Kereső toggle

A Tanú vallomásai

Kállai Ferenc a heroikus mondatokról, a katarzis hiányáról, bűnbocsánatról és a jövőről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan látja az elmúlt nyolcvan évét? Mit csinált jól és mit rosszul?
Mire büszke, és mi az, amit sajnál, hogy megtörtént? Mit adott vagy mit vett el
a színház az életéből?

– Mostanában a betegség fiziológiailag és biológiailag kicsit megvisel,
illetlen, megalázó módon szobafogságra kényszerít. Így több időm van figyelésre
és elemzésre. A megélt idő, a kor egy kontrollt tett a szemüvegem elé. Szép ez a
napsütés, de majdhogynem azt mondom, hogy szinte már az évszakok is ellopják
tőlem a szépség, az öröm felét. Nehezebben jönnek ki a számon az ezekhez hasonló
a heroikus mondatok: „Ó, milyen csodálatos az élet!”



Fotó: Somorjai L.

Noha az élet szilánkjaiban hordozza még az egész szépségét, ma már nem tudok
meginni úgy egy finom üveg sört vagy megenni egy csípős gulyást, hogy annak ne
legyenek kellemetlen következményei. Nem érzem azt, amit harminc, de akár még
húsz évvel ezelőtt is, hogy fogtuk egymás kezét, és szaladtunk. Az az érzésem,
hogy ez a hosszú idő elhasználta, elsilányította, elszürkítette az embert,
mintha túléltük volna önmagunkat. A sivárság megfúrta szép jelzőinket. Hogy
okkal vagy ok nélkül, nem tudom, de ma már szégyelljük bevallani az élet
szépségének pátoszát. A modern művészetben is teljesen össze lett gyúrva a jó és
a rossz, hogy ne látszódjon pontosan, miről is szól a dolog, hogy ki áll a
történések mögött. Még a tehetséges előadásokon is elmarad a katarzis, mert nem
biztos, hogy a jó, az igaz megy ki hősként az előadás végén. Régen egy-egy
előadás után tudtuk, kit kell követni, ki a hős és ki a gonosz. Gyakorta kérdem
magamtól: nem bennem van a hiba, aki ezt ma nem érzem?

Fiatal koromban is volt bennem egy erős kontroll, nem hirtelenkedtem el jó vagy
rossz véleményemet senkivel, semmivel kapcsolatban sem. Igaz, mindig szerettem
arra az erős, első impressziómra hallgatni, amit például az ember az első
kézfogáskor érez. Ez legtöbbször be is jött. De az a kevés kivétel, mikor nem,
arra intett, ne adjak lehetőséget az ördögnek. A leendő színészek megítélésében
is ott élt bennem a felvételi vizsgák öröme, bánata, bejött egy fiatalember,
remekül tudott vicceket mondani, énekelni, sármos is volt, és mindenki szívesen
hallgatta, mégis azt éreztem, üres a négyzetméter, ahol áll. De hátul belépett a
színpadra egy ember, valaki, egy élőlény és matatott valamit. A hangja fisztulás
volt az idegességtől, gyorsabb szívverése miatt repdesve vette a levegőt is,
lehet, hogy még a tenyere is izzadt, mégis odavonzotta a figyelmemet. Mindaz,
amit csinált, elkezdett érdekelni, mert annak az embernek érdekelt a sorsa. Az
előzőnek meg nem.

Mennyire érzi magát a sors kegyeltjének vagy a szerencse fiának?

– Egyre inkább ennek érzem magam. Ki gondolta, hogy a gyomai négy elemis
iskolából, a vizesárok mellől, ahol felnőttem, Pestre kerülve egy-kettő-három,
és ismert, befutott színész leszek. És ez már tart több mint hatvan éve. Ki
gondolta, hogy 1945-ben Pesten egy légópincében ismerkedek meg azzal a nővel,
aki hozzám jött feleségül, és aki azóta is segíti, vigyázza, óvja az életemet.
És azóta is olyan szituációkat tesz elém az élet, amit csak el kellett fogadnom.
Most, nyolcvankét évesen úgy látom, hogy abban a sok jóban, szépben, sikerben,
amiben részem volt, alig volt érdemem. Mintha tizenévesen a sors a kezembe tett
volna egy olyan csodálatos forgatókönyvet, olyan irányjelzőt, ami mentén csak
végig kellett lépkednem. Pedig annak idején úgy mentem végig a Váci utcán,
mintha minden jó és siker csak a magam érdeme lett volna. Nem szerettem
túlzottan a fiatalkori rómeós alkatú önmagamat. Megáldott az Isten pirospozsgás
színnel, hullámos szőke hajjal, és egy kis lukkal az arcomon, ami fiatalos
mosolyt festett rám – mindezt én később igen-igen megutáltam. Gejlnek éreztem.
Jobban szerettem az élet által megnyúzott arcokat és szerepeket.

