Gyöngyvirágtól lombhullásig

Fotók: Máté Bence

Ki vagy te?
– Egy fiatal fotós srác, aki húszéves korára rájött, hogy mi a feladata az életben; mi az, amit szeret csinálni, ami boldoggá teszi, kitölti az életét, s amivel értéket teremt úgy, hogy másoknak is örömet okoz; aki kitalálta azt is, hogy fog tudni ebből úgy megélni, hogy ne kelljen közben nagy kompromisszumokat kötnie, és mással pénzt keresni. Mindemellett nem lettem szakbarbár. Rengeteg dologba belekóstoltam, hatéves koromtól járom a természetet, és madarászok, aztán nyulakat tenyésztettem, íjjászkodtam, de ejtőernyőztem is. Tizennégy éves korom óta fotózom folyamatosan. Akkor még csak hobbiszinten csináltam, még nem gondoltam, hogy ez lesz a hivatásom.
Hányan laktok ebben a gyönyörű házban, itt a faluszélen?
– Apa, anya, az öcsém és én. A ház nagyrészben apa keze munkáját dicséri.
Apukád asztalos?
– Nem, tanár, anyukám meg tanítónő, de sok minden máshoz is értenek. Kétéves korom óta lakunk itt.
Nem is éltél máshol?
– Tizennyolc éves koromban kimentem egy fél évre Londonba, hogy az angolt – amely nélkül korlátaim lennének a fotózásban – megtanuljam. Nappal tanultam, este mosogattam egy gyorsétteremben. Ma már folyékonyan beszélek, de nem igazán helyesen. Tizenhét éves voltam, mikor 2002-ben megkaptam a Világ Legjobb Természetfotósa díjat ifjúsági kategóriában. Londonban vettem át a díjat, ráadásul az édesapámat is kivihettem, mert a BBC minden költségünket állta. Lenyűgöző, maradandó élmény volt, csak éppen beszélni alig tudtam. Akkor határoztam el, hogy kimegyek, és megtanulom a nyelvet.
Hogy lehet tizenhét évesen a világ legjobbjának lenni?
– Bármibe belekezdtem eddig, mindenbe teljes erővel odatettem magam, de olyan intenzív és folyamatosan erősödő motivációt, késztetést, hogy fotózzak, fotózzak, mert érték születhet a kezem alatt, csak a fényképezésnél éreztem. Ha készítettem egy jó képet, azt éreztem, maradandót alkottam, olyat, hogy ha már nem is leszek, a kép beszélni fog rólam, és arról a nyüzsgő, izgalmas csodáról, amit természetnek nevezünk.
Pár évvel ezelőtt is így gondolkodtál?
– Már tizennégy éves koromban is.

(Már jó mélyen gyalogolunk az erdőben, mikor egy mohával, falevelekkel, gallyakkal fedett, lapos tetejű „bunker” ajtajához érünk, amely előtt egy kis, mesterséges tavacska áll.)
Ez az egyik legszebb madárles a hét közül, amelyet itt és Soltvadkerten építettem.
(Bemegyünk.)
Látod, ez egy olyan vékony, féligáteresztő üveg, amin keresztül fényképezünk. Kívülről a madarak tükröt látnak, mint a vallatószobában. Óriási szabadságot ad, bárhogy mozgatom az objektívemet, a madarak nem vesznek észre, pedig itt vannak az orrom előtt. Öt éve készítek hasonló leseket, már reptében is megismerem a madarakat, de konkrétan ötvenkilenc faj életét, viselkedését, táplálkozását tudtam ilyen módon megfigyelni és fényképezni ezen az egyetlen helyen.
Ezek szerint mindent tudsz erről az ötvenkilenc fajról?
– Sok mindent. Sok olyan megfigyelésem van, ami még nincs lejegyezve semmilyen irodalomban.
Az emberek is izgatnak legalább annyira, mint a madarak?
– Persze. Ha kiérdemlik. De én a madarakat nem úgy szeretem, ahogy a kérdésed sugallja. Ez egy szakma, és a madár a szakmám, karrierem eszköze, ha úgy tetszik. Általában nem fűznek hozzájuk érzelmek, tehát nem úgy vagyok velük, mint egy öregasszony a kutyájával.
A fotóid témája a madáron kívül lehetne más is? Például naplemente, napfelkelte vagy egy hófedte hegycsúcs?

– Ritkán. Leginkább csak madár lehet. Akcióban. Esetleg emlős.

