Kereső toggle

Interjú Karl Pfeifer újságíróval, akit négyszer utasítottak ki Kádárék

Pofonok helyett cikkek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyarországi demokratikus ellenzék bécsi hangja volt a
hetvenes-nyolcvanas években Karl Pfeifer, aki az ezredforduló után, közel a
nyolcvanhoz sem tétlenkedik, ha a neofasiszták vagy az újnyilasok hangoskodnak
valahol Európában.



Fotó: Somorjai László

Mary Kreutzer osztrák újságírónő éppen most forgat egy életrajzi
dokumentumfilmet Önnel. A történet Magyarországról indul. Miért?

– A szüleim magyarok voltak, édesanyám Lepsényben, édesapám Balatonbogláron
született. Amikor 1919-ben Magyarországon elkezdődött a fehérterror, a családom
visszatért Ausztriába, ahol 1908 óta éltek, így én Baden bei Wienben születtem
1928-ban. Apám ott vett egy nagyon szép házat, amelyet aztán 1938-ban
kényszerből el kellett adnunk. Aki zsidó létére el akarta hagyni Ausztriát – az
Anschluss után ez Németországot jelentette –, annak úgynevezett menekülési adót
kellett fizetnie. Erre ráment a házunk. A magyar rokonok elintézték kapcsolataik
révén, hogy kapjunk magyar útlevelet, de azzal a feltétellel, hogy nem
utazhatunk be Hegyeshalomnál, mert így észreveszik a turpisságot. Így aztán
Svájcon, Olaszországon, Jugoszlávián keresztül augusztus 20-án, nemzeti
ünnepünkön érkeztünk Újvidékről vonattal Budapestre.

Pesten is maradtak?

– Nem, pár nap múlva levittek Debrecenbe, és beírattak egy zsidó
internátusba. Tízéves voltam, ott tanultam meg magyarul. Ausztriában viszonylag
jómódban éltünk, de mivel mindenünket el kellett adni, az édesanyám ebbe
belebetegedett. Tizenkét éves voltam, amikor rákbetegségben meghalt. Az első év
múltán már a debreceni internátust sem tudtuk fizetni, ezért felhoztak Pestre,
és beírattak a zsidó gimnáziumba. Egyensapkában kellett bejönni az iskolába, az
utcán mehettem, ahogy akartam, de ahogy befordultam az Abonyi utcába, fel
kellett vennem a sapkát. Erre a közeli magyar gimnáziumból a gyerekek elkezdtek
kiabálni: „Büdös zsidó, piszkos zsidó!” Az első nap egy pillanat alatt
eldöntöttem, hogy én pedig nem akarok magyar lenni. Hiába mondta apám, hogy
magyar vagyok, a magyar társadalom zöme ezt nem így gondolta.

A zsidóság mit érzett a készülő végveszélyből?

– Azokban az években nem volt még lincshangulat. Tartott már a háború, de
alig lehetett érezni, még volt élelem is. Voltak ugyan már zöld inges nyilasok,
de azt senki sem hitte, hogy két év múlva mindnyájunkat összeszednek. Én sem,
mégis – nem utoljára az életemben – egyetlen pillanat alatt, szinte ösztönösen
döntöttem el igen fontos dolgokat.

És utólag jónak tűntek ezek a döntései?

– Nézze, életben vagyok. És azok közül, akik másképpen döntöttek, kevesen
élték túl. Pedig a zsidó gimnázium nagyon is patrióta volt, és nagyon magyar.

Mit ért ez alatt?

– Például fel kellett állni mindnyájunknak minden reggel az első óra előtt,
és el kellett mondanunk a Magyar Hiszekegyet, tudja, ami úgy szól, hogy „Hiszek
egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek
Magyarország feltámadásában”. Na, ezt én úgy mondtam el minden reggel, hogy „Nem
hiszek egy Istenben, nem hiszek egy hazában, nem hiszek egy örök igazságban,
Magyarország feltámadásában pedig egyáltalán nem hiszek”.

Halkan mondta vagy hangosan?

– Halkan, de úgy, hogy a többiek azért meghallják. És örültek az
átköltésemnek, mert legalább volt valaki, aki fellázadt az ellen, amivel ők sem
értettek egyet. Volt egy bátyám, aki a harmincas években Palesztinába ment.
Nyolcéves koromban kaptam tőle Jeruzsálemből egy lapot. Ez volt ráírva: „Légy
mindig büszke arra, hogy zsidó vagy!” Ez a mondat utána ott munkálkodott bennem,
főleg miután lezsidóztak az Abonyi utcában. Már kisgyerekkoromban azt mondtam,
hogy nekem az emberi méltóságom az első. Nem akarok oda tartozni, ahol engem nem
akarnak és nem vállalnak.

