Szenvedélyes akkordok

Fotó: snetberger.de

– Salgótarjánban születtem egy nagyon szegény cigány családban, heten voltunk, illetve vagyunk testvérek.
A neved ezt nem mutatja.
– Mert ausztriai cigányok vagyunk, Grazból származunk, nagyapám szülei onnan vándoroltak Magyarországra. Volt köztük vándorköszörűs, cirkuszos, céllövöldés, mutatványos.
A szüleim Salgótarjánban telepedtek le, másfél szobában laktunk tízen. Édesapám már fiatalon hárfázott, trombitált, mikor aztán a hárfa tönkrement annyira, hogy már nem lehetett megcsináltatni, került valahogy egy gitár a családhoz. Véletlenül lett gitáros. Négyéves voltam, mikor éjjelente, miután megjöttek a zenélésből, kicsi ivászat után folytatták a muzsikálást a lakásban. Ilyenkor mind a heten felkeltünk, és őket hallgattuk. Leginkább amerikai dzsesszt játszottak, hogy honnan tudták ezt leszedni, nem tudom. Otthon ment a zene egész nap rádióban vagy élőben, így nőttünk fel. Alig vártuk, hogy reggel legyen, mind a heten egymás kezéből kapkodtuk ki apám gitárját, de rám jutott a legkevesebb idő, mert én voltam a legkisebb a fiúk közül.
A többi testvéredből nem lett zenész?
– Nem. Édesapám egyébként nem nagyon foglalkozott velem. Egész nap seprű volt a kezemben, azzal imitáltam a gitárt, így jártam mezítláb az utcákat. Szó szerint sírtam a gitárért. Anyám mondogatta, hogy ez a gyerek bedilizik, el kell vinni zeneiskolába, de akkor még nem vittek el. Apámhoz elkezdtek járni a környék településeiről növendékek, akiket gitározni tanított pénzért, és megengedte, hogy ha nem hancúrozok, ott ülhetek, amikor tanít. Az órák végére úgy, hogy a kezembe se vehettem a gitárt, megtanultam azt, amit a tanítványok. Utána rohantam ki seprűvel a kezemben, és képzeld, hallottam azt, amit játszottam a spárgahúrokon.

Mit láttál a gitárban, mit éreztél, mikor a kezedbe vetted?
– Akkor még nem tudtam ezt megfogalmazni, hiszen azt sem tudtam, mi történik velem ilyenkor – erőt adott, és boldogságot. Bátornak, legyőzhetetlennek éreztem magam. Az akkordok szépsége, a húrok hangja már akkor is eksztatikus élményt nyújtott. Már előre hallottam, mit fogok játszani. Volt mindig egy ilyen sound a fejemben és a szívemben, onnan indult ki a zene, mikor kipengettem a húron a hangokat, az a folyamatnak már csak a vége volt. Ez ma is így van. Tizenkét éves voltam, mikor anyám nem bírta tovább, és beiratott a salgótarjáni zeneiskolába. A kottát és az alapokat az első órák után megtanultam. Egy év alatt végeztem el hat évnyi anyagot. Mivel egy szobánk volt, otthon nem tudtam gyakorolni, a zeneiskolában kaptam egy külön termet, és reggeltől estig nyeltem a kottákat, a darabokat. Végigmentem az összes jelentős gitáriskola irodalmán. Így akadtak a kezembe egyszer csak Bach zongoraátiratai. Mikor a tanárom, Borsányi Matyi bácsi hallotta, hogy ezeket is játszom, kezembe adta Bach gitárátiratait. Ez visszavonhatatlanul megváltoztatta az életemet.
Hány éves voltál akkor?
– Tizenhárom. És ez a szerelem most is tart.
Mit adott egy kis salgótarjáni roma kamasznak Bach?
– Minden benne volt, amiről az univerzum szól, benne az egész emberiséggel. Logikus volt és tökéletes.
A kompozíciókból áradt a harmónia, a szépség, mindezek mellett minden hang és minden akkord megmaradt őszintének. Szerintem Isten mondhatta Bachnak, hogyan komponáljon. Sokfelé koncertezek, Marokkóban, Párizsban, New Yorkban, Koreában, de amikor Bach átiratait kezdem játszani, megváltozik az atmoszféra. Az emberek kész lesznek: elcsendesednek, sírnak, nevetnek, tapsolnak, fütyülnek.
Mi jött a zeneiskola után?
– Tizenhat évesen Salgótarjánban egy bárban gitároztam mindenféle zenét, ami egyáltalán nem volt káromra. Sőt. Mindent kipróbáltam, amit ezen a hangszeren ember kipróbálhat, slágereket, rockot, latint, tangót, keringőt, Bachot, Bramsot, dzsesszt, roma etnót. Tizenkilenc éves koromra kinőttem Salgótarjánt, eljöttem Pestre, hogy megismerkedjek más zenészekkel, és koncertekre járjak. Kiközvetítettek Szentendrére, esténként ott játszottam egy szórakozóhelyen. Valahogy híre ment, hogy Szentendrén játszik egy jó gitáros, és egyre többen jöttek Pestről, hogy meghallgassanak. Az egyik barátom elvitt a Fészek Klubba egy hangszerkiállításra, ahol egy nyugatnémet cég gitárokat állított ki. Kezembe adtak egy igen drága gitárt, emlékszem, ezek a hangszerek egyenként körül voltak kerítve ilyen bordó zsinórral, hogy még csak megközelíteni se lehessen. Leültem és játszottam. Pár perc múlva elkezdtek odajönni azok a művészek, akik éppen a Fészekben ettek, ittak, beszélgettek, és tíz perc múlva szabályos koncertteremmé vált a kiállítóterem. A közönség beletapsolt a számokba. Mikor megilletődve fölálltam, és visszaadtam a hangszert, odajött hozzám egy ember – Babos Gyuszi volt, de én nem tudtam, ki ő –, és megkérdezte, honnan jövök. Mondtam, hogy Salgótarjánból. Ááá, akkor te vagy a Snétberger. Most indul be a konzin a dzsesszgitár tanszak, gyere, felvételizz. A felvételi napján bementem a terembe, mondtam a tanároknak, hogy nem tudom, mit játsszak. Erre megszólalt Babos meg Gonda János, hogy egy Bachot. Miután befejeztem egy párperces átiratot, azt kérték, hogy még egyet, aztán még egyet. Körülbelül egy órán át játszottam nekik, de akkor már nem tanárként, hanem közönségként ültek ott.
Jobban játszottál, mint ők?
– Dzsesszt biztos nem, de Bachot igen. Ők ilyesmit nem játszottak, főleg nem ennyi érzelemmel, ilyen hatásosan, és nem saját átiratban.
A konzervatórium első éveiben még játszottam Szentendrén, hogy ki tudjam fizetni az albérletet, de később kaptam egy tanári állást a klasszikus gitár tanszakon.
Diákból hirtelen tanár lettél?
– Nem, akkor még konzis voltam, egyszerre voltam diák és tanár is. Ahogy elkezdtem tanítani, mindenki hozzám akart járni. Rögtön lett vagy negyven növendékem. Fantasztikus, boldog korszak volt. Még diákként fel-felléptem a legjobb dzsesszistákkal, Szakcsi Lakatossal, Dés Lacival, Babossal. Később aztán Jávori Vilivel alakítottunk zenekart, de huszonhét éves koromban elhagytam az országot.
Miért?
– Ahogy annak idején Salgótarján, most már Budapest is kezdett szűk lenni. Akartam más dzsesszistáktól és gitárosoktól tanulni, de akkoriban a világ legjobbjai nem jöttek Budapestre, én meg nem akartam ittragadni. Észrevettem, hogy azok kerülnek külföldre, akiknek jó kapcsolatuk van az ORI-val. Abban az időben az Országos Rendezőiroda tartott a markában mindent, igazi maffia volt.
A kimeneteled disszidálásnak számított?
– Nem, mert a feleségem német állampolgár volt, és elhatároztuk, hogy kitelepülünk Nyugat-Berlinbe. Kaptam Nyugat-Berlinbe meghívást egy fesztiválra, azonnal beleszerettem a városba. Ott nyüzsgött a világ zenei elitje, amerikaiak, oroszok, brazilok, spanyolok, kínaiak. Kint a nulláról újra kellett kezdeni a pályámat, de a feleségem segítségével, aki a menedzserem lett, beindult szépen minden.
Mit játszol majd a két pesti koncerteden?
– Mindkét koncert összefoglalja eddigi pályafutásomat. A Zeneakadémián a világ legjobbjai lesznek a vendégeim. A Művészetek Palotájában klasszikus estet csinálok, szimfonikus zenekarral és Lendvai József hegedűművésszel. Eljátsszuk az In Memory Of My People-t (Népem emlékezetére) című, gitárra és zenekarra írt, valamint az Empathy című szerzeményemet. Végül Rodrigo szívszorító gitárversenyét fogom játszani.