Hogyhogy nem izgat más tematika, teszem azt a portré?
– Részint mert azt nem tartom akkora kihívásnak, másrészt meg úgy érzem, ez az a terület, ahol említésre méltót, sőt kimagaslót tudok alkotni. Portréból vagy szociofotóból biztos nem tudnék a legjobb lenni. És megköszönöm a sorsnak, hogy olyan helyre terelt, ahol a természet óriási lehetőségekkel áldott meg. Amit kisgyerek korom óta ki is használok itt, a Kiskunsági Nemzeti Parkban.
Miből élsz?
– Főként természetfotó-turizmusból. Ezekből a lesekből, és abból a tudásból, tapasztalatból, amit mint madarász és fotós szereztem. Ezeket a leseket, ahonnan könnyen és gyorsan lehet jó fotókat készíteni, nemcsak saját képeim miatt, hanem megélhetésemre gondolva is készítettem.
Magyarul fotósokat bérfotóztatsz?
– Pontosan. Szinte ugyanolyan, mint a vadásztatás, csak nem puskával, hanem fotópuskával járjuk az erdőt. Sokan el sem tudják képzelni, hogy egy átlagos erdőben, ahova maximum ibolyát szedni mennek tavasszal, mi mindent lehet még látni. Nemcsak a természetfotósoknak, de bárkinek, akinek tetszik egy vörösen izzó naplemente, és aki szereti az állatokat.

A szezonban – ez alatt a nászidőszakot értem, a május–júniust – hallatlanul jól érzik magukat a vendégeim, beülnek egy-két órára egy lesbe, és legalább tíz-tizenöt madárfaj fog a szemük előtt inni, fürdeni, vadászni, verekedni vagy násztáncot járni.
Kik és hogy bukkannak erre a szolgáltatásodra?
– Leginkább külföldiek találtak meg az eredményeim kapcsán. Már hat éve rendszeresen szerepelek jó eredménynyel a világ legrangosabb természetfotós pályázatán. Ismerik a nevemet, mikor rákeresnek a weboldalamra, látják, hogy ezzel is foglalkozom. Az idén sok lesz a visszatérő vendégem, franciák, svédek, norvégok. Most februárban én fogok finn barátaimhoz utazni, ők már kétszer is voltak nálam.
Hol szállásolod el őket?
– Újjáépítettem számukra egy tanyát az erdőszélen, nemsokára odaérünk.
Mikor megnyomod a fényképezőgép gombját, az egy tudatos kattintás, tehát pontosan azt a történetet, pillanatot, szituációt vártad, amire kattintasz, vagy lenyűgöz a madarak improvizációja, a fények játéka, és te is improvizálsz?
– Mindig nagyjából tudom, mit szeretnék. Mikor akció van, és éppen előttem zajlik egy igazi nagy jelenet, minden idegszálammal koncentrálva megpróbálom a maximumot kihozni a pillanatból. Az elmúlt tavasszal és nyáron ellőttem húszezer kockát. Ez azt jelenti, hogy ennyiszer nyomtam le meggondoltan a gombot. Ülök a lesben mondjuk hat órán keresztül. Ebből négy órán át „nem csinálok semmit”, csak várok. A másik két óra az, amikor az ujjam rajta van a gombon, mert a történetben benne van az a lehetőség, hogy a következő pillanat jó legyen. De mindössze öt-tíz perc az az idő egy egész napból, amikor nyomom a gombot, ahogy a csövön kifér, mert valami olyan történetet látok, ami megismételhetetlen, egyedi. Tehát az elő nem fordulhat, hogy a Ladámban van egy fényképezőgép, és ha valahol valami szépet látok, megállok, és elsütöm a gépet. Ez számomra nulla.
A tavalyi képeid közül melyiket tartod a legjobbnak, melyikre vagy a legbüszkébb?
– Egy kuvik csőrében egy egérrel. Az egér még él, de a következő pillanatban lenyeli.