Mégis, amikor ezt az interjút egyeztettük, azt mondta, hogy szívesebben
beszélget Budapesten, mint Bécsben. Hogy van ez?

– Én osztrák állampolgár vagyok, zsidó identitással, aki jól beszél
magyarul, és aki szereti a magyar kultúrát. Az Abonyi utcában azt mondta nekem
egyszer egy osztálytársam: „Figyelj, Karcsi, vagyunk egy páran, akik hasonlóan
gondolkodunk. Gyere el egy purim ünnepségre.” Elmentem. Ott rájöttem, hogy az a
társaság egy cionista baloldali ifjúsági mozgalom volt, ami akkor persze tiltva
volt Magyarországon. Az ott lévők közül mindenki el akart menni Magyarországról.
Azonnal csatlakoztam.

Vagyis vallásos lett?

– Dehogy. Ateista voltam, és az is maradtam, de úgy, hogy a zsidó-keresztény
etikát elfogadom, és próbálok aszerint is élni. Teljes meggyőződéssel hittem,
hogy ki fogok menni Palesztinába. Életben akartam maradni. Az Abonyi utcában
olyan rosszul tanultam, hogy apámnak ki kellett vennie a gimnáziumból. Miután
kivett, és jól megruházott, beadott inasnak egy bőrdíszműveshez, ahol a német és
magyar hadsereg számára öveket meg térképtáskákat készítettünk. Én voltam az
egyetlen zsidó az egész társaságban, de becsületükre legyen mondva, ha kaptam
egy rúgást a mestertől, nem azért kaptam, mert zsidó voltam, hanem azért, mert
nem söpörtem fel a padlót tisztességesen. De csak ritkán kaptam, mert
tisztességesen felsöpörtem. 1942 novemberében szintén lent voltam a
bőrösműhelyben. A mester elküldött, hogy hozzak mindnyájunknak uzsonnát. Ahogy
kitettem a lábam az üzletből, jött egy tábori csendőr, és engem keresett, mert
nem jártam leventére. A mester gyorsan kiküldött egy tanoncot a sarokra értem,
hogy figyelmeztessen: ne jöjjek vissza.

Gondolom, haza se mehetett…

– Még aznap este leutaztam Balatonboglárra. Apám öccse élt ott, fakereskedő
és a helyi vízművek igazgatója volt. Egyik reggel megkérdeztem tőle: „Artúr
bácsi! Miért nem menekül ki Romániába?” Tudniillik az a magyar zsidó, aki
Romániába menekült, az életben maradt.

A románok tisztességesebben bántak a zsidókkal?

– Inkább azt mondom, racionálisabbak voltak. Addig üldözték csak a zsidókat,
amíg azt hitték, hogy a németek nyernek. Magyarországon viszont éppen akkor
kezdték el üldözni a zsidókat, amikor már mindenki tudhatta, hogy a németek
vesztettek. Ha a magyar hatóságok egy kicsit is racionálisabban gondolkoztak
volna – nem is a zsidók, de a saját érdekükben –, azt kellett volna mondaniuk,
hogy nem visszük el a zsidókat, mert ha meg is tesszük, mit nyerünk vele. Szóval
mondom Artúr bácsinak: „Te nem tudod, hogy a zsidókat Lengyelországban
kemencékben égetik?” Azt mondja nekem: „Fiam, én magyar tiszt voltam az első
világháborúban, Károly-keresztet kaptam, 1914-től ’18-ig a fronton szolgáltam.
Nem hiszem el, hogy ebben az ezeréves magyar kultúrájú országban nekem félnem
kellene.” Azt mondtam neki: „Nézd, én csak tizennégy éves vagyok, de én nem
bízok azokban, amiket mondtál. Én elmegyek innen.” Ő bízott.

És meghalt?

– Meghalt Auschwitzban az egész családjával, három gyermekével, unokáival,
feleségével együtt.

Hogyan jutott el Budapestről Palesztinába?