Azon időszakbeli alakításait sem szerette?

– Azokat sem, mert nem voltam jó bennük, a Rómeóban sem és a többiben sem.
Az akkori munkáim buzgalmát vállalom, de az eredményét nem. Nem voltak az
érzelmeim, a fiziológiám, a gesztusaim, megszólalásaim őszintén lefestve. Egy
generál szafttal volt minden leöntve: jaj, de szerelmes vagyok; jaj, de bánatos
vagyok; jaj, de szép vagyok, holott ez a pálya ennél sokkal-sokkal többről szól.
Az ordítás előtti csend jóval többet ér, mint maga a sikoly. Harminc-negyven
éves koromtól úgy éltem, hogy minden élményt, amely ért a privát hétköznapokban,
belülről lefotóztam. Hogy viselkedek, milyen a hangom színe, mennyire erős vagy
félszeg a gesztusom, a szívverésem, milyen az ajkam remegése. És a szerepekben
ezeket a fotókat hoztam vissza. Ezeket az alakításaimat már vállalom. Játszom
egy darabot az új Nemzetiben, tavaly volt a bemutatója. Van összesen vagy
huszonöt mondatom, egy olyan öregembert játszom, akiről azt mondják, elsorvadt a
válaszadási készsége. Az egész szerep vagy három jelenetből áll. Vége a
darabnak, s ahogy kijövök a közönség elé, a százhúsz oldalas főszereplők után
eszeveszettül felzúg a taps. Mit felzúg, feldübörög, és elkezdődik egy szinte
megszégyenítő ünneplés. Kutatom magamban, miért. Feri bácsi, mondják az
öltözőben a kollégáim, ebben a tapsban benne van az elmúlt hatvan éved minden
sikere és hitele.

Milyennek tartja fiatal kollégáit?

– A múlt hónapban elhunyt Kaszás Attilával is játszottam a Csongor és
Tündében. Ő a címszerepet, én meg a kalmárt. Sokszor néztem őt a takarásból, a
nyálam csorgott a gyönyörűségtől, ahogy játszott. Generációjának egyik legjobbja
volt. Olyan módon hordta és élte az életét, ami tetszett és imponált. Nem volt
teljesen steril, belemászott sok mindenbe, ha kellett ivott, ha kellett,
kalandjai is voltak. De a szorgalma, pályacentrikussága, színházszeretete
magával ragadó volt. Érezni lehetett, ahogy életének egy-egy mellékutcáján
begyűjti az élményeket. A szlovákság a beszédén kicsit érezhető volt, eleinte
zavart is, később aztán úgy játszott, hogy tökéletesen mindegy volt, hogyan
beszél, tótul, cigányul vagy magyarul.

Talán fiatalkori önmagát látta benne?

– Akár. De én ebben a korban messze nem csináltam a szakmát ilyen jól, mint
ő. Olyan példaképes ember volt, vagy lehetett volna. Hogy magyar vagyok, vagy
éppen szlovák, azt sem zászlót nyelve mondta, hanem olyan magától értetődően és
jó ízzel, mint ahogyan az ember megeszik egy tányér krumplipaprikást. És ez az
ember elveszti az életét negyvenvalahány évesen, én meg nyolcvan fölött itt ülök
a hegytetőn. Ilyenkor szoktam azt mondani: hogy van ez, Istenem, vajon minek
alapján tartod vissza vagy osztogatod a kegyeidet, hol van az igazság, amihez
igazodni lehetne?

Nagy nőcsábász hírében állt. Felesége hogyan tűrte, élte meg mindezt?

– Az volt az érzésem ez alatt a nyolcvan év alatt, hogy miközben az élet
utamba hozta a szituációkat és a lehetőségeket, és én jó vagy rossz áldozatként
léptem ezekre az utakra, hol olcsón adtam magam, hol túl drágán, hol
megbocsátva, hol szégyenkezve, hol meglepődve. Nem a nőkről beszélek. Az élet
sokszor felajánlotta, sokszor provokálta, sokszor szinte utasította, hogy ezt
meg azt éljem át, tegyem meg, ne hagyjam ki, mert ez nekem jár. Sokszor szinte
számhoz emelte a piros almát, csak hogy harapjak bele. Évtizedekig küzdöttem a
férj-feleség, hűség-becsület kérdéseivel. Egy nagy szerelem ékelődött a
feleségem és én közém, mikor is egyszer vettem a bátorságot, a feleségem elé
álltam, és mindent bevallottam. Kompromittált helyzetbe hoztam az életünket, de
a feleségem nagy helyzetekben mindig jóval bölcsebb volt, mint én. Azt mondta,
hogy ne váljunk el, várjunk még vele, aludjunk még rá. És milyen hálás vagyok
neki. Persze az az igazság, hogy a teljes megbocsátása ellenére ez ügyben még ma
is bűntudatot érzek. Mara, aki velem egyidős, soha nem reagált rosszul semmire.
Ilyen mondatokat, hogy jogom van hozzá, mert a feleséged vagyok; hol voltál;
hova mész; kikérem magamnak, soha nem hallottam tőle. Pedig bőven kikérhette
volna magának, mert mentem lopva is meg nem lopva is.