Hogy kaptad el ezt a pillanatot?
– Az egyik lessátramba mentem nyáron a vendégeimmel, és észrevettem a kuvikot, ahogy áll a bálasor tetején. Másnap ugyanabban az időben megint ott volt a kuvik. Harmadnap is odamentem, és láttam, hogy a bagoly már vadászik a területen, és etet, megfogja a szöcskéket, a pockokat, és viszi a fészkébe. Szereztem házi egereket, és elkezdtem beetetni, odacsalogatni a baglyot a legközelebbi leshez. Egy alacsony terráriumban voltak az egerek, én épp a lesben ültem, mikor a kuvik egyszer csak rászállt a tetejére. Egy damillal kinyitottam az ajtót, az egér kirohant, és abban a pillanatban a bagoly elkapta. De én is ugyanabban a pillanatban kattintottam. Sokszor egy munkát ennyire ki kell agyalni. Amikor megnyomom a gépemen a gombot, az egy hosszú, összetett, tudatos munkafolyamat legutolsó mozzanata. Ez éppúgy a munkám technikai része, mint maga a fotófelszerelés. Sokszor magnóval csalogatom a leshez a madarakat, nászidőszakban, ha egy madár meghallja a hangját, és ha szerencsém is van, odarepül.
Kikkel, milyen korú fotósokkal szoktál együtt dolgozni?
– Sokkal idősebbekkel. Akikkel napi kapcsolatban vagyok, azok harminc, negyven fölöttiek. De van hetvenéves kollégám is, akivel együtt megyünk fotózni. Korombeli igazi haverom nincs. Ez a három dolog, idő, pénz, egészség ritkán jön össze ilyen fiatalon, mint nekem. Azt látom, először van egészség, de nincs idő meg pénz. Amikor kezd pénz lenni, nincs már idő, és később, amikor pénz is lenne, és idő is, nincs már egészség arra, hogy egy hónapot eltöltsön a fotós egy lesben összekuporodva.
Milyen iskolát végeztél?
– Erdészeti középiskolába jártam. Jó erdész lettem volna, de nyolcvanezer forintos fizetésből nem hiszem, hogy meg tudnék élni. Aztán fölvettek a soproni főiskolára, de oda már el se mentem tanulni. Csak érettségim van, de azt is csak azért tettem le, hogy ne mondják, hogy csak nyolc általánosra telt. A középiskola két utolsó évét magántanulóként végeztem, köztes megoldásként. Először azért lettem magántanuló, hogy kimehessek nyelvet tanulni Londonba, majd amikor hazajöttem, jófiúként elkezdtem ugyan a következő évet, de az első hónapban több napot töltöttem masinával a kezemben az erdőben, mint az osztályteremben. Magántanulóként érettségiztem 2004-ben.
Mit csináltál szilveszterkor?
– Átmentem Soltvadkertre az egyik legjobb fotós cimborához. Másnap kimentünk egy hatalmasat fotózni, beszélgetni, az a lényeg, hogy fotózással vezessük be az új évet. Ezt tesszük már évek óta minden január elsején.
A cimborád is jó fotós?
– 1999-ben ő volt az Év Természetfotósa. Csabának most a legnehezebben összeegyeztethető az idő. Állás, család, két gyerek… Ez vár majd valószínű rám is, csak én ezt a mostani, szabadsággal teli, csodálatos kegyelmi állapotot meg szeretném tartani még vagy tíz évig.
Hobbi vagy más elfoglaltság?
– Néha elmegyek vadászgatni, bulizni.
Lősz is, vagy csak hajtasz?
– Már lövök is.
Mire?
– Csak olyan állatra, amit meg is eszek. Gemencen lőttem már vaddisznót, Csongrádon őzet, fácánt több helyen is. Megvan a vadászvizsgám, de nincs hozzá fegyverem.
(Közben megérkeztünk a felújított tanyához. Szántóföldek, cserjések, halastavak között egy fehér falú, szépen rendbe hozott, gusztusos parasztház áll.)
Én csináltam itt is csaknem mindent, persze segítséggel. Szerettem nekiállni, fűrészelni, ásni, betont keverni, hegeszteni. Még ennek a tizenegy méteres magaslesnek is én hoztam össze egy jelentős részét. Most szép a tanya, de régen omladozott, négy évig nem lakták. A falak még jól álltak, eladó volt, de a kutyának sem kellett, kétszázezer forintért vettem. Itt fognak lakni a vendégeim, akik fényképezni jönnek hozzám külföldről.
A felújítás költségeit is te álltad?
– Részben. A tavalyelőtti évem nagyrészt a tanya építésével ment el. Másfél éve a National Geographicnak vagyok a magyarországi ösztöndíjasa. Ez is hoz egy keveset, és a díjnyertes fotóimmal is, amiket sokfelé publikálnak, jár valamennyi anyagi juttatás, ettől függetlenül most is egy tizenöt éves manuális teleobjektívvel dolgozok. Soha nem kaptam és nem is kértem apáéktól pénzt. Mindig volt mit enni, volt hol lakjak, és legtöbbször volt jármű is, csak néha be kellett tolni. Ezenfelül mindent én teremtek elő magamnak. Nem dohányzom, nem iszom, a tesóm se, ezt láttuk anyáéktól, mi is ilyenek lettünk. Múltkor anyáék azt mondták egy újságírónak: örülnek, hogy náluk láttam meg a napvilágot.