– 1943. január 5-én indultunk el, csupa magamkorabeli gyerek a Keleti
pályaudvarról, és 19-én érkeztünk Haifába. Mi voltunk az első csoport, akik
Magyarországról kijutottunk. Haifán egy hétig az angolok kihallgattak bennünket.
Mindent, ami nálunk volt, magyar pénzt, buszjegyeket, elvették, mert később fel
akarták használni az ügynökeik részére. Szenes Hannával is abban a táborban
találkoztam. Odajött a kerítéshez, és beszélgetett velünk, angol egyenruhában
volt, de akkor én még nem tudtam, hogy ő kicsoda, csak utólag tudtam meg, hogy
1944-ben a nyilasok elfogták és kivégezték Magyarországon.

Tizennyolc évesen beállt az akkor még földalatti izraeli hadseregbe,
végigharcolta a függetlenségi háborút, aztán mégis visszajött Európába. Ez is jó
döntés volt?

– Amikor Izraelben felszabadultam a katonaságtól – délen, a Negevben
szolgáltam –, elvégeztem egy olyan kurzust, amit olyan katonáknak indítottak,
akik hajópincérek, cukrászok, szakácsok lesznek. Ott találkoztam egy miskolci
zsidó fiúval, aki cukrászsegédnek tanult. Palesztinában a Kommunista Párt tagja
lett, és végig, amíg együtt voltunk, próbált agitálni, hogy jöjjek haza
Magyarországra a szocializmust építeni. Mondtam neki: „Ide figyelj, öcsém, nekem
rokonaim vannak Svájcban, én inkább odamegyek, és ott fogom építgetni a
szocializmust, de te építsd nyugodtan Magyarországon.” 1956 elején, mikor
másodszor jöhettem Magyarországra, megnéztem a Blaha Lujza téren levő Nemzeti
Színházban

Az ember tragédiáját. Jó pár sorral mögöttem ült ez a miskolci fiatalember, akit
a hajópincéri kurzuson ismertem meg. Kicsit ironikusan, de őszinte válaszra
várva, odaszólok neki félhangosan: „Na, jó itt építeni a szocializmust?” Erre
zavartan csendre intett, felír egy papírra valamit, és átnyújtotta nekem. A címe
volt rajta, egy időpont és hogy holnap látogassam meg. Mikor másnap felkerestem,
megkérdeztem tőle: „Mi történt veled, amikor hazajöttél?” Azt mondta, egy
hónapig táborban tartották, utána visszaküldték a volt miskolci munkahelyére. A
régi kollégái mind azt mondták neki, milyen buta zsidó, hogy megízlelte a szabad
világot, mégis visszajött ide.

Mikor és hogyan lett újságíró?

– Már ötvenegy éves voltam, amikor 1979-ben megismerkedtem a magyar
ellenzékkel. Addig én is abban a hitben éltem, mint sokan Ausztriában és
Nyugaton, hogy Magyarország valóban a legvidámabb barakk. Az emberek
háromévenként Nyugatra utazhatnak, nagy balhé nincs, az üzletekben van
élelmiszer, az emberek nincsenek is olyan rosszul öltözve, mindenkinek van
munkahelye, a kabaré működik Pesten. Egy pesti ismerősöm révén találkoztam
Földvári Tamás és Zsille Zoltán szociológusokkal, később Dalos Györggyel és
Petri Györggyel is. Megkérdezték, nem lenne-e kedvem megismerkedni Magyarország
volt miniszterelnökével. Mondtam, miért ne. Hegedűs Andrásról volt szó, aki
kommunista volt, de Kádárék idején egyszerű szociológusként dolgozhatott csupán.
1968-ban tiltakozott Csehszlovákia megszállása ellen, akkor onnan is
elbocsátották. Tőlük kezdtem lassan megérteni, hogy ez az egész magyar politikai
elit becsapja a világot. Zsille és barátai beszéltek az alkoholizmusról, az
öngyilkosságokról,

a rendszer összes társadalmi betegségéről. Mint amikor egy hályogot vesznek le
az ember szeméről. Miután hazamentem Bécsbe, elmondtam mindezt az egyik
barátomnak, aki a bécsi szociáldemokrata napilapnál a külügyi dolgokat vitte.
Megkérdezte tőlem: „Van írógéped?” „Van.” „Akkor írd meg – mondta –, mert
lehozzuk a cikket.” Nem írtam én addig egyetlenegy cikket sem, ez volt az első
munkám, amit leközöltek. Elég ironikus stílusban sikerült megírnom, amitől igen
dühösek lettek a magyar hatóságok, utána négyszer utasítottak ki az országból.
Tavaly kaptam meg a dossziék egy részét, amelyek a Belügyben készültek rólam.
Egyszer belügyi tisztek vártak a Keleti pályaudvaron. Azt mondták, szálljak
vissza velük a Bécsbe induló vonatra. Tatabánya környékén jártunk, amikor a
folyosón csak szerencsével tudtam elkerülni, hogy kísérőim „véletlenül” ne a
nyitott peronajtó felé tereljenek. Nem én lettem volna az első, aki így végezte
volna a sínek mellett.