Mara néni

Ha elölről kezdhetné az életét, mit tenne másképp?

– Nem rágnám magam állandóan, hogy jól csinálom-e a dolgokat, vagy rosszul,
hogy megfelel-e a viselkedésem a közfelfogásnak, vagy sem. Igaz, nagykanállal
ettem, de a kanál felét mindig kiöntöttem. De az is lehet, hogy ez a fajta
moralizálás tartott sok esetben féken. Volt nekem egy ivós korszakom is.

Évek vagy évtizedek?

– Két év. Akkor mindennap előadás után mi ivósok, az Őze, a Pásztor Csuri,
falkában mentünk piálni. Kezdtük az Arányiban, a Csekőben, és befejeztük a
Nemzeti Szállóban. Abban az időben a Rákóczi úton laktam albérletben, és
reggelenként hazajövet csókák kísértek föl a lakásomig.

Hogy hagyta abba?

– A zuglói filmgyár melletti Gyarmat utcában volt a szinkron. Onnan
hazajövet minden jobb söntésnél megálltunk, egy pohár sörbe egy rum. Aztán, ami
jött, mindent. Egyik alkalommal, mikor fizettem, véletlenül belenéztem a
tükörbe, ami a pénztár mögött lógott a falon, és megláttam a lila ragyás
arcomat, alkoholtól feldagadt ereket a nyakamon, fölpuffadt, petyhüdt bőrömet,
homályos szemeimet. Elszörnyedtem. És abbahagytam.

Hogyan került erre a gyönyörű környékre, a Gugger-hegy tetejére?

– Negyven évvel ezelőtt, mikor először idevetődtem, szinte még semmi nem
volt itt. Egy-egy szerszámosbodega mellett nyugdíjasok kapargatták a kis
telküket. Így keveredtünk ebbe az utcába hárman, Sinkovits, Bessenyei meg én.
Nagy hittel fölépítettük egymás szomszédságában a házainkat, gondolván, hogy ha
majd megöregszünk, finom fröccsök mellett itt fogjuk megváltani a világot. Aztán
egyedül maradtam.

Mi izgatja mostanában, hogy gondolkozik a jövőről?

– Nem flancolok azzal, hogy nem félek a haláltól. Van bennem egy
távolságtartó kíváncsiság, szeretném úgy átélni ezt az emberhez nem méltó
eseményt, mint aki él. Csakhogy onnan még nem tért meg utazó. Kétségtelen, hogy
nagy köszönettel tartozom e teljes, nagy ívű életért, de van bennem valami
várakozás, pontosabban egy nehezen körülhatárolható hiány, ami vitathatatlanul a
jövő nem ismeréséből fakad.

Még pontosabban?

– Hát ez az, hogy nem tudom. Jó lenne ezt a gyönyörű életemet nem bevégezni.

Kállai Ferenc színész

Született: 1925. október 4-én, Gyomán

1948-tól a Nemzeti Színház tagja

1977-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára

1969, 1970, 1995: a Filmszemle fődíja

1973: Kossuth-díj

1981: Pro Urbe

1998: Budapest díszpolgára

2000: a Nemzet színésze

A legjelentősebb színházi szerepei: Romeó és Júlia, A Noszty fiú esete, Úri
muri, Bánk bán, Tartuffe, A nép ellensége, Hosszú út az éjszakába, Éjjeli
menedékhely, Danton halála, Revizor, Jegor Bulicsov, Döglött aknák, IV. Henrik,
Elveszett paradicsom, Pergynt, Machbet, Hamlet, Lear király, Háború és béke, Sok
hűhó semmiért, Téli rege

Legjelentősebb filmszerepei: 2x2 néha 5, Bogáncs, Hattyúdal, Mi lesz veled,
Eszterkeű, A veréb is madár,

A tanú, Utazás a koponyám körül, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Kapaszkodj a
fellegekbe, Dunai hajós, Sortűz egy fekete bivalyért, Szépek és bolondok, Vörös
grófnő, Hány az óra Vekker úr, Üvegtigris, Noé bárkája

Olvasson tovább: