárbogárdon most folynak az építkezések, a kutak kiépítve készen állnak, a csarnok oszlopaira most szerelik a tetőt és húzzák az épület falait.
Ha beindul a termelés mindkét helyen, mennyi lesz a napi kapacitás?
– Óriási napi mennyiségre leszünk képesek, ha kell, egymillió flakont is tudunk palackozni terveink szerint. Akár az egész országot el tudnánk látni.
Mennyibe kerülne?
– Egy középkategóriájú vizet szeretnénk előállítani, olcsóbb lesz a Szentkirályinál, de drágább a többinél.
(Egész nap együtt voltunk, megnéztük a készülő hatalmas sárbogárdi palackozó üzemet, a működő gyárakat, fiaival, titkárnőjével beszélgettünk. Percenként csengett a telefonja, amin szervez, utasít, kiabál, kedveskedik. Estére jutottunk étterembe, a sárbogárdi törzshelyén vacsoráztunk.)
Hatvannyolc évesen miért idegeskedik és harcol, mint egy harmincéves? Hátradőlhetne a kaposvári vagy budapesti lakása karosszékében, a meglévő vagyonból még a gyermekei is megélnének. Mondja, mire hajt?
– Egyrészt megbetegednék, ha abbahagynám, másrészt Sárbogárdért, az unokáimért, Fekete János iránti hálámért. Az országért. A becsületemért.