Miért volt ilyen szálka a kommunista hatalom szemében?

– Ha valamit, az iróniát Kádárék végképp nem tudták elviselni. A
Kádár-rendszer a nyolcvanas években már bukott volt. Ezt látta mindenki, aki
nyitott szemmel járt. Én a mai napig tagadom azt, hogy Magyarországon valaha is
szocialista rendszer lett volna. 1980 után lehetett látni, hogy a Kádár-rendszer
elérkezett a határáig, már nem tudott osztani. A hatvanas-hetvenes években az
értelmiségnek tudott azért még valamit adni, ’80-tól már nem. Ennek az
értelmiségnek a zöme azt mondta, fogadjuk el, ami van, mert semmi lényegeset nem
tudunk változtatni. Az ellenzék viszont azt mondta, hogy próbáljuk meg azokat a
változtatásokat megtenni, ami az erőnkből telik. Az, hogy sikerült a
rendszerváltást vérontás nélkül végigcsinálni, nagy részben nekik köszönhető.


Az utóbbi években is sokat publikált Magyarországról különböző nyugat-európai
lapokban. Úgy tűnik, most sem elégedett a rendszerrel.

– 1980-ban nem hittem volna, hogy a politikai antiszemitizmus újra felüti a
fejét és virágozni fog Magyarországon. Nem számoltam azzal, hogy probléma lesz
még az Magyarországon, hogy valaki a Pázmány Péter Középiskolában, a Károli
Gáspárban vagy a zsidó gimnáziumban tanul.

De Ausztriának is van egy Haidere.

– Igen, csak az az óriási különbség, hogy – öt-tíz nácit kivéve – azt még
Haiderék sem mernék megtenni, hogy azt mondják: Pfeifer úr, maga nem osztrák. A
magyar újnyilasok, Csurkáék és társaik minden további nélkül megtették ezt,
amikor zsidóznak. De nem csak rólam van szó: ha valaki például kijelenti, hogy
Gyurcsány Ferenc nem magyar, hanem egy zsidó ember, habár nem az, ez mutatja,
hova jutottunk.

Mi ösztönzi arra, hogy a nyolcvanhoz közel is lankadatlanul írjon, küzdjön?

– Bevallom, élvezem az újságírást. Először is konstruktívan kiélhetem az
egészséges agressziómat. Nekem például gyűlöletes a rasszizmus vagy a fasizmus,
de nem megyek oda egy nyilas suhanchoz, hogy behúzzak neki kettőt, inkább
megírom. Egyszer láttam a Keleti pályaudvarnál teljes ünnepi díszben egy magyar
fasisztát, csizmával, árpádsávos zászlóval, mindennel. Odamentem hozzá, és
megkérdeztem németül, hogy lefényképezhetem-e. Kérdezte, honnan jövök. Mondtam,
hogy Ausztriából. „Sehr gut – mondta széles mosollyal. – Rendben, fényképezzen.”
Aztán írtam a kép mellé egy rövid cikket, pedig a legszívesebben felpofoztam
volna. Ezek a nemzeti szamarak, hadd hívjam őket így, pontosabban fogalmazva
nemzetieskedő szamarak tulajdonképpen saját országuknak, társadalmuknak okozzák
a legnagyobb bajt. Lehet, hogy ezek miatt az újkori árpádsávos heccelődések
miatt éppen most dönti el valahol egy egyetemet végzett fiatal, aki mellesleg
nem is kell hogy zsidó legyen, hogy nem akar ebben az országban élni, mert
Angliában vagy Amerikában sokkal jobb fizetés mellett, nyugodtabb körülmények
között lehet boldog. A normális pedig az lenne, hogy mindenki ott éljen, ahol
otthon van, akár magyar vagy német, akár osztrák vagy izraeli legyen is. Ezért
írok.

Olvasson tovább: